A The Qualitons zenekar öt év és egy feloszlás után jelentkezett új lemezzel: várhatóan egy sorozat első darabjaként, Club Eco Vol. I – The Trail címmel érkezett meg a stúdióanyag május végén. Vajon érdemes volt-e újra összeállnia a zenekarnak? És hogyan sikerült a korábbi frontember távozása után a zeneszerzés?

A The Qualitons zenekar. Fotó: Kevin Campean
A The Qualitons zenekar. Fotó: Kevin Campean

A The Qualitons 2008-ban alakult, egy olyan időszak küszöbén, amelyben a könnyűzene jelentős formálódásnak indult úgy a nemzetközi színtereken, mint a hazai berkekben. Az angolszász gitárzenében (amelyhez a The Qualitons gyökerei is nyúlnak) ekkoriban bontakozott ki a később általános tömegművészeti jelenséggé váló romantikus visszavágyódás a könnyűzene évtizedekkel korábbi időszakaiba. Újra a felszínre került a funk pattogása, a soul és az R&B is erőre kapott a fősodorban, míg az alternatív zene és az indie közegét lassan eluraló vintage láz visszavezetett a blues-, a garage- és a pszichedelikus rock témáihoz, némi szörfrockos hangzással megbolondítva.

Bár a magyar zenekarok közönsége ezt a folyamatot csak a 2010-es évek közepe táján érzékelhette érdemben, a változás szele már korábban is elért minket. A könnyűzene érezhetően nyitottabb és sokszínűbb lett, a legtöbb műfajban pedig elkezdődött egy lassú lefolyású generációváltás, amely utólag visszatekintve nem ment végbe teljesen, viszont a jelenkori magyar popkultúrát alapjaiban határozta meg.

Megfontolt haladás, történelmi sikerek, hirtelen feloszlás

Ebben a környezetben vetette meg a lábát a The Qualitons, jó érzékkel – Magyarországon talán az elsők között – rácsatlakozva a vintage életérzésre. Stílusukban egyszerre ért össze a jól fésült beat, a zengetett riffekkel megidézett szörfrock, a feszes ritmusszekciót igénylő soul és funk, a klasszikus rock and roll lüktetése és a szintetizátorfutamokkal megtoldott pszichedelikus lazaság. Eközben magukkal hoztak magyaralter ízeket is, és nem tartottak attól sem, ha a magyar népdalok motívumvilágához kellett nyúlniuk (lásd: Kexek).  Mindezt a humort sem hanyagoló, angol és magyar nyelven egyaránt szóló szövegeikkel koronázták meg.

Egyedi, jól felismerhető hangzásvilágukkal és a sztenderdektől kellően elrugaszkodó kompozícióikkal elsősorban a budapesti szcénát tudták bevenni, de akadtak szélesebb hazai közönséget elérő sikerek: a megalakulásuk után nem sokkal Kovács Katival adtak koncerteket, harmadik stúdióban felvett lemezük, az Echoes Calling pedig Fonogram díjas lett. Megfontolt haladásuknak, megkapó lemezeiknek és nagyszerű koncertjeiknek köszönhetően

a hazai alternatív-indie közegben mítosz kezdett épülni a The Qualitons köré a 2010-es években, de a banda heroikus képe végül a nemzetközi sikerekkel teljesedett ki.

Dalaikat a BBC könnyűzenei fókuszú csatornája is játszotta, időközben egy budapesti koncertjükre ellátogattak a Red Hot Chili Peppers tagjai is, a legnagyobb dobás viszont az amerikai Kevin Cole figyelmének megnyerése volt. A független zenei szcéna egyik legnevesebb kurátora több ízben is játszott az általa is szerkesztett KEXP rádiócsatornán The Qualitons-dalokat, majd 2019-ben meghívta őket Seattle-be egy live session erejéig. Azóta a zenekarral kapcsolatban általános vélekedés a zenei szaksajtóban, hogy történelmet írtak, és valóban: igazán releváns, a globális ízlésformálásban valóban számottevő médiumhoz soha senki nem került még ilyen közel a honi könnyűzene történetében. (A mai napig álomszerű élmény visszanézni, ahogyan magyar nyelven, kirobbanóan energikus előadásban megszólal a Zöld-sárga című Kex-átirat a KEXP stúdiójában.)

A sikerek ellenére 2022-ben jött a következő, nem épp örömteli fordulat: a The Qualitons bejelentette a feloszlását. Bár meglepőnek tűnt a döntés, mint később kiderült a Recordernek adott interjújukból, a zenekar tagjai már korábban is fontolgatták ezt – így például az RHCP-sztori idején is megfogalmazódott már az elválás gondolata. Ennek okát részben a kifáradásban azonosították, mint a dobos Boros Levente mondta, „későn jött a siker”. És ugyan sok tagcserén esett át fennállása során a formáció, az utolsó csepp a pohárban a korábbi frontember, G. Szabó Hunor távozása volt. Tavaly év végén azonban felröppent a hír, hogy másfél év után újra összeáll a zenekar, és új anyaggal is jelentkeznek, amely nemrég jelent meg Club Eco Vol. I – The Trail címmel.

A hosszú folyosó titkos termei

G. Szabó Hunor nélkül a lemezanyagon hallható felállás a következőképpen alakult: Boros Levente dobon, Hock Ernő basszusgitáron, Menyhei Ádám billentyűs hangszereken, Szőke Barna gitáron, Weil András pedig billentyűs hangszereken és szintetizátoron játszik, és ő a producere is az albumnak. Mint a már említett interjúban is jelezték, a The Qualitons munkamódszere változóban volt az utóbbi időszakban, több teret engedtek a jamelésnek, így az ötletek szabad áramlásának nagyobb szerep jutott a zeneszerzésben.

Ez meg is hallatszik az anyagon. Összességében egy könnyed, légies dalsort kapunk, amelynek tételei organikusan illeszkednek egymáshoz, mondhatni, egymásba csusszannak. Ez a jellemző bármelyik másik formációnál magával hozhatná azt a problémát, hogy a folytonosság jegyében hasonszőrűre csiszolt témák monotonná és unalmassá válnak, nagyjából az album derekától. Esetükben viszont közel sem erről van szó.

A The Trail szerzeményei úgy rendeződnek egymás után, mintha egy kisebb helyiségekre osztott hosszú folyosóra lépnénk.

Minden dal megnyitja az ajtót egy új, egyértelműen megkülönböztethető, de otthonosan ismerős világra.

És ami piszkosul izgalmas az egészben, hogy bármennyit is időzzünk egy-egy dallal, a kíváncsiság mindig megmarad: egyik érdekes ötlet fűződik a másikhoz, előkészítve a terepet egy harmadik megkapó fogásnak, és így tovább. Ezt a nem túlzsúfolt, de a fülünket állandó, izgatott várakozásban tartó kompozíciós jelleget pedig nemcsak szerzeményről szerzeményre érvényesíti a zenekar, hanem az egyenkénti dalstruktúrákban is. Azaz nem csak azt nem sejthetjük, mi vár ránk a következő ajtó túloldalán – már a szobában is érhetnek minket meglepetések.

A dal, ami jobb, mint Proust sütije

Könnyen gondolhatnánk, hogy az egyébként is eklektikus műfaji halmazból dolgozó zenekar addig csűri-csavarja, apró részletekkel és váltásokkal tarkítja a számsor darabjait, hogy a végére egy értelmezhetetlen stíluskakofóniába hajlik az album. Különös veszélyzónát képeznek ebben a tekintetben a könnyűzenei sztenderdeknél hosszabb játékidővel bíró dalok, amelyekből kapunk is bőven: 11 dalból négy nyúlik öt perc fölé, ezek közül pedig kettő is hét–nyolc perc hosszúságúvá terebélyesedik. A helyzet viszont az, hogy éppen ezekben a dalokban sziporkáznak a zenészek a The Trailen, mivel

az összetettebb gondolatokat így tudják legjobban a saját, jellegzetes zenei nyelvükön megfogalmazni.

A Wumzi bárban a funkos groove-ok könnyedén fordulnak át fúziós jazzbe, majd pszichedelikus lebegésbe, az Óceán szintén jazzes témákon és fülbemászó basszus- és gitárriffeken utaztat. A lemezt záró ⵖⴰⵍⴰⵅⵉⵙ (Galaxis) több mint nyolc percre nyúló levezetése improvizatív jellegűnek érződik. Ezzel együtt a dal tobzódik a meglepő megoldásokban: egy ponton a lendületes (és sokáig repetitív) gitárjátékot és az atmoszférikus szintiszólamokat felváltja a nagy térben zengetett ének, amely a közel-keleti térség jellegzetes hangsorain szól.

A lemez középponti darabja azonban a sorban nyolcadik MadeleineAz eltűnt idő nyomában című Proust-regényfolyamot megidéző, a madeleine teasütemény fölött való elmélkedést beemelő szerzeményben koncentrálódik az egész album hangulata.

Ez a dal egy melankolikus színezetű visszavágyódás egy valószínűleg sosemvolt, mégis valahonnan régről rémlő múltba. Ellazult keserédes merengés képzelet és emlékezet határán.

A helyenként szintetizált zenei hanggá modulált magyar felolvasás, a háttérben zajszőnyegként suttogó eredeti francia szöveg, a vibratóval hullámzó, beakadt magnószalagként ismétlődő gitártéma egyszerre szürreális és nosztalgikus felütést hoz a Madeleine-nek. A továbbiakban pedig vissza-visszatérnek a kezdő gitártéma variánsai, ám egy instrumentális, fesztelen soul jam körítésében.

A The Qualitons zenekar. Fotó: Szemerey Bence
Fotó: Szemerey Bence

Frontember nélkül

A The Traillel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a vokális megszólaláshoz mindegyik tag hozzáadott, kísérleteztek a többszólamú énekkel is (például az Óceán és a Te utad című dalokban). Bár ezek a vonások korábban sem voltak teljesen idegenek, meglehet, hogy kényszer szülte megoldásokkal is élniük kellett, amelyekre G. Szabó Hunor távozása miatt kellett szorítkozniuk.

Ugyanígy erre utal az is, hogy érzésre sokkal hangsúlyosabb a lemezen az instrumentális zene, mint ezt megelőzően. (Noha már az Echoes Calling sem volt épp „bőszavú”.) A Neked is jobb, ha húz domináns énekén kívül a vokalitás háttérbe kerül, a hangszeres zenébe simul, vagy pedig egyáltalán nincs. Ez a tényező a későbbiekben okozhat némi fejtörést a zenekarnak.

Ebben a felállásban hallhatóan senki sem lépett elő vezető hanggá, frontemberré.

A The Trail nagyszerű hangszeres megmunkáltsága, izgalmas instrumentális fordulatai elviszik a dalsort a hátukon, ugyanakkor a folytatásban – amire bizonyára számíthatunk a címezést figyelembe véve – válaszút elé kerülhet a The Qualitons.

Tehetnek úgy, hogy vagy maguk közül, vagy pedig egy új taggal bővülve állítanak fő énekesi szerepbe valakit, akinek nem feltétlenül kell zenekarvezetőnek is lennie. Elég, ha igazodási pontként szolgál a stúdióanyagokon és a koncerteken, a vokális zeneszerzés folyamatában pedig könnyebbséget jelentene, ha az öt tag helyett elsősorban az ő hangjára kellene koncentrálniuk.

De dönthetnek úgy is, hogy hátat fordítanak az éneklésnek, és kizárólag hangszeres zenét készítenek – ez volna talán a legkockázatosabb húzás, hiszen ez átpozicionálná a formációt, szűkítené a stílusbéli lehetőségeket és az elérhető közönséget, valamint a korábbi énekes szerzemények sorsa is tisztázatlanná válna. (Ugyanakkor, szó se róla, a The Trail tanúsága alapján szemtelenül jó hangszeres zenét tudnak összehozni a fiúk.)

A harmadik lehetőség – és valószínűsítem, hogy emellett teszik le a voksukat a tagok –, hogy megmaradnak ebben a formában, és továbbra is mindenki énekel. Járható út ez is, azonban ahhoz, hogy az instrumentális rétegekkel összhangban kiemelkedően izgalmassá váljon ez a kamarakórusnak beillő férfikar,

komplexebb, bátrabb és sokkal több alkotói időt és energiát igénylő vokális kompozíciók szükségeltetnek legközelebb.

Ennek a munkamódszernek a legizzasztóbb kihívása az lehet majd, hogy úgy tartsák meg az egyensúlyt a sokrétű zenéjükben, hogy ne essenek közben a barokkos túldíszítettség hibájába.

Zárszó helyett, avagy mitől tart a nyugati zeneipar?

Nemrég belefutottam a Wanted egyik podcastadásába, amelyben Ferenczi Györgyöt látta vendégül Kovács Tamás és Bihari Balázs. Az epizódban a külföldre is rendszeresen koncertezni járó zenésszel arról a sokszor előkerülő kérdésről is elmélkedtek a műsorvezetők, hogy vajon miért nincsenek magyar világsztárok. Ferenczi egyik érve az volt, hogy a nyugati zeneipar félti a kelet-európai zenészektől a piacot. Hogy miért? Ferenczi szerint túl jók a térségbeli zenészek, olyannyira, hogy veszélyes konkurenciát jelentenének a piacon.

Akkor elgondolkoztam: vajon kiktől, mely zenekaroktól félteném a nyugati zeneipar helyében a piacot? Bizonyára nem meglepő, hogy

a The Qualitons az elsők között szerepelt a képzeletbeli listán, és ezt a meglátást az új lemez is megerősítette.

A szerencsés körülmény viszont az, hogy úgy tűnik, esetükben a fenti elmélet továbbra sem állja meg a helyét: a The Trail dalaival már májusban találkozhattak a KEXP hallgatói, a szerkesztő még mindig odavan értük, sőt, azóta már a londoni Jazz FM is felfigyelt rájuk. Bízzunk benne, hogy a hazai sikerek mellett ezek az apró lökések is igazolják a zenekar tagjainak azt, hogy jó döntés volt újjáalakulnia a The Qualitonsnak.

A Club Eco Vol. I – The Trail megvásárolható a zenekar Bandcamp-oldalán, illetve vinylen is megjelent. A zenekar június 22-én a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében koncertezik a Múzeumok Éjszakáján, július 21-én pedig a Művészetek Völgyén áll a Petőfi Kulturális Ügynökség Petőfi Udvarának színpadára.