Találkozás egy fiatalemberrel – olvassuk a falon, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum Kertész/Kópiák című, június 22-én megnyitott kiállítására belépünk. A Karinthy-novellára utaló szlogen új dokumentumok és több mint ezeregyszáz, 2021-ben a múzeumnak adományozott fotó birtokában a fényképezéssel barátkozó, útját kereső ifjú Kertész Andorra tekint vissza a százharminc éve született világhírű fotóművész André Kertész felől.

„Miért érdemes ezeket a képeket itt, a múzeumban megnézni? – kérdezi a kiállításmegnyitón Tomka Gábor, a Nemzeti Múzeum gyűjteményekért felelős igazgatóhelyettese. – Azért, mert így a fényképekkel mint megismételhetetlen tárgyakkal szembesülhetünk, és megkapjuk hozzájuk a fiatal Kertész mozgalmas éveinek krónikáját, útkeresését. Ez a kiállítás egy három részből álló sorozatba illeszkedik, amely az ottani éveket bemutató esztergomi kiállítással kezdődött és amelyet a július 2-ától a Capa Központban megtekinthető, az idős alkotó polaroidjaiból válogató kiállítás zár majd.”

Kalla Zsuzsa, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi főigazgató-helyettese először az aukciók sztárjáról, a művészi fotóról beszél, és arra kérdez rá, hogy mi ennek a többlete egy olyan világban, amelyben már bárki fényképezhet. A válasza az, hogy a válogatás, az értő szemek, a kontextusba helyezés adja meg az értékét. A történetisége erejével, a múlt mozaikkockáiként hat, és a rejtvényfejtés élményét ígéri. Olyan fiatalembert ismerünk meg általa, aki a 20. század tízes, majd húszas éveiben fényképezőgépével, ezzel a világ és a szem közé helyezett protézissel flâneurként, azaz kószálóként, csavargóként habzsolja az impressziókat. A döntő fordulatot az első világháború hozza el az életében, amely kiragadja szűkös világából, világlátottá teszi, és megszünteti korábbi bizonytalanságát, zárkózottságát.

A megnyitó után a kurátor Fisli Éva tárlatvezetése következik, amely révén egykettőre közeli ismerősünknek érezzük az 1912-ben kereskedelmi érettségit szerző Kertészt, aki ugyanekkor az első fényképezőgépét is megkapja, de azt ellenzi a család, hogy művészi pályát válasszon. Kezdetben leginkább családi fotókat készít, de tudatosabb az átlagnál: a kompozícióval, a fotópapírral és a megvilágítással egyaránt egész korán kísérletezni kezd. Katonaként is fényképez, és fotóit a kapcsolatteremtés eszközeként használja, például oly módon, hogy eltűnt, elesett vagy fogságba került bajtársai rokonainak vagy az őt korábban ápoló nővéreknek küld belőlük. 1915-ben az orosz fronton mellkaslövés éri, és az egyik keze ideiglenesen megbénul. Paradox módon azonban éppen ez a szerencsétlenség teszi lehetővé, hogy futárként Galíciától Albániáig, Pozsonytól Temesvárig, Maribortól Brailáig, Cattarótól Marburgig bejárja a Monarchiát, ami a fotózáshoz szükséges nyitottság, érzékenység és az apró részletek iránti fogékonyság terén egyaránt jó hatással van rá, így fontos állomása a hivatáskeresésének. Leszerelése után hivatalnokoskodik, de utálja, földet művelne és méhészkedne. Az utóbbit az Abonyban élő Papszt Ede amatőr festőtől tanulja, és a vele meg a családjával a Tiszánál, a természetben töltött öt hetet később élete legboldogabb (!) időszakának nevezi.

Ez a kiállítás ráébreszt, hogy mennyi minden és köztük mennyi egész életére nézve fontosnak bizonyuló esemény történik Kertésszel már azelőtt, hogy profi fotóssá, majd fotóművésszé válna.

Ez arról gondolkodtat el bennünket, hogy az új források ismeretében nem kellene-e újraírnunk a készülődés éveinek történetét, hangsúlyozza a kurátor. A felvetés a költői-írói zsengéknek az életműhöz való viszonyára emlékeztető. Felülírja azt a gyakori hiedelmünket, hogy a művészek Pallasz Athénéként, teljes fegyverzetben teremnek, és azokra az összetevőkre, sorsfordulatokra, választásokra, érlelődési folyamatokra hívja fel a figyelmet, amelyekre a későbbi sikerhez mindenképpen szükség van ugyan, de teljes mértékben soha nem magyarázhatják meg a későbbi sikert. Kertész esetében ehhez hozzáadódik, hogy világhírű művészként maga is igényét érezte a kezdetekhez való visszanyúlásnak, azaz nem „feledkezett meg” amatőrként készített képeiről, mint azok a költők, akik legszívesebben meg nem történtté tennék éretlennek ítélt ifjúkori munkáikat. Ennek kuriózumszámba menő bizonyítéka a kiállításon látható, annak középpontjába helyezett, Magyarországi emlékek című, 1962-ben készített kollázs, amely számomra ugyanolyan fontosnak mutatja a személyes érintettséget, a szülőföld iránti gyengéd érzelmeket, mint az érett Kertésznek azt a szándékát, hogy megmutassa: már profivá válása előtt is milyen jó képeket készített. Ez azért is érdekes, mert az 1925-ös Párizsba távozása előtti fotókat a későbbiek teszik fokozottan érdekessé, vagyis a világhír felől visszatekintve válnak fontossá, olyasféleképpen, mint amikor – mint Woody Allen élcelődik rajta – a híres írónak a zseniális műveire való tekintettel minden egyes összefirkált céduláját kötetbe gyűjtik, sőt végül még a mosodai számláira is jut egy sugaracska a halhatatlan művek dicsfényéből.

Az idős és a kezdő Kertész közötti ide-oda szaladgálás, ami ennek a kiállításnak az alapművelete, többször torokszorító, mivel a magánéleti vonatkozások egyes esetekben közvetlenül kapcsolódnak a művekhez. Ilyen az az életrajzi tény, hogy Salamon Erzsébettel 1919-től 1925-ig, majd 1933-tól 1977-ig, az asszony haláláig voltak együtt (1933-tól már házaspárként). Igen ám, de közben Kertésznek Párizsban volt egy másik – igaz, csak rövid ideig tartó – házassága. Az emögött meghúzódó dráma mementóját Veled/nélküled címmel láthatjuk a kiállításon.

Bizonyára nem vagyok egyedül a párkapcsolatok fotóira vonatkozó tanácstalanságommal. Mit lehet ezekkel kezdeni szakítás után? A korábbi boldogság tárgyi bizonyítékai mintha semmi másra nem lennének jók, mint mindkét fél minél hatásosabb megkínzatására. Erzsébet úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy Kertész párizsi házasságának hírét véve kétfelé vágta, ami korábban összetartozott, és a férfit ábrázoló darabokat elküldte Kertésznek, akinek a kezében – miért nem csodálkozunk? – az őt ábrázoló „félképek” is műalkotássá avanzsáltak. Ez a munka annak ismeretében különösen is megérintő, hogy mi már tudjuk, amit ők akkor még nem: hogy az összetartozásuk később sírig tartónak bizonyult.

*

Kertész, mielőtt 1925 körül profi fotográfussá vált, és Párizsba költözve elindult a halhatatlanná válás útján, 1919-ben tagja lett a Természetbarátok Turista Egyesülete fotóosztályának, és pályázatokon vett részt. Díjnyertes képei közül több megjelent, például az Érdekes Újságban. Idős korában úgy emlékezett, hogy Magyarország a természetközeliség és a falusi élet idilljét jelentette számára, és valóban sok korai képe készült a természetben, önfeledten napfürdőző, nemegyszer meztelen modellekről (köztük öccséről, Jenőről, aki legfontosabb segítője és laboránsa is volt). Dunakanyar, Dunaharaszti, Szigetbecse, Esztergom, budapesti Duna-fürdők és a romániai Braila a helyszínei a természettel összhangban élő, sportoló, úszó vagy futó embereket ábrázoló fotóknak, annak jelzéseként is, hogy ez a test felszabadulásának időszaka. Kertész fotográfusi készülődésének bizonyítéka, hogy nemcsak ott fényképez, ahol éppen van, például nyaral, hanem „tervezetten kószál” Budapesten és környékén: Rákosfalván, Budafokon, Pomázon és Törökbálinton.

A kiállítás két, jól elhatárolt: egy sötét és egy világos részre oszlik. A sötétben, mintha színház nézőterén lennénk, magukkal a megvilágított képekkel szembesülünk. Mivel nem egy egészen apró közülük, a kijárattól jobbra nagyítókat helyeztek ki a tanulmányozásukhoz, így a fotótörténet Sherlock Holmesainak érezhetjük magunkat. A fotók időrendben haladó sora kirajzolja a fejlődés ívét, félúton vörös fény és néhány kinagyított kép sötétkamrát imitál, és egy visszaemlékezést is elolvashatunk azokról az időkről, amikor Andor az otthoni szekrényben hívta elő a képeit, de egyszer nem csukta be rendesen az ajtaját. A csoportképek miniatűr alakjainak megkülönböztetéséhez alig-alig segít hozzá a nagyító, én emiatt inkább eszmei jelentőséget tulajdonítok nekik: Kertész szociokulturális hátterére utalnak, aki az 1919-ben megismert Erzsébet révén képzőművészkörökbe kerül be). A Magyarországi emlékek mint ennek a résznek a záróköve a kiállítás egyfajta sűrítményének tekinthető, hiszen az ifjúkori évek összegzésének szánta. A két oldalt elválasztó oszlopon Kertész életrajza olvasható, amelynek hangsúlyos elemei, hogy a ’60-as évektől már összegez, újragondolja az életművét, hogy 1971-ben kiállít a Magyar Nemzeti Galériában, majd köteteket állít össze a képeiből (1972-ben a Sixty Years of Photographyt, 1982-ben a Hungarian Memoriest), és hogy 1984-ben százhúsz kópiát adományoz a jövendő szigetbecsei Kertész-múzeum számára.

A kiállítás világos oldala afféle foglalkoztatószoba, ahol az előzőleg szerzett élményeket feldolgozhatjuk, játékos feladatokat kapunk, és madárcsicsergést hallgatva beleélhetjük magunkat 1921-nek abba a kitüntetett öt hetébe, amikor a 20. század egyik legnagyobb fotóművésze még a méhekkel barátkozott.

A Kertész / Kaptár – A Magyar Nemzeti Múzeum installációja a Művészetek Völgyében is látható. Bövebb információ itt.

Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu