Már nem emlékszem, hol jelent meg, ha egyáltalán megjelenhetett akkoriban ilyesmi a hazai sajtóban. Idézem az utolsó kérdést és a választ: ?Azt mondta az imént, hogy ordító különbség van a közép-európai és a nyugati ember világa, világképe között. Kifejtené, mit ért ez alatt? Először is le kívánom szögezni, hogy nem az objektív társadalmi különbségekre, az eltérő lét- és munkafeltételekre utaltam, hiszen azokkal minden józan elme tisztában van. A gondolkodás tekintetében azonban akkora a különbség, hogy az adott objektív feltételekhez egészen másképp viszonyulunk. Vegyük csak a történelmet. A nagy nyugati nemzetek számára a múlt befejezett dolognak tűnik. Mondjuk egy francia ?abból él?, hogy ők vitték végbe a világ leghaladóbb forradalmát. Zárójelben teszem hozzá, hogy ezen a minősítésen vaskosan el lehetne azért vitatkozni. De most ez nem ide tartozik. Mi pedig ? lengyelek, magyarok, szlovákok, csehek, ukránok, románok, környékbeliek ? még ma is azon törjük a fejünket, hogy vajon jól tettük-e, amit tettünk, például a XVI. században. A hivatásos történészek kiütéseket kapnak a mi örökös ?mi lett volna, ha? eszmefuttatásainktól. Márpedig mifelénk még mindig ez a fajta gondolkodásmód határozza meg a tudatot. Más szóval: a mi lelkünkben messze nem tekinthető lezártnak a történelem. Ez alól én sem vagyok kivétel: legkedvesebb olvasmányaim közé tartozik Lengyelország története, tucatszám állnak a polcaimon az ezzel foglalkozó könyvek. És minden este, elalvás előtt olvasok belőle egy kicsit. S vannak részek, időszakok, amelyeket újra és újra elolvasok. Nyugaton szinte nem hallani olyan beszélgetéseket, amelyek nálunk mindennaposak, akár esténként a konyhában is. ?De ha mi akkor nem úgy csináltuk volna, hanem így meg így, akkor nem itt tartanánk, ez meg az nem következett volna be? És a többi, és a többi. Két, három, négyszáz éves szálakon matatunk, de miért is? Mert folyvást a végtagjainkon érezzük őket, hozzájuk vagyunk kötve, akár valami marionett babák. Ezek mozgatnak bennünket mai életünk színpadán, ahová a súgó hangja is alkalmasint több száz esztendő távlatából hallatszik fel. A sors különös dramaturgiával áldott vagy vert meg bennünket a világnak e táján. Számos esetben jó régen játszottuk az első felvonást, amelyben megjelent az a közmondásos puska, amely a harmadikban el kell, hogy süljön, mert csak akkor kerek a történet. Tudjuk, hogy egyszer el kell sülnie ? de hogy mikor, arról fogalmunk sincs. Pedig addig nem lehet lezárni a drámát. A múltat végképp eltörölni? Mit sem segít. Már Bulgakov megírta: a kéziratok nem égnek el. A nyugati ember világában senki nem akarta eltörölni a múltat, feldolgozták, megemésztették, s ezért jószerint le is tudták zárni. A folyamatos múlt nálunk nem csak nyelvtani fogalom. És ezt ők nem értik. Igaz, mi sem őket. Hiszen a történelemnek nem lehet vége, amíg ember él a földön.?
Akár ma is mondhatta volna mindezt. És mondani is fogja örökérvényű filmjeivel, amelyek ugyan javarészt a lengyel történelemről szólnak, de az egész világ tükröződik bennük. A rettegés, a remény, a hit, nemzedékek felemelkedése és elbukása, szeretet és gyűlölet, alkalmasint a kettő elegye az elmúlás ködében. Mint például a Béke Itakában című Márai-novellából készült Kálmosgyökér (Tatarak) című filmje. A lengyel rendezők közül elsőként ő kapott Oscar-életműdíjat. Négy ízben jelölték az Amerikai Filmakadémia elismerésére ? Az ígéret földje, a Wilkói kisasszonyok, a Vasember és a Katyń ?, de egyik sem volt elég hozzá Hollywoodnak.
Az idézett interjúrészlet talán megvilágítja, miért: nehezen értjük egymást. És nem Wajda hiányosságai miatt. Néhány hónapja fejezte be legutóbbi filmje forgatását. Az Utókép (Powidoki) arról szól, hogy a kommunista hatalom miképpen tett tönkre egy kivételes művészt, aki képtelen volt megalázkodni, és szembefordult a szocializmus doktrínáival. A jövő év januárjában bemutatandó filmet Lengyelország felterjesztette Oscar-díjra.
Búcsúzunk egy embertől, aki a miénk is volt. Az ő fenti szavaival élve, lengyelek, magyarok, szlovákok, csehek, ukránok, románok, környékbeliek egyike, közülünk való, akivel félszavakból értettük egymást. Isten nyugosztalja, mondjuk, miközben érezzük: él bennünk tovább. Andrzej Wajda, akinek épp úgy nincs vége, mint a történelemnek.
Szalai Attila
