A Maria Callas végnapjairól szóló melankolikus filmben a világ leghíresebb operadívája a hetvenes évek Párizsában tekint vissza nyüzsgő és tragikus életére. A három különálló felvonásban elmesélt Maria merész újragondolása Callas élete utolsó éveinek. Azok, akik ismerik a szoprán énekstílusát és legendás előadói stílusát, minden bizonnyal kielégítőnek fogják találni Steven Knight forgatókönyvíró elbeszélésmódját, míg a laikusabbak számára a film narratívája kevésbé lesz átélhető.
Szóval ki is volt Maria Callas?
A 20. század egyik legnagyobb hatású opera-énekesnőjének élete bővelkedett a már-már színpadias fordulatokban: Maria Callas 17 évesen az athéni operában énekelt, hét év múlva pedig az egész világ a csodájára járt rendkívüli színpadi kisugárzásának és háromoktávnyi hangterjedelmének.
Szokták mondani, hogy Callas tragikus sorsa átüt valamennyi alakításán, és a róla készült fotókon, filmfelvételeken. Érdemes hát elővenni Tom Volf 2017-es, két évvel később nálunk is bemutatott dokumentumfilmjét, ugyanis A Maria Callas-sztori archív videók és rengeteg interjú segítségével hűen követi nyomon a görög bevándorlók gyermekeként New Yorkban született díva pályáját 13 éves korától – amikor életkorát meghamisítva az athéni Nemzeti Konzervatóriumba felvételt nyert – egészen 1977-ben, 53 évesen bekövetkezett haláláig.
Maria Callas énekelni szeretett legjobban, hiszen ilyenkor – saját bevallása szerint – a mennyben érezte magát, ahol harmónia uralkodik. Rossini, Bellini, Donizetti, Verdi – mindent kirázott a kisujjából. Végigjárta a világ nagy operaházait, és bármerre is járt, óriási tömeg várta. Már akkor üldözték a paparazzók, amikor Diana hercegnő még meg sem született, és botrányt faragtak az olyan esetekből, mint például amikor római meghívásakor egy fűtetlen öltözőben kellett átöltöznie és a hidegtől váratlanul elment a hangja. Hangproblémái miatt később aztán többször is előfordult hasonló, ami miatt kiszámíthatatlan, szeszélyes dívaként kezdtek el róla beszélni, az újságírók pedig erőszakosan üldözték és kérték rajta számon az egészségi állapota miatt elmaradt előadásokat.
Az archív felvételekből egy érzékeny lelkű, depresszióra hajlamos művészt ismerhetünk meg, akit a közönség előszeretettel hasonlított az általa alakított hősnőkhöz, csakhogy Maria Callas nem énekelt tovább, amikor árulás érte. Az Arisztotélisz Onászisszal való szenvedélyes viszonya utáni csalódásba szinte belerokkanó szoprán hangja már évekkel korábban hanyatlásnak indult, majd miután a helyette Jackie Kennedyt feleségül vevő férfi 1975-ben meghalt, Callas állapota is rosszabbodott.
Karrierje során több filmes felkérést is kapott: Franco Zeffirelli két operafilmet is tervezett Callasszal leforgatni, a Toscát és a Traviatát, de ő nem tudta rászánni magát a szereplésre, úgyhogy végül mindkét terv zátonyra futott. Egyetlen filmje valósult meg, az 1969-es Médeia Pier Paolo Pasolini rendezésében. Életéről 2002-ben aztán Zeffirelli rendezett egy filmet a francia Fanny Ardant-nal a főszerepben Mindörökké Callas címmel, Monica Bellucci olasz színésznő pedig nemrég a színpadon alakította őt.
Pablo Larraín évek óta dédelgette a Maria filmtervét: a rendező a híres nők intim életrajzi filmjeinek nagymestere, aki legutóbb Oscar-közelbe juttatta Kristen Stewartot Diana hercegnő szerepében (Spencer), de Jackie Kennedy történetét is képes volt friss szemszögből, mégis empatikusan bemutatni a címszerepben Natalie Portmannel (Jackie). Mindhárom történet egy-egy szeletet mutat be csupán a kerek egészből, ám Larraín szűrőjén át mégis közelebb kerülhet a néző ezekhez a bálványként imádott nőkhöz – akikben ugyanúgy dúlnak a harcok, gyarlók és gyengék a tökéletes álarc mögött, mint bárki más.
Karaktertanulmány
A Maria kerüli a realizmust. A dráma középpontjában az énekesnő 1977. szeptember 16-án bekövetkezett halála előtti hét áll, amikor is a Párizsban élő, visszavonult Callas megpróbálja újra felfedezni azt a hangot, amely híressé tette őt. Felvillanásokat látunk a csúcson töltött évekből, Larraín filmje azonban nem egyszerűen csak a múltból szúr be jeleneteket, hogy kitöltse a narratívát, hanem szokatlan megközelítést alkalmaz Callas erős személyiségének és a tablettáktól való függőségének feltárására.
Maria úgy képzeli, hogy utolsó Földön eltöltött éve során többször találkozott egy televíziós stábbal, hogy együtt visszatekintsenek karrierjére, ám ez a stáb az ő különféle gyógyszerekkel felturbózott képzeletének szüleménye. Hogy kristálytisztán kiderüljön, mindez a fejében történik, kérdezőjét (Kodi Smit-McPhee, A kutya karmai közt) Mandraxnak hívják, akárcsak Maria erős altatóját. Az egykori díva visszaemlékezései olykor rekonstruálják a megtörtént eseményeket, máskor fantáziadúsan újraértelmezik azokat, miközben odaadó komornyikja, Ferruccio (Pierfrancesco Favino) és házvezetőnője, Bruna (Alba Rohrwacher) asszisztálnak ahhoz, amint hangosan beszél a képzeletbeli stábhoz. Maria ki is mondja: innentől kezdve az ő dolga eldönteni, hogy mi az igazi és mi nem.
Maria sétál Párizs utcáin. Felvillan, ahogy áriázik, ahogy felzúg a tapsvihar, a színpadon töltött pillanatok pedig keverednek Maria viharos szerelmi életének jeleneteivel és a náci katonák előtti énekléssel a gyerekkorából. Megáll az operaház előtt, ahol színpadra lép, de csak egy zongoraszólista kíséri. Nem a közönséget kell lenyűgöznie: életének ezen a pontján kizárólag saját magának próbálja újra felfedezni a hangját. Utoljára meg kell találnia La Callast, aki bármely szobába belépve rögtön a figyelem középpontjába került.
Elmondja a zongoristának, hogy szeretne egy szerelmes dalt énekelni Arisztotélisz Onászisznak, aki bár halott, minden éjjel meglátogatja őt. Steven Knight forgatókönyvíró kísérteties párbeszéden keresztül világossá teszi, hogy a filmbéli Maria Callas megértette, hogy elvesztette kapcsolatát a valósággal, és hogy egészsége annyira megromlott, hogy valószínűleg hamarosan meghal. Bevallja egy pincérnek, hogy nem enni jár éttermekbe, hanem azért, hogy imádják. Maria hanyatló mentális és fizikai egészségének megélése pedig végső soron egyszerre pusztító és gyógyító.
Star power
Egy ilyen lassú sodrású karaktertanulmány persze egy emberen áll vagy bukik: a főszerepet alakító színészen. Szerencsére azonban az utóbbi években leginkább botrányos válásáról híres és tehetségét különféle akciószerepekben elpazarló Angelina Jolie nagy visszatérése a Maria. A színésznő sorsa több ponton is nagyon hasonlít Maria Callaséhoz: mindketten fiatalon értek a csúcsok csúcsára, jelenlétük és magánéletük valósággal megőrjítette a környezetüket, majd szétszedte őket a bulvársajtó, és inkább a háttérbe vonultak a rivaldafényből.
Angelina Jolie igazi nepo bébiként kezdte karrierjét Meat Loaf- és Rolling Stones-videóklipekben, de korán bebizonyította, hogy jóval több annál, mint hogy Jon Voight lányaként hivatkozzanak rá. A Kifutó a semmibe (1998) meghozta neki a kritikai elismerést (és a Golden Globe-ot), az Észvesztő pedig az Oscart is – mindössze 25 éves volt ekkor. Ezután sok felejthető és közepes filmben szerepelt, az akció felé fordult, és a rendezéssel is kacérkodott (első volt a sorban a szintén hazánkban forgatott A vér és méz földje, 2011), de a képességeihez méltó alakítást talán csak Clint Eastwood Elcserélt életek című drámájában nyújtott, egészen mostanáig.
Erre pedig a személyes (rossz) szerepválasztásokon túl egyetlen magyarázat van: az, hogy Angelina Jolie a klasszikus értelemben vett sztáralkat, akinek megadatott egy olyan, minden tekintetet magára vonzó külső és magnetikus kisugárzás, amely komolytalanná teszi azon próbálkozásait, hogy átlagembereket alakítson. A szépség átka, amiről Paolo Sorrentino is mesélt nekünk nemrég. Egyszerűen nem hisszük el neki, amikor egy leharcolt háziasszonyt próbál játszani, hozzá egyedül az úgynevezett „larger than life” szerepek passzolnak: egy szupermodell (Gia Carangi a Kifutó a semmibe című filmből), egy kettős titkosügynök (Salt) vagy videójáték-karakter (Lara Croft) – vagy esetleg minden idők egyik legikonikusabb operadívája, Maria Callas.
Jolie-nak most esélye nyílt rá, hogy már-már terápiás módon merüljön alá ebben a karaktertanulmányban, és traumáit Marián keresztül szabadítsa fel. Hosszú hónapokon át tanult énekelni, hogy valósághűen ábrázolja Callast, és noha senki sem tudja megismételni az énekesnő hangját, de Pablo Larraín rendező megtalálta a módját a probléma kicselezésének: integrálta Jolie és Callas hangját a felvételekbe. Amikor Callast karrierje csúcsán mutatják be, az inkább Callas, mint Jolie hangja, míg a végjátékban a hang inkább Jolie-é, mint Callasé.
Persze ez sem lenne elég, ha a színésznő nem tudná megtestesíteni egy operaénekes drámai, erőteljes kiállásait és gesztusait, a színésznő viszont elkötelezte magát amellett, hogy megragadja a helyes testtartást, visszaadja Callas mozdulatait és kontrollált légzését a színpadon. Jolie megragadta azt az energiát, amely a színpadról a közönség felett áradt – és Callas temperamentumából is kapunk kis ízelítőt. Mintha maga az opera műfaja összegződne benne: valószerűtlenül tökéletes szépség, finomság, perfekcionizmus és fájdalom.
Gyógyíthatatlan magány
Pablo Larraín ismét elsőrangú kulisszák mögötti csapatot állított össze, akik vizuálisan és technikailag egyaránt lenyűgöző filmet hoztak létre. A jelmezek, a produkciós dizájn és a díszletek az utolsó gombig pazarok. A film oroszlánrészét Budapesten forgatták, és a főváros valóban főszereplővé válik: felismerhetjük többek között az Andrássy utat, az Astoria szállót, a Magyar Rádió régi épületét, az Operát, a stáblistán pedig úgy sorakoznak a magyar nevek, mintha csak egy magyar filmet láttunk volna.
A Maria azonban az esztétikai orgia és remek főszereplője dacára nem fogja elnyerni mindenki tetszését, mert vontatott tempójú és a végletekig melodramatikus, hosszan időzik tekinteteken és dagonyázik főhőse fájdalmában, ráadásul teljesen filmszerűtlen. Úgy csapong a felvillanó emlékek és érzések tengerében, mint főhőse, és néha félő, hogy elsüllyed. Maria Callas a múlt és a jelen közötti légüres térben életének meghatározó pillanatait próbálja összeragasztgatni, mint egy össze nem illő kollázst egy párizsi divatkatalógusból. Jelenét ropogós őszi fények töltik be, míg múltjának fekete-fehér lapjai tele vannak kérdésekkel, amelyekre nem kap a néző megnyugtató választ vagy feloldozást.
Guy Hendrix Dyas látványtervező fényűző csillárjai és faragott falai az elszigeteltség aranyozott madárkalitkájába zárják a hősnőt, ahol két alkalmazottján kívül a tabletták jelentik az egyetlen vigaszt. Ez egy megkínzott művész klasszikus képlete, amikor valaki értéktelenné válik és egyedül találja magát, miután elveszíti azt a képességét, amely híressé tette. Maria Callas neve eggyé vált az operával: hát hogyan is élhetne a hangja nélkül?
A romló egészsége dacára Maria igyekszik megtartani a kontrollt: mindvégig úgy viseli a tökéletességet, mint egy páncélt, amely soha nem engedi, hogy a külvilág ingatag állapotban lássa. Kirekesztették abból a társadalomból, amely egykor hozzá zarándokolt, mert már nem tud mit adni nekik. A hűséges, védelmező Ferruccio és Bruna képtelenek megmenteni a dívát attól, hogy elpusztítsa saját magát. A Maria azzal kezdődik és végződik, hogy La Divina halottan fekszik párizsi lakásának padlóján. Pablo Larraín a két jelenet között elgondolkodtat bennünket, hogy vajon a valóságban hogyan telhettek Maria Callas utolsó napjai – és csak remélhetjük, hogy olyan megváltó és gyógyító erejű pillanatokat élt át, mint ahogy ez a film nagyvonalúan elképzelte.
