Freddie lelkéért jöttem, hogy felvigyem a mennyországba, mondja az angyal, és csinál egy elképesztő figurát a hét méter magasságban lengő kötélen. Összerezzenek, féltem, nehogy lezuhanjon. Aztán rájövök, nem eshet baja, hiszen az angyalok halhatatlanok. Minek pörögsz-forogsz a cirkuszban, mint egy artista?, kérdem tőle. Így rendezték a műsort, mondja olyan könnyedséggel, mintha mindez természetes lenne egy angyal esetében. Ismered Kristóf Krisztiánt?, kérdi, és a kötél alatt álló férfira mutat. Neki köszönhetek mindent, mosolyog, és újabb kunsztot csinál.

Mire észbe kapok, már mellettem áll hófehér ruhában, kiengedett, hosszú hajjal. Olyan az arca, mint egy kislányé. Megfogja a kezem, és azt kérdi: akarsz repülni? Gyere, ilyet még nem láttál, bemutatom neked Kristófékat. Igazi cirkuszos család, tele tehetséges, izgalmas emberrel, nem fogsz csalódni. Hunyd be a szemed, utasít, aztán felemelkedünk. Csendre int, amikor arról érdeklődöm, hová tartunk. Ki ne nyisd a szemed, figyelmeztet, majd arról faggat, mit látok. Türelmetlen, izgága kis angyal, annyi szent. Arra gondolok, mit láthatnék, hiszen csukva a szemem, de akkor hirtelen elém kerül egy gyönyörű artistanő. 

Sírig tartó cirkuszi szerelem

Az angyal a fülembe súgja, ő Sallai Ilona, aki már szintén az angyalok közül figyeli szeretteit. Kristóf István felesége, Kristóf Krisztián édesanyja. István és Ilona fiatalon házasodtak, az esküvőjüket is a cirkuszban tartották. Mindkettőjük családja cirkuszos volt.

Miközben nézem ezt a varázslatos asszonyt, aki látomásomban épp egy díjat vesz át, az angyal máris mondja, Ilona és István 1977-ben, a 4. Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon ugródeszka-műsorszámukkal Ezüst Bohóc-díjat nyertek, ami a legrangosabb cirkuszművészek közé emelte őket.

Igaz, amikor megérkeztek Monte-Carlóba, ügyet se vetettek rájuk, még szállodai szobát sem kaptak, lakókocsiból jártak a fellépésre, de végül a történetük mesébe illő módon zárult, az egész világ megismerte a nevüket. A történet pikantériája, hogy a fesztiválon annyira nem számítottak tényezőnek, hogy a szervezők és a sajtó a rendezvény elején még fotót sem készített a magyar házaspárról, sőt az eredményhirdetésre sem hívták meg őket. Miután a hatvan résztvevőből végül a harmadik legjobbnak bizonyultak, minden megváltozott, a gálán már a monacói herceg gratulált nekik, amit a korabeli felvételek is bizonyítanak. 

Az angyal közben arra figyelmeztet, hogy megérkeztünk. Elegáns családi ház nappalijában találom magam, kávét kortyolgatunk Kristóf Istvánnal, Krisztiánnal és az ő lányával, Noellával. Kristóf István, aki hosszú ideig igen sikeresen igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt, mesélni kezd feleségéről. Látom a szemében, óriási szerelem volt az övék. 

 „Ili tehetségesebb volt, mint én. Sajnos aztán megtörtént az, amire nem számítottunk. Volt egy műsorszámunk, ahol a feleségem betette a fejét egy pántba, melyen lógott, és én hét méter magasan forgattam egy rúddal. Ő a centrifugális erőtől felemelkedett, mint egy zászló, és a saját tengelye körül is pörgött. Próba közben áramszünet lett, elaludt a villany. Én nem tudtam megtartani az egyensúlyt, hiszen nem láttam. A rúd, amit fogtam, eldőlt, és ő lezuhant azzal együtt. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat. A feje a porondot körbevevő karimához csapódott, olyan sérülést szenvedett, mint a motorosok, amikor felborulnak és lefejelik a járdaszigetet. Kómába esett. Szerencsénk volt, hogy Göttingenben történt a baleset, egy kiváló klinikán megoperálták és megmentették az életét, de artistaként nem dolgozhatott többé. Ekkor jöttünk haza. Együtt kezdtük, együtt is fejeztük be, én nélküle, más partnerrel nem akartam tovább folytatni. Ezt követően lettem a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója.”

Álmok az álmon túl

S milyen jó és legendás igazgató volt Kristóf István, akit még ma is emlegetnek kollégái. Egyikük például azt mesélte, hogy a cirkusz vezetője nem volt rest felmenni a magasba segíteni a légtornászoknak akkor sem, amikor már igazgató volt. Pedig felesége balesete után befejezte az aktív légtornászkodást, 1972-ben lépett utoljára ilyen minőségben a közönség elé. S bár ma már nem igazgató, gyakran álmodik a cirkusszal. Arról is kifaggattam, ilyenkor mit lát?

„Álmomban általában elkések az előadásról. A befutóban vagyok hátul, és nem tudom befűzni a cipőmet. Odaszólok az ügyelőnek, szóljon a bohócnak, hogy húzza az időt. Na, ilyen butaságokat álmodom” – mondja, és mosolyog. Hozzáteszi, a valóságban sosem késett el. Azt is elárulja, régen másról álmodott, például szép nagy halakról, ugyanis imád horgászni. Krisztián megelőzi a kérdésemet: ő inkább teniszezik, mint horgászik, ha lazítani szeretne. 

A beszélgetés közben az angyalra pillantok, aki most éppen a nappaliban felszerelt karikán hintázik. Úgy tűnik, rajtam kívül senki nem látja, pedig korábban azt mesélte, Krisztiánnal jóban van, hiszen ő rendezi azt a műsorszámot, amelyet artistavizsgaként mutat be a Fővárosi Nagycirkuszban. Az angyal ebben a produkcióban jön le a földre, hogy Freddie Mercury lelkét felvigye a mennyországba. Na, így került angyal a cirkuszba, én pedig ott találkoztam vele, s most mind itt vagyunk a Kristóf családnál.

Krisztián lányát, Noellát épp arról faggatom, ő miért nem lett artista, mint a nagyszülei vagy zsonglőr, mint világhírű édesapja? A tizenhat éves lány mosolyog, azt mondja, őt jobban érdekli a jogi pálya. Édesanyja is dolgozott cirkuszban, de ma már inkább ő is a civilek életét éli. Krisztián persze, mint egy büszke édesapa, nem állja meg, hogy ne szúrja közbe, Noella tehetséges artistának indult, egyszer még a Fábry-show-ban is fellépett. Ennek ellenére elfogadja, hogy egyetlen gyermekét nem fertőzte meg annyira a cirkusz, mint őt. 

Krisztián sorsa megpecsételődött

Krisztián sorsa valójában már a fogantatásától meg volt pecsételve, hiszen beleszületett a cirkuszba. Nagyon várták a szülei, édesanyja azt sem bánta, hogy egy időre még a fellépésekről is le kellett mondania veszélyeztetett terhessége miatt. A családi legendáriumból tudom, hogy alig született meg a család egyetlen gyermeke, édesanyja már babakocsiban tolta a próbára, ahol férje épp légtornászszámot gyakorolt. 

„Mi az egész életünket ahhoz igazítjuk, hogy mikor kezdődik az előadás, úgy élünk, ahogy a cirkuszban élni kell, szögezi le az egykori cirkuszigazgató. Ezt kapja meg egy olyan gyerek is, mint Krisztián, aki már háromévesen tudta, hogy az előadás előtt az édesanyja készül, és nem szabad őt zavarni. Gyerekként én is betartottam ezeket a szabályokat.”

Krisztián valóban a cirkuszban nőtt fel, hétévesen azt is tudta, hogy mi akar lenni.

„Én nem haragudtam rá ezért”, magyarázza Kristóf István, amikor arról faggatom, mit szólt hozzá, amikor fia elmondta neki, hogy nem akrobata, hanem szivardobozokat dobáló zsonglőr szeretne lenni. „Számomra mindig is nagyon fontos volt, hogy azt csinálja, amit szeret. Nekem komoly konfliktusom volt az édesapámmal, mert ő azt akarta, hogy állatidomár legyek, miközben én légtornász szerettem volna lenni. A fiam hétévesen azt kérte, csináljak neki kockákat és vegyek kalapokat, mert zsonglőr szeretne lenni. Eldöntötte, és éppen ez az elszántság kell ehhez a szakmához.”

Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem Kristóf Istvánt, szerinte jó légtornász lett volna Krisztiánból? Nem tudom, válaszol mosolyogva, de aztán gyorsan hozzáteszi, néhányszor látta próbákon segíteni a fiát, például amikor az édesanyját emelgette, s hát abból azért azt állapította meg, lehetett volna nagyon jó akrobata is. Krisztián hozzáteszi, örül annak, amit édesapja mond, de nem érezte magát otthonosan a magasban, ő inkább úriember zsonglőrnek született. Tanúsíthatom, a cilinder és a szivar valóban kiválóan áll neki. 

Még ha kellemetlen is, nem kerülhetem meg a kérdést, pályája során teher vagy előny volt Krisztián számára a neves cirkuszművész édesapa.

„Nem tagadhatom, hogy ez a kérdés az egész életemet végigkísérte. Teher, mert meg kell felelni az elvárásnak, a névnek. Sokáig a kreditet is nehezen adták meg, és megkaptam azt is: neked könnyű, mert a Kristóf fia vagy. Ezt a terhet nagyon sokáig cipeltem. Akkor változott meg a helyzet, amikor édesapám a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója lett, én ott mégis csak nagyon ritkán léptem fel.”

Ez szándékos volt?, fordulok Kristóf István felé, aki azt mondja, igen, ő ezt tudatosan tette, éppen a fia érdekében. 

A világrekorder

Krisztián szerencsére annyira tehetséges volt, hogy számos helyen tárt karokkal várták. Dolgozott többek között Amerikában, Dániában, Németországban a világ legelismertebb cirkuszaiban. Nem csoda, hiszen annyi díjat nyert, hogy felsorolni is nehéz, többek között fiatalon Párizsból, a Holnap Cirkusza Világfesztiválról hozott el ezüstérmet, de a legjobbak között volt Phenjanban, Havannában, Santiágóban, Genovában, Pekingben, Moszkvában is a legrangosabb fesztiválokon. 1993-ban megkapta a Hortobágyi Károly-díjat, és bekerült a  Guinness Rekordok Könyvébe is mint világrekorder.

„Mint úriember zsonglőr, elegáns ruhában szivardobozokat dobálok, miközben megfordulok a saját tengelyem körül. Aki a világrekordom felállításáig a legjobb volt ebben, háromszor fordult meg dobás közben. Nekem az volt a célom, hogy ennél többet pörögjek, mielőtt elkapom a dobozt. Tizenhat évesen már sikerült a négyes forgás egy dobozzal, amivel aztán a szakmai elismeréseket, díjakat szereztem, ezzel értem el az áttörést. De szerettem volna valami még különlegesebbet, ezért próbálkoztam azzal, hogy három doboz feldobása és elkapása közben forduljak meg négyszer a saját tengelyem körül. Sok évnyi gyakorlás után sikerült ezt néhányszor megcsinálnom, amit tanúk jelenlétében rögzítettek, ezzel kerültem be végül a Guinness Rekordok Könyvébe. Ez a világrekord 1994 óta töretlen, erre büszke is vagyok.

S ha már fellépésről beszélgetünk, itt kell elárulnom azt a számomra meglepő információt, amit én is csak a pletykás angyaltól tudtam meg, hogy bár Krisztián és szülei is számos díjat nyert, világhírnévre szert tett cirkuszművészek, egyazon műsorszámban soha nem léptek fel együtt. Olyan előfordult, hogy Krisztián mint kezdő zsonglőr bemutatkozott a közönségnek a szülei előtt, de akkor még nagyon fiatal volt, s az nem nevezhető közös műsornak.  

Az erőművész nagypapa

Miközben a kávémat kavargatom, és szájtátva hallgatom a cirkuszos történeteket, az angyal ismét előkerül és bökdös, kérdezzem a nagypapáról is Kristófékat. Arról a nagypapáról, aki anno egy filmben a Latabár Kálmánt megborotváló híres Aida elefánt idomára és gondozója volt. Kristóf István sóhajt, amikor a témára terelem a szót, és azt mondja: édesapja kiváló művész volt. 

„Eredetileg erőművész volt, vasat hajlított. Azóta sem láttam olyan kiváló produkciót. A negyvenes években ő volt a Fővárosi Nagycirkusz sztárja: Cristoph, a francia Herkules, a világ legerősebb embere. Büszke voltam rá. Az, hogy később az elefánttal is dolgozott, az más.” 

S miközben a nagypapa emlékét idézzük, Krisztián segítségemre siet, hogy én is el tudjam képzelni, milyen volt a francia Herkules. Korabeli plakát kerül elő a családi kincsek közül, naná, hogy be van keretezve.

Ha az én ősömről lenne szó, én is a falon tartanék egy ekkora kincset. Krisztián csupán egyszer látta fellépni a nagypapát, aki akkor már túl volt a hetvenen, de még meghajlított egy vasat, amit aztán kiadott a közönségnek. Ezt a műsort a televízió is közvetítette, Krisztián arra is emlékszik, hogy Kudlik Júlia és Antal Imre konferálták a produkciókat.

Egyébként rémlik, hogy valamikor én is láttam ezt az előadást egy archív felvételen. Gyorsan rákeresek az interneten, szerencsém van, előkerül egy filmhíradórészlet 1946-ból, ahol a francia Herkules olyan dolgokat művel, amit nézni is alig bírok. Fogával vasat hajlít, szöges ágyon fekszik, miközben egy kovácsüllőt kalapálnak a hasán, vagy éppen lovasok hajtanak át a hídon, amit a testével támaszt alá. Elképesztő, cseppet sem túlzás, amikor Kristóf István azt mondta, azóta sem látott olyan kiváló produkciót, amilyet az édesapja mutatott be, aki egyébként haláláig folytatta a mesterségét. 

Krisztián azt mondja, ötvenkét évesen azért több lábon is szeretne állni, éppen ezért a zsonglőrködés mellett cirkuszi menedzsmenttel és rendezéssel is foglalkozik. Nem titok, hogy a Tim Burton nevével fémjelzett nagy sikerű Dumbó című film cirkuszi jeleneteit is ő rendezte, sőt a filmben szerepet is kapott. Most pedig Demeter Anna artistanövendék vizsgaelőadását rendezi, csak úgy a maga és persze Anna örömére. 

Már éppen búcsúznék a Kristóf családtól, amikor az angyal int, hogy ezt még látnom kell. Egy szobába vezet, ami telis-tele van kupákkal, érmekkel, oklevelekkel. Krisztián mutatja a büszkeségeit, no meg élete párja, Demjén Natália elismeréseit is. Natália szintén a cirkuszban találta meg a boldogságát, nem beszélve a szerelemről Krisztián személyében. 

S talán ezzel a végszóval fejezhetném be a riportot, ha Kristóf István nem búcsúzna olyan örök érvényű igazsággal, ami mindenképpen végszónak kívánkozik: „A cirkuszos örökre cirkuszos marad, nincs is hová menni, ez az élete, ez a családja.” 

Utószó: S hogy olvasóinknak is bebizonyítsam, nem őrültem meg, amikor angyalt láttam, előre jelzem: Kristóf Krisztián angyalával, akit Demeter Anna személyesít meg, talán hamarosan mindenki találkozhat a cirkuszban egy különleges és szívbemarkoló légtornász-produkcióban. A tehetséges növendék felkészítője Simet Olga artistaművész, a Baross Imre Artistaképző Intézet Előadó-művészeti Szakgimnázium, Gimnázium, Technikum és Alapfokú Táncművészeti Iskola szaktanára. 

A képeket az archív fotók kivételével Kurucz Árpád készítette.

A riport a Magyar Kultúra magazin 2021/2. számában jelent meg.

#család