Már gyerekkoromban megtanultam az árral szemben úszni

A Tisza mellett nőtt fel.

És sokszor bele is estem, amikor kiáradt. Tiszadorogmán, ahol a gyerekkoromat töltöttem, nagyon erős a folyó sodrása, de a partján álló fűzfák, amikbe a bajban belekapaszkodtam, kétszer is megmentették az életemet. Bátor lány voltam, sokszor átúsztam a Tiszát, persze mindannyiszor a szüleim tudta nélkül. Sajnos az örvények miatt sokan belefulladtak, de amikor egyszer 13 évesen engem is lehúzott, azonnal eszembe jutott, amit a nagyfiúk mondtak, hogy ilyen esetben el kell magunkat engedni, nem szabad görcsösen kapálózni, és meg kell várni, míg a víz kirak a tölcsér szélére.  Így is tettem, majd a partra érve belefeküdtem a forró homokba, és remegni kezdtem. Akkor fogtam fel, hogy meghalhattam volna. Gyakran úsztam a sodrással szemben, és ez meg az örvényben átéltek szimbolikusan végigkísérték az életemet.

Elmeséli?

A színjátszás nehezen indult számomra. 14 évesen a fővárosba kerültem középiskolába, majd miután végeztem, dolgozni mentem, és mellette amatőr színjátszó csoportba jártam. Imádtam azt a közösséget, és hogy mindent, ami egy előadáshoz szükséges, nekünk kellett előteremteni. Az amatőr vonal nem halt el a pályám során: még most tavasszal is rendeztem előadást a körmendieknek, és Zalaegerszeg környékén rendszeresen hívnak több hasonló helyre. Jó, hogy az embernek sok mindennel kell foglalkoznia.

Mindig is párhuzamosan csináltam a kő- és az amatőr színházat. Voltam dramaturg, díszlet- és jelmeztervező, de még darabot is írtam.

Minden műfajban kipróbáltam magamat. A 25. Színház volt az első munkahelyem, ami 1970-től ’78-ig működött, és nagyon szerettem.

Egyszer felvételiztem a színművészetire, de nem volt jó élmény. Amikor elkészült a Várszínház, odakerültem csoportos szereplőnek, majd egy idő után kisebb karakterszerepeket is rám bíztak. Egyszer-kétszer megfordult a fejemben, hogy az egészet abbahagyom, mert úgy éreztem, ennek így nincs értelme. Közben viszont rájöttem, hogy az emberek szeretik a játékomat, a munkáimat. Az egyik mesedarabomat például, amit a kollégáimmal a szabadidőnkben próbáltunk be, a szolnoki színház befogadta.

1991-ben elszerződtem Zalaegerszegre, ahol megszületett a kislányom, és ottragadtam. Azóta is onnan járok mindenfelé. Három évig Bagó Bercinél két darabban játszottam Székesfehérváron, most utoljára pedig három éven át a Candide-ban Szombathelyen. Sokfelé megyek. Két éve Budapesten, a 6színben, A hosszú élet titkában szerepelek. Rényi Ádám két novelláskötetéből készült, és nagyon szereti a közönség. Borzaszóan élvezem: rengeteg karakterszerepet formálunk meg benne, konkrétan ki-be futok a jelenetekbe.

Mit szeret a színészetben?

A változatosságot! Szeretek különféle emberek bőrébe bújni, és egyébként soha nem várom, hogy a számba repüljön a sült galamb. A pandémia idején a lányommal, aki rendező szakon végzett a Színműn, összehoztunk egy monodrámát, ami régi álmom volt. Sok áthallás van a darab és az életem között, ezt is fogom majd játszani a 6színben. A címe Mintapinty, Kovács Viktor és Kovács Dominik írta.                                                                                                       

Karakterszerepektől hogyan vitt az útja a monodrámáig?                                                                                                        

Általában karakterszerepek találtak meg, mert 26 éves koromban egyik pillanatról a másikra lemélyült a hangom, úgyhogy nem várhattam, hogy Júliát játsszam. Hiába volt naivaalkatom, a személyiségem és a hangom megkötött, és tudomásul vettem, hogy jobb, ha bizonyos szerepekre nem is áhítozom. Már fiatalon is idősebbeket játszottam: Dadust, Mirigyet, 49 évesen az Indul a bakterházból a Banyát. Különben imádtam ezeket a karaktereket, a Banyát például a tiszadorogmai nagyanyámról mintáztam, és az első nívódíjat is érte kaptam a zalaegerszegi színházban. Nagy áttörést jelentett, utána több nagyobb szerep is jött. Most, hetvenévesen értem bele az igazán nekem való szerepekbe.

Hát egyáltalán nem gondoltam ennyi idősnek.

Legutóbb az Annie, a kis árva című musicalben 51 éves nőt alakítottam. Még a kollégáim sem hiszik el, hogy átléptem a hetvenet. Most vagyok erőm teljében: sokkal többet játszom, rendezek, mint korábban. A személyim legközelebb 130 éves koromban jár majd le...

De még nem mondta el, hogyan segítette az örvény a karrierjében!

Jót tett, hogy már gyerekkoromban megtanultam az árral szemben úszni, mert később sem adtam fel soha semmit. Ezért tudtam fiatalos maradni.

Bármi történik, ami az embert letaglózza, higgadtnak kell maradni. Először én is bepánikolok, de aztán mindig azt mondom magamnak: „Ezt is meg kell ugrani.” Egy ideig még kínlódom, aztán amikor lenyugszom, megjön a megoldás.

Tavaly megoperálták a gyomromat, és már az ötödik napon végigsétáltam a folyosón, mert meg akartam gyógyulni. Mert tudom, hogy még nagyon sok dolgom van. Még unokázni akarok! Meg kertészkedni, főzni, az erdőt járni, amikért odavagyok.

És a Kaszás Attila-díj-jelölést hogyan fogadta?

Különleges érzés volt, mert nem tudtam róla. Nem a saját színházam, hanem a celldömölki Soltis Lajos Színház terjesztett fel, ahol sokat játszottam-rendeztem. Egyszer csak kaptam egy ímélt számos névvel, amiben az enyémet is felsorolták. A következő levél pedig óriási meglepetésként hatott: arról értesítettek benne, hogy végül a három esélyes díjazott közé kerültem. Csodálatos érzés, mert bár színházon belüli díjakat többet kaptam, állami vagy hivatalos kitüntetést még soha – igaz, tavaly elnyertem a színikritikusok életműdíját.

A pesti közönség most kezd megismerni. A 6színben a szünetben kérdezgetni szokták a nézők, hogy ki ez a színésznő, miért nem láttuk eddig? Ez az igazi elismerés, bár néha a nem túl magas nyugdíjam mellé jól jönne a díjakkal járó pénzjutalom is. De hát ha az nincs, akkor mit tegyünk: amíg bírom, dolgozom.  Legalább ez is hajt. Még mindig játszom a lányommal a zenés gyerekdarabjainkat. Vallom, hogy gyerekkorban kell megszerettetni a színházat. Sokat tanulunk a gyerekektől. Valószínűleg az tart életben, hogy belül még mindig gyerek vagyok. Azzal a szemmel látok, azzal az aggyal gondolkodom, és imádom nézni, ahogyan a kicsik kacagnak.

Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu