A kifogásnak volt némi szakirodalmi alapja, mivel a Nyelvművelő kéziszótár puszta szófecsérlésnek és kötőszóhalmozásnak tekinti, ugyanakkor megjegyzi, hogy a mindennapi beszédben meglehetősen gyakori a de és a viszont együttes használata. A Magyar nyelvhasználati szótár pedig úgy fogalmaz, hogy a de viszont használata gyakori a nyomatékosítás érdekében. A választékos beszédben érdemes csak az egyiket használni.
Igen ám, de mit mondjunk az ámde, éspedig kötőszókra?! Ugyanúgy kettő szerepel együtt, ráadásul egybeírva, és az egyik, az ámde tekinthető a deviszont „előfutárának”. Feltehetően ez alapján is tett pontot e vitatott nyelvi jelenség kérdőjele helyére a Magyar nyelv nagyszótárának ötödik kötete. Ebben olvasható a deviszont szócikke, és ami igen fontos: a két kötőszó elsőként egybeírva! Tehát helyesírási döntést is felvállalt ezzel a szótár. Egyébként ez a kötőszó az értelmező kéziszótárunkban nem szerepel, csak a helyesírásiakban, természetesen különírva.
Talán hihetetlen, de már 1774-ben is olvasható volt egy Báróczi-fordításban az előző tagmondatban vagy mondatrészben megfogalmazott információ alapján a várakozásnak, elvárásnak nem megfelelő kijelentés bevezetésére: „Ó, Szent Istenek! minémü gondolatok ötlödtek szivemben, midön meg esmértem Hertzeg Aszszonyomat. De viszont mely gyötrelmektöl emésztödtem, midön oly embernek nyakán láttam tsüggenni, kit Arsákomé fegyvere borittat bé.” Széchenyi István is használta a Néhány szó a Duna-gőzhajózás körül című művében, íme: „…gondimnak teljes búcsút nem adhatok, de viszont semmi sem is epeszt többé.” Sőt Balázs János szövegtani könyvéből is hoz példát a szótár, ebben a deviszont-ot a nem várt következmény kiemelésére használta: „Az az elem, amely az ismert információt hordozza, a témához tartozónak tekintendő ugyan, de viszont a téma – mint a közlés dinamizmusa szempontjából legalacsonyabb értéket képviselő elem – nem feltétlenül és nem mindig valamely ismert mozzanat kifejezője.”
Az egyik legismertebb nyelvi tévhit a kötőszóval, különösképpen a hát-tal való mondatkezdés tiltása. Az iskolában, ha azt mondták (mondják) a tanárok, hogy hát-tal nem kezdünk mondatot, vagy gyenge humorral: a hát-nak hasa is van, nem különösebben árnyalták az értékelést. Egyrészt elképzelhető, hogy ők maguk is az óra valamely részén, reakcióként a diák megnyilvánulására, éppen úgy kezdtek egy mondatot, hogy „Hát, talán igazad van…” Hát, akkor most mi az igazság? Nos, nyilvánvalóan az, hogy ez a babona is onnan ered, miszerint az írott nyelvhasználaton alapuló, kifejtett közlések jobbak, helyesebbek, felsőbbrendűek, mint a kifejtetlen, töredékes, az élőbeszédre jellemző megnyilvánulások. Így a beszélt nyelvben nem kifogásolható például a „hátozás”, márpedig ne feledjük el, hogy kommunikációnk legnagyobbrészt szóbeli, és jóval kisebb részt tesz ki az írásbeli.
Ugyanakkor a szóbeli közlések értelmezését egy sereg tényező segíti: a beszédhelyzet, a gesztus, az arckifejezés és így tovább. Azonban a bizonytalankodás, töprengés, habozás, szabódás írásban is megjelenhet, például egy szépírónál: „Különben sem hiszek a kilométereknek, mióta a kunágotai nagyutcán kipróbáltam őket. Az olyan hosszú utca, hogy amint mondják, egyszer elindult az innetső végiről egy fiatal lány, és mire a túlsó végire ért, nagymama lett belőle. Hát én a túlsó végéről indultam el nagypapának, de nem lett belőlem fiatal legény, mire elvonszoltam magam az innetső végére” (Móra Ferenc).
Katasztrófa, védelem! – talán volt, aki így kiáltott, amikor meghallotta először a katasztrófavédelem szót. Hát már miért kellene védeni a katasztrófát? Elég baj az, ha bekövetkezik! – tette még esetleg hozzá, nyilván a gyermekvédelem szóra gondolva, amely összetétel valóban ekképp bontható fel: a gyermeknek a védelme. De a balesetvédelem szó esetében már más a helyzet: baleset elleni védelem, mint ahogy katasztrófa elleni védelem a jelentése a katasztrófavédelemnek. Tehát nem szabad ugyanúgy, állandó logikával értelmezni az összetételeket. A lopásgátló valóban a lopást gátolja, de a lakásriasztó már nem a lakást, hanem a tulajdonosokat, a szomszédokat, esetleg a rendőrséget riasztja. A kígyóméreg valóban a kígyó mérge, halált okozó váladéka, míg a patkányméreg patkányirtó szer.
Gyakran felteszik azt a kérdést, hogy melyik a helyes: a hallé vagy a halászlé? A legegyszerűbb válasz, hogy mindkettő, és vidékenként mást érthetnek alatta. Azonban az ételneveket kifejező összetett szavakat sem lehet egy kaptafára húzni. Mert vannak olyanok, amelyek esetében az előtag valóban azt nevezi meg, amiből az étel készül: bableves, borjúpörkölt, sertéssült. Ez alapján tehát a hallé volna csak a helyes. Igen ám, de vannak olyan összetételek, amelyekben az előtag azt nevezi meg, aki készíti az ételt: halászlé, csikóstokány, gulyásleves. És végül vannak olyan összetételeink, amelyekben az előtag azt fejezi ki, akik számára készül az étel: babapiskóta, bébikonzerv, macskatáp. Ugye milyen morbid volna, ha ezeket az összetételeket ugyanúgy értelmeznénk, mint a tökfőzeléket?
A logika és nyelvi norma viszonyában a helytelenítés alapja gyakran a tudományos pontosság, ami a köznyelvi használatban természetesen nem kérhető számon. Az ebtenyésztők szoktak leginkább felháborodni, amikor a fajtiszta szót használják a „nem szakmabeliek” a fajtatiszta helyett. A pontos és helyes alak az utóbbi, de az előbbi, a fajtiszta van elterjedve inkább a köznyelvben. Ilyen hibáztatás alapján már megbukunk akkor is, amikor azt mondjuk, hogy lement a nap…
És folytathatjuk a sort: a mohamedán világ szimbóluma, a félhold valójában egynyolcad, de legfeljebb egynegyed méretű; a százlábúak osztályából a számunkra ismert egyedek egyike sem visel pontosan száz lábat, van, amelyik csak 15, van, amelyik 51 pár lábbal rendelkezik. A százéves háború 116 évig tartott, a 150 éves török hódoltság 145 évig. A kockás füzet tudományos pontossággal valóban négyzetrácsos, de aki ehhez mereven ragaszkodik, gondoljon arra, hogy négyzetrácsos inget hord-e, és káposztás négyzetrácsot eszik-e.
