"Az anyának és a fiúnak!" - fohászkodik fel a könyv első mondatában az elbeszélő, amivel egyebek között azt is jelzi, hogy innentől a készülő családi evangélium következő darabja olvasható (tényleg, A Fiú könyve meddig várat magára? vagy már megíratott? netalán ebben a könyvben íratott meg ez is, mintegy az anyakönyv implikátumaként?)
Bensőségesebb levegőjű és csendesebb hangú munka a korábbi család-opusoknál, gondosan ellenáll a lehengerlő monumentalitás ("a nagy dobás") csábításainak - evvel is A szív segédigéihez kanyarodik vissza. Alapötlete - hogy az Anya nem halt meg, amikor meghalt, hogy most is él, együtt öregszik a Fiúval, ő kilencven felé, a fia is lassan hatvan - irodalmilag szemlélve afféle barokkosan paradox inventio, működésének záloga éppen az, hogy az olvasó tudja, az anya valójában halott, csupán képzeletben él tovább (vagy támasztotta fel a szerző). Azaz tény és fikció, élet és irodalom - vagy az első fejezet címének megtett goethei "költészet és valóság" - összevethetősége, műbeli és művön kívüli jelentés- és tudáselemek egymásra vonatkoztatása nélkül nem működik. Így aztán attól regény, hogy nem az (memoár és vallomás, azaz autobiográfia), s attól autobiográfia, hogy nem az (hanem regény).
"Semmi művészet" a címe - és persze minden művészet benne: a Semmi művészet egyszerre mutatkozik merő tényszerűségnek és képtelen fikciónak. Aminek az a paradoxon a logikus velejárója, hogy az Elbeszélői Én, a Fiú és "Esterházy Péter" egyfelől, illetve (mindközönségesen) Esterházy Péter másfelől, gondosan meg vannak egymástól különböztetve, miközben minden tekintetben azonosak is egymással.
Mindez persze része a régóta ismert Esterházy-masinériának. Itt is olajozottan működik, keretet ad a (tényszerű és/vagy képzelt) emlék-képeknek, jeleneteknek, párbeszédeknek, anek-dotáknak és vicceknek. S megnyilvánulási alkalmat ad az érzelemnek is. A Semmi művészet ugyanis - dévaj és gyakran fergete-ges vidámsága ellenére - szomorú könyv. Folyamatos anyaszomo-rítás zajlik benne: az Elbeszélői Én - a fikció mindenhatóságával (amely persze a valódi halállal és hasonlókkal szemben totálisan tehetetlen) - feltámasztja, pontosabban életben tartja az anyát, hogy a Fiú tovább szomoríthassa (minden fiú anyaszomo-rító ugyanis), és tovább szomoríttassa magát az Anyával (minden anya fiúszomorító ugyanis), nyilván az emberi és írói életkor végső határáig.
A könyv egyébként ellenponttal végződik: az anya, egy másik anya halálának és temetésének a leírásával, pontosabban elbeszélésével. Görög Miki - futballista játékostárs, később alkoholista, majd baleseti halott, osztályhelyzetét (identitását) tekintve mindhalálig szilárd lumpenproletár, grófokat utáló, értelmiségellenes kocsmapult-támaszték ateista - számol be a Fiúnak, a maga szubhumán életerőtől duzzadó argot-jában, a nyers érzéketlenség eme flaszter-karneváli idiómájában, hogy meghalt a "muter", akinek ő bizony, amíg élt, időnként "lenyomott egy tockost"; az orvosok "nyiszitálták", már a combtövénél tartottak az amputálásokkal, amikor meghalt. Ő, Miki, ingyen temette el, a Patkány a régi csapatból a "temetőgóré", az megengedte, hogy ő, Miki, ássa ki a sírt, személyesen, és ő is hantolhassa el az anyját, "nem kell nekem semmi, se pap, se közönség, nem mozi ez, a túróba, csak bele kell nyomni a földbe, hogy rágják szét rendesen a férgek".
Torokszorító remeklés az utolsó néhány oldal, hugyosra röhögi magát tőle az ember a halálon. Esterházyt a legjobb formájában mutatja: az irodalmi hasbeszélés mestereként és nagyszerű humoristaként - a "humorista" szó legtriviálisabb és legmagasztosabb értelmében egyaránt.
Esterházy Péter: Semmi művészet
Budapest, Magvető, 2008, 231 oldal