Június harmadik vasárnapján ünnepeljük az apák napját. Maga az alapgondolat, hogy az anyák után nekik is járjon egy saját ünnep, meglepő módon ugyanúgy az amerikai polgárháború sokkjához kapcsolódik, mint a mintaadó jeles napé. Az anyák napját 1907-ben kezdeményezte Anna Marie Jarvis, hogy a polgárháború sérültjeit ápoló édesanyja előtt tiszteleghessen. Ez bátorította fel Sonora Smart Doddot három évvel később, hogy kilenc gyermekét egyedül felnevelő, polgárháborús veterán édesapja tiszteletére ünnepeljék meg az apákat is. Ezt a 70-es években már hivatalosan is elismerték Amerikában, elterjedéséhez azonban a férfi szülői szerep változására, pontosabban a felismerésére volt szükség.
Ez a fordulat szintén az 1970-es évekre tehető, ekkorra ismerték fel a kutatók, hogy valami nagyon nem stimmel a modern családokkal. „Komoly szakemberek is úgy gondolták, hogy egy anya az apa jelenléte nélkül is boldog és egészséges gyermekeket tud felnevelni, miközben ő is boldog édesanyaként fantasztikus karriert fog felépíteni” – mesélte egy interjúban a korabeli szemléletről Léder László pszichológus. A szakemberek eleinte arra figyeltek fel, milyen pszichológiai hátrányokat okozhat egy gyermek életében az apa hiánya, s csak ezután kezdtek – elsőként a skandináv országokban – a férfiaknak a nevelésben betöltött szerepéről gondolkodni. Évtizedekkel később már vizsgálatok mutatták ki, milyen drámai hormonális változások történnek a várandósság idején az apukákban.
Újra kell gondolnunk az anya-gyermek centrikus családmodellt. Ennek az átértékelésnek az eredménye az említett ünnep mellett a születéskori „apaszabadság” megjelenése, vagy hogy már a kispapák is mehetnek gyesre.
A modern kori individualizáció eredménye, hogy a közösség helyett az egyén került a középpontba, a kiterjesztett nagycsaládok helyett a szűkebb (szülők és gyerekek alkotta) családok váltak a nevelés színtereivé, ha éppen nem egyedülálló a szülő.
Ha két szülőre marad minden feladat, az apaszerep megéléséhez sokkal inkább az illúziómentesség a kulcs. A változás szelét már a századelőn érzékelhették a gondolkodó férfiak, mint például a gyerekeket egyenrangú félként kezelő életreformerek, a Gödöllői Művésztelep alkotói. „Az apa, mint az istenek, elvesztette talaját és tekintélyét. Mi már nem viseltünk koronát, pajtása, játszótársa lettünk gyermekünknek” – élt meglepő kijelentéssel Új nevelés című 1906-os cikkében Nagy Sándor. A neveléstörténet kutatói szerint ez a felismerés ráadásul egy régi állapot újrafelfedezését jelenti. A korábban közösen munkálkodó családokból idővel kiváltak a „dolgozó apák”, s ezzel szigetelődtek el annyira a gyerekeiktől, hogy különváljanak a gondoskodást és melegséget, illetve a védelmet és szigort kínáló szülői szerepek. Bár akadtak példák a gyermekeiket kifinomult gyöngédséggel nevelő apákra a 19. században is, a tekintélyt parancsoló atyai példakép csak a századfordulón kezdett meginogni.
Mit adhatnak nekünk az apák, ha nem éppen a szigort? Az iparművészet területén kutatva erre leginkább híres alkotók, múzeumvezetők fiai és lányai példáiból következtethetünk. Lehetőséget adhatnak például. Akkorát, mint Pulszky Károly kapott, aki húszesztendős korában dolgozta ki az Iparművészeti Múzeum első jelentős gyarapításának szempontjait. Ő vásárolta össze a gyűjtemény alapjait az 1873-as bécsi világkiállításon abból az 50 ezer forintból, amit édesapja, a Nemzeti Múzeum igazgatója, Pulszky Ferenc kezdeményezésére adott ehhez az országgyűlés. Kiváló munkát végzett; neki köszönhető, hogy merülőszivattyúk és nyersvas helyett ma dísztárgyakat láthatunk az intézményben, hiszen ekkor vált szét az ipar és az iparművészet fogalma. Ugyanakkor hatalmas felelősséget is jelenthetett az apja nyomában járni. Egy újabb bevásárlásakor például, mikor Sebastiano del Piombo a kortársak által hamis Raffaello-képnek vélt festményét vette meg az államnak, botrányba került, idegösszeomlást kapott, s alig 45 évesen öngyilkos lett.
Példát is adhatnak az apák, mint mondjuk Zsolnay Vilmos, aki maga is festőművészi ambícióit félretéve vette át, majd fejlesztette világhírű manufaktúrává apja agyagárugyárát.
Az ő gyermekei már jobban viselték a nyomást: lányai csodás dekorokat terveztek, fia lehengerlő tehetséggel vezette birodalmát. A legidősebb testvért, Zsolnay Terézt, a nemzeti ornamentika úttörőjét leszámítva, aki a családi élet központja is volt, apjukhoz hasonló renitens zsenik lettek a gyerekek. Zsolnay Júlia például antik keleti és kortárs nyugati mintákat tanulmányozva alkotta meg a maga érzékeny, szecessziós mintáit, miközben festőként önállósult. Zsolnay Miklós pedig már 16 évesen a gyárért dolgozott, s egyszerre számított botrányos világfinak és az apjához fogható üzleti tehetségnek. Fazekasfigurával díszített, eozinmázzal festett, pirogránit mellszobra (mindkét anyag Zsolnay-találmány) a jól hasznosult apai örökség valódi jelképe.
Apjuk tehetségét – s birodalmát – örökölték Lingel Károly bútorgyáros fiai is. Az alapító még lécgyártással és vasúti kocsikkal kezdte, de technológiai és kereskedelmi szempontból is előzte korát. Fiai, János és az ifjabb Károly pedig üzleti és gyártmányfejlesztési terén gyarapították az apai életművet. Variálható berendezéseik már a tömegbútorgyártás irányába mutattak a század első évtizedeiben, míg modulokból építkező modern irodabútoraik a két világháború közti nagypolgári terek, orvosoki rendelők, ügyvédi irodák elengedhetetlen kellékei voltak. Hasonlóan hozzájuk, az építészethez kapcsolódó műipari területeken is dinasztiákat alkottak, s egész családokat vittek sikerre a nagy országépítés idején apák és fiaik. A német gyökerű Kauserek például generációkon át űzték a kőfaragás mesterségét, többen a családból ismert építészek lettek, de neves lakatosfamília hírnevét öregbítette Jungfer Gyula, korának legkiválóbb műlakatosa is a világvárossá fejlődő Budapesten. Példájukat, mesterségeik fogásait ma már külön programban kutatja és menti át az utókornak a múzeum.
Ugyan a régi céhes időket idézte, de nagyobb garanciát jelenthetett még a 20. század elején is, ha „Tóth és társa” helyett „Tóth és fia” szerepelt a cégéren. Az apáról fiára öröklődő tudás tette naggyá a Knereket a nyomdaiparban, a Gottermayereket a könyvkötészetben. Akkor is így volt ez, amikor az örökség látszólag már fabatkát sem ért.
Idősebb Kováts Sándor, a rohamcsónakmotor feltalálója például motorcsónakgyára államosítása után inkább gyermeke karrierjét egyengette: fia, a 60-as évek sztárdesignere, Borz Kováts Sándor balatoni katamaránépítéssel edzette formatervezői tapasztalatait, s hajóépítő üzemben készítette el híres PVC-designfoteljét is. Rubik Ernő apja a vitorlázó repülőgépek legendás fejlesztője volt, akit még vissza is foglalkoztattak az 50-es években a tőle elvett üzemben. Kozma Lajos pedig türelemmel viselte a látogatókat bemutatóteremként is működő lakásain, miközben sejthette, hogy különc zsenije helyett inkább lányai, például a szintén tervezővé lett Kozma Zsuzsa kedvéért keresték társaságát a fiatalemberek.
Mesterséget és jól csengő nevet, inspiráló mintát és nyomasztó példát is hagyhattak gyermekeikre egykori iparművészeink. Ne legyen kétségünk, függetlenül attól, hogy következetes gyengédséggel vagy szigorú következetességgel neveltek, jelen voltak gyerekeik életében, vagy inkább a műhelyükben egyengették jövőjüket, mindig is az elérhető legjobbat próbálták nyújtani szülőként.
Forrás és fotó: Iparművészeti Múzeum
