Mély félelemérzet a természetfelettitől
Engedtessék meg, hogy a horror klasszikusához és teoretikusához, Howard Phillips Lovecrafthoz forduljak segítségül, aki így ír: „A természetfeletti irodalom valódi mércéje az, hogy az olvasóban létrejön-e egyfajta mély félelemérzet, az ismeretlen szférákkal és erőkkel való találkozás döbbenete, az a titokzatos állapot, amelyben az ember rémülten figyel, mintha csak fekete szárnyak suhogását vagy azokat a neszeket fürkészné, amelyeket ismeretlen lények az ismert világegyetem legvégső határán keltenek.”
A helyszín egy erdő, amelynek nincs vége. Esetünkben, ahonnan nincs visszaút – amelyre határponttábla figyelmeztet az ír rengetegben –, amely nem szerepel a térképen. Kisvártatva – miként az M. Night Shyamalan-filmekben – minden más értelmet nyer, változik a nézőpont. A tábla nem az érkezőket, a bent ragadtakat figyelmezteti, akik e pontokról még visszatérhetnek. Méghozzá a ketrecbe. R. K. professzor ártatlanokat feláldozó Való Világába, a Csodaországba, az ír tündérerdő közepébe. Habár ezek a tündérek nagyon-nagyon másmilyenek, mint a mesebeli villik.
Álom és valóság határán
A horror másik császára és teoretikusa, Stephen King szerint a néző „lemerül a racionális felszín alá, univerzális félelmeink katlanába, és szemünk elé tárja a tudattalan ősképeit: általa megláthatjuk a lét »sötét oldalát«, az éber tudat teljes érzékenységével nézhetünk szembe a borzalommal, mégpedig anélkül, hogy direkt módon konfrontálódnunk kellene vele”.
Ekképpen fogalmaz Danse Macabre című 1981-es tanulmánykötetében, ahol megjegyzi:
„A jó horrornak az álom és ébrenlét közötti szűk tartományba kell elkalauzolnia közönségét, arra a bizonytalan határvonalú területre, ahol még hallani a szavakat, de a jelentésüket már nem érteni.”
E receptet szintén betartja az elsőfilmes alkotó, bizonyítva, hogy a horror műfaja kellő tartalommal, gondolattal megtöltve bőven több feledhető, pillanatnyi borzongást keltő, pattogatottkukorica-ropogtatós időmúlatásnál. Méghozzá azért, mert az álom a művészetben a szürrealizmusra hatott leginkább, így az e műfaj elemeivel élő mozi bizony képes túllépni a puszta rémisztgetésen.
S e helyütt kell a két nagy „álomfejtőt” Sigmund Freudot és egykori tanítványát, későbbi ellenlábasát, Carl Gustav Jungot felemlegetnünk. Freud az éber állapotban elfojtott vágyaink teljesüléseként értelmezte az álmokat, amelyek a tudattalanból szimbólumok képében üzennek alvás közben. Jung már kollektív tudattalanról beszél, ezért törhetnek fel azonos szimbólumok álmainkban, képekké formálva a lélek mélyebb rétegeibe száműzött ösztönöket.
A borzalmak legnagyobb mestere Bergman
Fentieket szem előtt tartva veszem a bátorságot, és leírom: a horror legnagyobb mestere Ingmar Bergman. Emlékezzenek csak, milyen kitartóan üldözi a halál a vándorszínész truppot A hetedik pecsétben, minő rémálmok gyötrik A nap vége élete alkonyán járó professzorát, micsoda rémisztő világban vergődnek A csend szereplői, vagy A farkasok órája látomásaira, a Suttogások és sikolyok vörös udvarházában zajló, élet és halál közti gyötrésre, gyötrődésre.
S hogy miért nem sorolják Bergmant a horrorfilmesek sorába, vélhetően, mivel minden zsánerműfajt, így a horrort is szigorú műfaji határok szorítják korlátok közé. Kalandozni lehet, miként Ingmar Bergman tette, akiről Woody Allen azt írta: „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta” – ám az elriaszthat tömegeket a mozikból.
Ősi félelem az elmúlástól
Mind Bergman műveiben, mind a zsáner horror munkákban ott munkál (kimondva, kimondatlanul) a földi elmúlástól, a haláltól való félelem. Eme közös rettenet egyik legrégibb megfogalmazása a héber Bibliában olvasható. A Prédikátor könyve (12. fejezet 1-7. vers) elképesztően erős képei, akár egy film nyugtalanító bevezetése.
„Gondolj Teremtődre (…) mielőtt elsötétül a nap és a világosság, a hold és a csillagok, és mielőtt az eső után visszatérnek a felhők; amikor megremegnek a ház őrzői, és megrokkannak az erős férfiak; amikor az őrlőlányok kevesen lévén már nem dolgoznak, és az ablakokban kinézők homályba borulnak; amikor bezárják a külső kapukat, és halkabbá válik a malom zaja; amikor elcsitul a madarak hangja, és minden dal elhallgat; amikor félnek a magaslatoktól, és ijedten járnak az úton; amikor a mandulafa virágzik, a sáska jóllakik, a kapor kipattan, az ember meg örök hajlékába tér – az utcán már jönnek-mennek a siratóasszonyok; mielőtt elszakad az ezüstkötél, megreped az arany gyertyatartó, megpattan a forrásnál a korsó, s összetörik a kúton a kerék; és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta.”
Természetesen nem állítom, hogy Salamon király öregkori munkája valamiféle őshorrorszöveg lenne, pusztán a műfaj rendkívül mélybe nyúló gyökereit kívántam érzékeltetni.
Műfajtan
Hogy ne riasszam el kedves olvasóimat, további kalandozás helyett nézzük a horrorcsaládfát.
E megosztás mellett alműfajokra bontják az ijesztgetős mozikat, mint zombihorror (George A. Romero: Az élőholtak éjszakája), gótikus horror (Tim Burton: Az Álmosvölgy legendája), sci-fi-horror (Alien-tetralógia – Ridley Scott, James Cameron, David Fincher, Jean-Pierre Jeunet), paranormális horror (William Friedkin: Az ördögűző), tinihorror (Wes Craven: Rémálom az Elm utcában), krimihorror (Hitchcock: Psycho), erőszakhorror (Tobe Hooper: Texasi láncfűrészes mészárlás), ál-home videó, áldokumentumfilm (Eduardo Sánchez, Daniel Myrick: Ideglelés – The Blair Witch Project), horrorvígjáték (Ruben Fleischer: Zombieland), B szériás horror (Stephen King: Maximális túlhajtás – a mester első rendezésében hullanak az emberek, dübörög az AC/DC, azért vitte filmre első novelláskötete egyik írását, hogy megmutassa, milyen is az igazi B szériás mozi, amelyen ő maga is felnőtt).
Horrorfilmtörténet
Fenti példák jól szemléltetik, hogy nagyon menő rendezők (s persze írók, színészek) jegyzik a mozikat, amin kevés a csodálkoznivaló, amennyiben a legelső rémfilmet (miként akkortájt hívták) maga Georges Méliès forgatta, Az ördög kastélya címmel 1896-ban.
1910-ben Edison cége bemutatta az első Frankeinstein-feldolgozást.
Rá három évre elkészült a Dr. Jekyll és Mr. Hyde mozi.
A doppelgänger, kettős én filmek alaptípusa az 1926-os Prágai diák.
Pontosabban 1913-ban született az előképe, még egyetlen plánban.
A vérszívómozik ősfilmje a zseniális Friedrich Wilhelm Murnau-rendezés, a Nosferatu 1922-ből. (Ő vitte vászonra Az utolsó embert, a Faustot.)
E gyöngyszem mellett sorjáztak a német expresszionista horrorremekművek: Robert Weine: Dr. Caligari (1919), Paul Wegener: Gólem (1920), Paul Leni: Panoptikum (1924).
Hollywood a Terrorral nyitott 1928-ban. A kezdeti filmek még az Amerikai Filmproducerek és Forgalmazók Szövetsége által elfogadott öncenzúrát megelőzően készültek. 1927-ben a Hays-szabálygyűjteményben foglalták össze az elfogadható és az elfogadhatatlan tartalmakat. Az 1934-től 1968-ig érvényben lévő kódex értelmében például különös körültekintéssel kellett bánni a brutális és bármilyen hátborzongató hatásokkal.
Tod Browning Szörnyszülöttek-je ugyan megelőzte a cenzúra korát, mivel 1932-ben készült, azonban az eredeti verzióból kivágták az egyharmadát, s csak ez maradt fenn. Az Angliában három évtizedre betiltott alkotást az eredendően vándorcirkuszos rendező testi fogyatékos vándorcirkuszos mutatványosokkal forgatta. Legismertebb munkája az első amerikai Drakula-mozi (1931), Lugosi Béla címszereplésével. Browning társrendezőként segítette az átmenetileg z USA-ban dolgozó Victor Sjöströmöt. A svéd film óriása A halál kocsisával (1921) futott be, amelyben a rendezés mellett a főszerepet alakította. Miként főszereplője volt – a már emlegetett – Bergman-remeknek, A nap végének.
1931-ben elkészült a Frankenstein Boris Karloff-fal, illetve a Dr. Jekyll és Mr. Hyde.
Mesterek mestermunkái
A műfajban olyan korszakos alkotók is kipróbálták magukat, mint Steven Spielberg (A cápa), Brian DePalma (Carrie), Martin Scorsese (Viharsziget), Francis Ford Coppola (Drakula), John Carpanter (Halloween, A dolog, Christine, A köd, Az őrület torkában, Az elátkozottak faluja), John Carpenter (Vámpírok), Stanley Kubrick (Ragyogás), Henri-Georges Clouzot (Ördöngösök), David Kronenberg (A légy), Roman Polanski (A lakó, Rosemary gyereke, Iszonyat, Vámpírok bálja, A kilencedik kapu), M. Night Shyamalan (Széttörve, Kopogás a kunyhóban), Danny Boyle (28 nappal később), Lars von Trier (Antikrisztus, A ház, amit Jack épített), Darren Aronofsky (Anyám!), David Fincher (A végső megoldás: Halál), Mathieu Kassovitz (Gothika), Robert Rodriguez (Alkonyattól pirkadatig), Pedro Almodóvar (A bőr, amelyben élek).
Latin pszichohorror
Almodóvarral pedig átlépünk a spanyol nyelvű horror világába. A spanyolok, mexikóiak úgy a kétezres évektől a filmtípust a legmagasabb szinten űzik. Talán azzal kezdődött, hogy
És jött az Ördöggerinc, A faun labirintusa (Guillermo del Toro), Az árvaház (Juan Antonio Bayona), a Mocsárvidék (Alberto Rodríguez), a Hideg csontok (Jaume Balagueró), A fantomlakó, a Júlia szeme (Guillem Morales), A rémület háza (Albert Pintó), az Időbűnök (Nacho Vigalondo), s természetesen a [•REC] Jaume Balaguerótól.
Akár a hatvanas évek spagettiwesternjei, amelyek merőben mások, mint a hollywoodiak, mivel kulisszának használják a műfaji elemeket, úgy a „latin horror” is valami mást képvisel az amerikaihoz képest. Miként Guillermo del Toro fogalmazott: „Úgy vélem, hogy a spanyol nyelvű filmekben van valami csodálatos egyediség, ami másféle élményt kínál a néző számára. Az amerikai zsáner egyre inkább a test elpusztításának módozatait mutatja be megszállott részletességgel, létrehozva a torture porn alműfajt. A spanyol és a latin-amerikai zsáner ezzel szemben sokkal inkább a lélek pusztulásának bemutatására törekszik.”
Meglehet, ennek oka, hogy a hetvenes évek közepén a Franco-diktatúra megvonta a horrorfilmek állami támogatását. A hosszú és sötét évtizedek kényszerítették a nagyszerű Carlos Saurát a szimbólumok nyelvén történő fogalmazásra, ami sajnos megértésbeli nehézségek elé állítja az utókort (Stressz, Az odú, Anna és a farkasok, Angélica, az unokatestvér; Nevelj hollót, A mama százéves), mígnem 2005-ben megrendezhette a maga horrorját, A hetedik napot.
A fenti filmek mellett nem lenne illendő kihagyni az olyan kult mozikat, mint Jonathan Demme remekműve, A bárányok hallgatnak, valamint A kört, A kaptárt, a Z világháborút, a Legenda vagyok-ot.
Magyar horror
Ez a műfaj oly ritka a honi filmtörténetben, akár a fehér holló. Első helyen szokás említeni Fazekas Lajos Defektjét. Noha 1977-ben forgott a mozi, öt évre dobozba száműzték, 1982-ben átvágatták, míg végre 1984-ben tűzték a Magyar Televízió műsorára, rá egy évre került a mozikba. Az áldokumentumfilm stílusában készült a Bodom és A Molyember incidens. A 2022-es Oscar-mezőnyben hazánkat Bergendy Péter Post mortemje képviselte. 2021-ben ez a munka lett a harmadik legnézettebb (31 372 néző) film, megelőzve az El a kezekkel a Papámtól! című zenés családi csemegét. Mondhatni, élénk érdeklődés mutatkozik a horror iránt.
