Országszerte hadbíróságok álltak fel: a Pozsonyban, Pesten, Aradon, Temesváron, Pécsett, Nagyszebenben, Kassán és Nagyváradon létrehozott rendkívüli ítélőszékek sorban hozták a szigorú ítéleteket. Először a legfontosabb szereplőt, a független magyar kormány elnökét ítélték halálra Pesten, ezt követték a hadsereg vezetőire kimondott halálos ítéletek Aradon. Az osztrákok mág saját jogelveiket sem tartották be, hogy minél szigorúbb ítéleteket hozhassanak: Batthyányt annak ellenére küldték bitófa alá, hogy már nem volt miniszterelnök 1848. október 3-án - márpedig az osztrákok elvileg csak az ezt követő cselekményeket vették számításba a gyorsított, statáriális procedúrák során.
| A 13 Aradon kivégzett honvédtiszt |
| Aulich Lajos Damjanich János Dessewffy Arisztid Kiss Ernő Knézich Károly Lahner György Leiningen-Westerburg Károly Nagysándor József Poeltenberg Ernő Schweidel József Török Ignác Vécsey Károly tábornokok, Lázár Vilmos ezredes |
Nem is a jog betartása, hanem az elrettentés és a bosszú vezette az osztrákokat. Aligha lehet véletlen, hogy a kivégzések napjául Latour hadügyminiszter bécsi meggyilkolásának egyéves évfordulóját választották.
Battyhány Lajost eredetileg kötél általi halálra ítélték, de a cellájába csempészett tőrrel megsebezte a nyakát. A miniszterelnök bátran fogadta a halált, és maga vezényelt tüzet a kivégzőosztagnak.
A hadbíróságok mintegy 600 halálos ítéletet hoztak, Haynau azonban "kegyelmet gyakorolt", s a többség ítéletét 10-20 évnyi kényszermunkára (azaz "sáncfogságra") változtatta.
A szabadságharc folyamán és azt követően mintegy 100 embert végezte ki, köztük vezető politikusokat, katonatiszteket, papokat, egyszerű szabadságharcosokat, fegyverrejtegetőket, a császári hadseregből dezertáltakat. A kivégzettek között külföldiek - osztrákok, németek, lengyelek - is voltak, személyükben a császáriak az előbbi nemzetek szolidaritását is meg akarták torolni.
A honvédsereg tagjait nagy számban sorozták be a császári hadseregbe. Mintegy 40-50 000 egykori honvéd és tiszt öltött császári egyenruhát, és volt kénytelen hosszú éveket szolgálni messze földön - Olaszországban, Csehországban vagy Galíciában.
A megtorlás a polgári állások viselőit is sújtotta: valamennyi állami hivatalnoknak és alkalmazottnak igazoló bizottság elé kellett állnia, és számot kelett adnia a szabadságharc alatti tevékenységéről. Ha valakire csak annyit bizonyítottak, hogy rokonszenvezett a forradalommal, az is elég volt, hogy elveszítse állását.
További részletek: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Budapest, Videopont, 1996.
