A legnagyobb sikert az átalakított utcai telefonfülkék aratják: az egyik vidéki budivá avanzsált készítője keze között, a másik olyan, mint egy fülledt dzsungel, de van selyemtapétával bevont, ódivatú telefonkészüléket rejtő fülke, sőt, hetvenes évekbeli, ifjúsági sci-fibe illő űrrakéta is. "Ilyen kéne mindenhova!" - visonganak a lelkes rajongók. Az óriásplakátok között ténferegve szemet szúr, milyen pontosan leképezik a pályaművek az elmúlt év nagy port kavart eseményeit: előkerül például a káros adalékanyagok históriája, a politikai szélsőségek megerősödése, a BKV-botrány és a kétes rendőrségi ügyek egyaránt. Mindezt az igen kellemetlen látleletet némi ARC-kritika is pöttyözi, van "Nagy az arc" feliratú plakát, és "Ez a kiállítás egyre igénytelenebb" firkával ellátott pályamű. Mellesleg jó jel, hogy ezek a pályázatok bekerültek a győztesek közé, ez annyit jelent, hogy Gesztiék bőven elbírnak ennyi fricskát. Mivel a szervezők a kommunikációs kampányban már a sikeres pályázók arcát használták fel, hurráoptimista "Győztem" feliratú képek tucatja harangozta be a rendezvényt, ezzel összecseng Bakos Gábor ARC-alapító szózata is, amit már a színpadról harsog el: "A kiállítók mind királyok!" Igen, azok, ha például az ARC + kategóriában versenyző, kakasból formált MTV-logóra gondolok, vagy ha az esélyegyenlőség témakörében induló álláskereső kép ugrik be, ahol üres székek fölött pirossal áthúzott ábrák figyelmeztetnek, kiknek nincs esélye új munkahelyre: várandós nők, romák, idősebbek, melegek, fogyatékkal élők, vagyis, szinte mindenki ide tartozik, hiszen a többség mind kisebbség valamilyen tekintetben.
 |
A 8. ARC megnyitójára közel kétezer ember kíváncsi, hétkor már nagyobb csoportok álldogálnak a plakátok előtt, és mire teljesen besötétedik, szinte tele lesz az 56-osok tere. A pozitívumok közé tartozik, hogy mint minden élvezhetőbb rendezvényen, szerencsére nagyon széles az életkorbeli szórás, jócskán vannak visongó gyerekek és idősebb hölgyek-urak is a túlreprezentált húszas-harmincas korosztály mellett. És szintén pluszpont, hogy akad kerék minden mennyiségben, van görkoris, biciklis, kerekesszékes, rolleres, babakocsis látogatója is az ARC megnyitójának, és ez így van jól.
Mundruczó Kornél megnyitójában arról beszél, hogy minden társadalomnak szüksége van szelepekre a túléléshez, és az egyik ilyen hatásos szelep lehet a nevetés, az irónia is. Az ARC-ot szerinte nem megnyitni, hanem bezárni kéne, hogy a plakátok kakukktojásként kikerüljenek az utcára a többi óriásplakát közé, meglepve és gondolkodásra késztetve a járókelőket. Winkler Nóra, mint a rendezvény háziasszonya, valamilyen megfejthetetlen okból Carrie Bradshaw-imitátornak képzelve magát, édeskés hangon búgva és kacarászva elárulja a közönségnek, hogy milyen csodás véletlen, hogy éppen a 8-as számú mikrofon jutott neki a 8. ARC-on, és még azt is, hogy ő, személy szerint a túlélés jegyében végül is a tűsarkú cipő mellett döntött ma. No, ezeket legközelebb inkább a kedves naplómba kéne. Ez a naiv kiscica stílus annál is inkább meglepő, mert színrelépése pillanatában a műsorvezetőnő még elszánt férfiidomárként fedi meg Sub Bass Monstert a "Nincs nő, nincs sírás"-ért, aki, miután lemond arról, hogy bármiféle pislákoló humorérzéket is felfedezzen vádlójában, megígéri, hogy ír majd egy "Van nő..." kezdetű nótát is. Nórával igazán nem könnyű, nem figyel senkire, kis koncokat keres, azokba kapaszkodva próbál pszeudokommunikációt kezdeményezni, pl. a végzős színészekből alakult Túlélőtársulat szóvivőjétől négyszer kérdezi meg fellépése után, hogyan tud beszélni, miközben nem kap levegőt, a képzőművész Atom Santit pedig óvja, nehogy rálépjen a mikrofonzsinórra. Ezekkel a teljesen felesleges mondatokkal pont elmegy az az idő, ami alatt normális kérdéseket lehetne feltenni a fellépőknek. Atom Santi (Bern Atom Tamás) különben azt vállalta, hogy három héten keresztül - mintegy túlélőgyakorlatként - egy kis toronyban éldegél majd a téren, és ottléte alatt korlátlanul lehet őt bombázni e-mailben mindenféle szellemi táplálékkal, zenével, szöveggel, hanggal, képpel. Mindenesetre most ő bombázza a népet két dallal - hiába, a lelke mélyén mindenki rocksztár akar lenni - melyek szövegüket illetően sármosan nárcisztikusak, zeneileg meg teljesen besorolhatatlan stílusúak, de mindennek ellenére, vagy inkább épp ezért berágják magukat egészen a szívig. Az est másik nagy durranása a Panaszkórus, akikről nyilván mindenki hallott már, de élőben még helyesebbek: dundi vörös lánykák és málészájú zsiráf fiúcskák éneklik mindannyiunk panaszait a Szomorú vasárnap dallamára. Közben pedig szép lassan, több fordulóban kihirdettetnek a győztesek is, ízelítőül csak egy kis hangulati aláfestés: "Hát amikor én ezt először hallottam, egyszerűen sikítanom kellett, hogy még egyszer lejátsszák" - affektálja Winkler Nóra egy győztes rádióspot, az Újratervezés méltatásaként. "Sikíts." - dörmögi egy rezignált hang a közönség soraiból.
