A naplók általában nehezen kezdődnek, ha egyáltalán. Amennyiben gyerek az emlékező, mint a jelen esetben is, a beláthatatlan távlatok miatt könnyen elterelődik a figyelem a rendszeresebb írásról. Komoly dilemma, hogy mi kerüljön és milyen formában megörökítésre. Éva végül úgy dönt, hogy táblázatba rendezve, havi bontásban jegyzi fel a kedvenc opera, operett, film címét, és így tovább.
A későbbiekben terítékre kerülnek a szokott naplóbéli témák. Iskola, tanárok, osztálytársak, szerelmek, szabadidő. A mindennapok leírása közé rejtve, mintegy mellékesen említődik meg 1939. szeptember 1-jén a háború kezdete. A magánélet eseményei mögött olykor látható a kíméletlen történelem. A sárga csillag viselésére kötelezett nagyszülők. Magyarország belépése a második világháborúba. A szegedi pályaudvar épületébe csapódó első bombák.
A napló szerzője a későbbiekben Janikovszky Éva néven lesz olyan, több generáció számára megkerülhetetlen gyermek- és ifjúsági regények írójává, mint amilyen a Málnaszörp és szalmaszál, a Már óvodás vagyok vagy a Ha én felnőtt volnék. Janikovszky Naplóm 1938–1944 című visszaemlékezései egy fényképekkel és korabeli dokumentumokkal gazdagon illusztrált, a Móra Könyvkiadó által gondozott kötetben olvashatók.
A fenti szövegből Keresztes Tamás rendezett Kizárólag az utókor számára címmel kétszemélyes előadást a 6színben. Sodró Eliza és Martinkovics Máté a produkció színészei. Ha van hálátlan színpadi feladat, a cselekményben példás önfegyelemmel részt vállaló Martinkovicsé az. Mégis a színész kifejező mimikájának köszönhetően ismerjük meg az örök szerelmes, a hasztalan vágyódó fiú többféle arcát, majd a rezignált férj hangsúlyosan mindig ugyanolyan vonásait.
Kiskamasz naplójaként indul, színpadi lányregénnyé válik, majd szűkebb társadalmi keresztmetszet igényével lép fel a Kizárólag az utókor számára. A felütésben, ahol az elbeszélés nehézségei a lényegesek, a színház maga a főszereplő. A színházi működés az írás aktusának felel meg. Keresztes ötletes, erősen metaforikus rendezése az írásba való beavatásról, a művészi önkifejezés első, felejthetetlen aktusairól szól. Éva, a leendő szerző többször rugaszkodik neki naplójának, hogy a majdani művész sziluettje mind erősebben körvonalazódjék. Az önálló írói hangot, az ironikusan kedves humor, majd a biztos(abb) történetvezetés alakulását követhetjük nyomon. A kezdetek legalább annyira nehezek, akár az alkotó életébe elkerülhetetlenül megérkező művészi impotencia.
Elsőként Éva feje jelenik meg az összehúzott függöny rései között. Sodró Eliza a leendő írónő szerepében óvatosan, de kíváncsisággal pillant a naplójába. Több mindent elképzelt már, de mégsem olyan a megvalósulás, ahogyan azt előzőleg gondolta. Nem tudja még, hogy ahová most belépett, onnan nincsen szabadulás. Az írás foglya lesz erre az életre, amit néha élvezni fog. Tartózkodásánál erősebb a feltámadó alkotásvágya. Mi, a nézők vagyunk a még bejegyzések nélküli füzet, az a bizonyos tiszta, fehér lap, amely az írónak vonzón félelmetes. Intim a kapcsolat az író és naplója, akarom mondani a színésznő és közönsége között. Eleinte lassan telnek az oldalak. A cserfes lány bejelenti, hogy mégsem kezd naplót, és szünetet rendel el. Szemtelenül játszik velünk. Még maga sem tudja, hogy mit akar pontosan, de a publikum szívesen követi. Aztán csak belelendül a mesélésbe.
Sodró még sohasem volt ennyire szuggesztív, mint most, Éva szerepében. Bár az alapszöveg bővelkedik a játékos humorban, a könnyed mozgású színésznő játékában az is poén forrása lesz, ami a naplóban odavetett feljegyzésnek vagy felsorolásnak tűnik. A ráncoknak a homlokon, a kézlegyintéseknek jelentősége van. Annyi romlatlan bájjal meséli a kamaszlány keserveit, hogy lehetetlen nem szeretni. A cserfes csitri behúzza a nézőt a történetbe, amely nem utolsósorban a (színpadi) mesélés nehézségeiről szól.
Sodró imponáló kecseséggel és magabiztossággal vált játékstílust, nem is egyszer. Az alapvetően hiperaktív, kislányos színészi én gesztusai kiegyensúlyozottá lesznek. Már nem szökell, hanem sétál. Már nem mosolyogtat elsősorban, hanem ráébreszt arra, hogy tényleg ennyi a múlékony élet boldogsága. Friss asszonyként letisztult mozdulatai a nőé, akinek kénytelen-kelletlen fel kell ismernie, hogy férje horgászszenvedélye miatt örök második lesz saját házasságában. Mindenesetre Éva nehezen adja fel. Egy ízben, bizonyítva ezzel, hogy az egykori örökmozgó fruska gondtalansága még benne rejtőzik, kétségbeesésében hullámzó mozgással valósággal hallá alakul át néhány pillanatra. Azonban a szigorúan horgászbotjára és a halakra összpontosító férj figyelmét így sem kelti fel.
A végső jelenetre nem sok marad az egykori mozgékony, örökvidám lányból. Merő tanácstalanság, amint egyhelyben ül. Nincs copf, nincs hátitáska, megszűnt az irigylésre méltó könnyedség, mindössze a rettegés maradt. Éva felnőtt nőként tudja, hogy a politikának lehetetlen hátat fordítani, a második világháború pokla vár rá.
Markó Zsolt világítástervező árnyéktól árnyékig vezet bennünket. Az oldalsó falakon női alak sziluettje távolodik a felütésben és a zárlatban egyaránt. A visszatérőn hallható léptek koppanásai a pribékeké lehetnek, akik a hosszú ideje bujkálót keresik. A 6szín előadása a felnőtté válást is tematizálja egy fojtó atmoszférájú korszakban. Éva élni, tanulni és tapasztalni szeretne, mint annyian mások az ő korában, de mindez zsidó származásúként csupán vágyálom a második világháborús Magyarországon.
Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a 6szín honlapján.
Fotók: Szkárossy Zsuzsa
