Sztercey Szabolccsal egy időben nyertétek el a Móricz-ösztöndíjat. A közös felolvasások alkalmával megismerhettétek egymás írásait. Van kedvenc mondatod tőle? Melyik a legkedvesebb közös emléked vele?
Kedvenc mondatom Sztercey Szabolcstól: „Tízéves volt, amikor úgy döntött, hogy / elválik a szüleitől.” Ez a Plüssbolygó című versének első mondata, amely egyébként az új kötetének a címadó darabja is, és úgy érzem, igazán jó ízelítőt ad belőle. Nagyon izgalmasnak tartom, ahogy a párkapcsolati és családi viszonyok logikáját kifordítja, és eljátszik az így kapott helyzetekkel. Lényegében minden vers egy-egy mikrodisztópia.
Májusban háromállomásos székelyföldi felolvasókörúton voltunk vele és György Alidával, moderátorként André Ferenc tartott velünk. A kézdivásárhelyi felolvasásunk után az egyik középiskola magyartanárnői megkértek, hogy másnap tartsunk alternatív irodalomórát náluk, mi pedig igent mondtunk. Ha sikerül felkelteni a diákok érdeklődését, és kezdenek megnyílni, az mindig nagyon izgalmas és lelkesítő, és ez pontosan ilyen alkalom volt.
A választott mondatot tudod valamilyen személyes élményhez kötni?
Érdekes, hogy ezt kérdezed, az utóbbi időben éppen a gyerekperspektívával kísérletezem néhány novellában. Egyrészt izgalmasnak tartom, ahogy a gyerek szemszöge a naivitása által lehetőséget ad a felnőtt világ visszásságainak, meghasonulásainak felfedésére, azonban éppen ezt látom nagy kihívásnak is: hogy ne csak tükörként használjuk a gyerekszereplőket, hanem próbáljuk beépíteni a szövegbe azt a gazdag fantáziavilágot, amely rájuk jellemző. Ehhez próbáltam a gyerekkori önmagamat felidézni, ennek ellenére nehéznek tűnik most a kérdésed.
Milyen színű lehet a plüssbolygó?
A világ a sokféleségtől lesz érdekes, szóval egy plüssbolygó semmiképp ne legyen egyszínű.
Mi volt a legfontosabb számodra tízévesen?
Annyit tudok, hogy az osztályon belüli viszonyok, a baráti körök alakulása akkoriban nagyon fontossá vált, a divat is egyre inkább kezdett érdekelni (hónapokig álmodoztam egy trapéznadrágról, míg aztán a Mikulás elhozta), és persze a fiúk: hogy ki tetszik, hogy nehogy kiderüljön, hogy ő tetszik, mert akkor mindenki cukkolni fog vele, de valahogy mégis legyen valami.
És voltak még a világmegváltó tervek. Az unokatestvéreimmel például megalapítottuk a Centaurit. Akkoriban ezzel a címmel futott egy ifjúsági sorozat a Duna Tévén, fiatalok mentették meg a világot a főgonosz összeesküvéseitől, és ehhez meglepően fejlett technológiát alkalmaztak, tudtak például videócsetelni. Nekünk akkor még szavunk sem volt erre a tevékenységre, a telefonok pedig téglaméretűek voltak, de elhatároztuk, hogy kinyitható számológépeket fogunk átalakítani ilyen eszközökké. A tevékenységünk egyébként többnyire ábrándozásban és tervek szövögetésében merült ki, de ez éppen úgy volt tökéletes. És mostani fejjel visszatekintve nyilván az engem körülvevő béke és szeretet is fontos volt, ennek a fontosságát azonban nem kellett tudatosítanom, mivel részem volt benne.
Mit gyűlöltél tízévesen?
A paradicsomot, a gombát és minden ételt, amelynek az állaga puha volt vagy gumiszerű.
Ha jól tudom, abban az iskolában is felolvastatok, ahol korábban tanultál. Ez biztonságot adott, vagy inkább jobban izgultál a fellépés előtt?
Számomra az ismerős terep általában könnyebbséget jelent. Kialakul idővel egy rutinja az embernek, de a fellépések előtti feszültség nem tűnik el teljesen. Olyankor jó kapaszkodót jelent egy-egy csillogó szemmel figyelő ismerős a hallgatóság soraiban. Az iskolámba visszamenni pedig külön öröm. Jó útravalót kaptam onnan, és jó érzés, ha egy picit is visszaadhatok ebből a most ott tanulóknak.
Néhány mondatban beszélsz a tanulmányaidról? Az írás és a gyógyszerészet hogyan egészíti ki egymást? Külső szemmel kontrasztosnak tűnik.
Kolozsváron végeztem gyógyszerészeti egyetemen, azóta pedig hazaköltöztem a szülővárosomba, Kézdivásárhelyre, és a szakmámban dolgozom. Igazad van, ha arra gondolsz, hogy az írásnak és a gyógyszerészetnek nincs sok köze egymáshoz. És az én esetemben mégis van. Mindig is érdekeltek a reáltudományok; lenyűgözött, hogy megérthetem, hogyan működik az anyagi világunk, a természet, az emberi test. Másrészt viszont a humán tudományok, a kreativitást igénylő szakmák is vonzottak, szóval egyáltalán nem volt könnyű döntenem középiskola végén, hogy merre tovább.
Végül szerencsésnek bizonyult a választásom. Örvendek, hogy nem hagytam elcsökevényesedni a reáliák iránti érdeklődésemet, ez talán az írásban is jelenthet valami előnyt. Azonban még sincs igazán átjárás a két tevékenységem között. Például azt a hatalmas szókincset a testről, amelyet a szakmám megkövetel, nem tudom beépíteni a szövegeimbe, az nem lesz irodalommá.
Lenyűgöz, ha ez valakinek sikerül, legutóbb például David Foster Wallace Végtelen tréfájára csodálkoztam rá emiatt (és nemcsak emiatt), de én erre képtelen vagyok. Talán azért, mert a kreativitáshoz a gondolkodás szabadságára, akár úgy is mondhatnám, valami rendszertelenségre van szükség, hogy meglepő asszociációk születhessenek. A szakmai tudásomnak viszont rendszerezett információhalmaznak kell lennie, hogy bármikor elő tudjam kapni onnan az éppen szükséges adatokat. Ennek ellenére a gyógyszertárban végzett munkám az írásban is segít, hiszen rengeteg emberrel, ebből adódóan pedig rengeteg helyzettel és történettel találkozom napról napra, amelyek később elkezdenek bennem munkálni és novellákká alakulni.
Első könyved 2019-ben jelent meg a Napkút Kiadó és Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában. A gyógyszertári munka milyen hatással volt a megírására?
A Magnebéhat megírása során is segítségemre volt a gyógyszertár, ugyanis a kötetem egyik elbeszélője, Elvira néni székely nyelvjárásban beszél. Mivel én nyolc évet töltöttem Kolozsváron a hazaköltözésem előtt, az itteni szófordulatok, alakváltozatok, tájszavak eléggé kikoptak a szókincsemből. Kellett egy kis kutatómunkát végeznem, hogy a novellákban használt nyelvet meg tudjam alkotni, és ebben sokat segített az emberekkel való találkozás a gyógyszertárban.
A témaválasztást hogyan befolyásolták a gyógyszertári ismerkedések?
Érdekes felvetés ez, mert ha belegondolok, a pletyka éppúgy feltételez kifelé irányuló figyelmet, mint az írás. Mégsem mondanám, hogy esetemben ez az intenzív szemlélődés a pletyka mint narratív technika kiválasztásából adódott. Ebből inkább az következett, hogy egy időre a pletyka vált a megfigyelésem tárgyává: érdekelt az elbeszélt történetek struktúrája, a frissen felbukkanó információk beépítése a már meglévő értelmezési keretbe vagy hogy egyazon történetnek milyen változatai keringenek.
Mi segít abban, hogy éppen arra tudj koncentrálni, amire abban a pillanatban szükség van?
Kávé, kávé, kávé. És idő. A viccet félretéve, az írásra nehezebb ráhangolódni. Az csak akkor sikerülhet, ha időt szán rá az ember, ha néhány órát csak arra összpontosít megszakítás nélkül. Nem lehet negyedórás jegyzetelgetésekből összehordani egy kötetre valót.
A tanulmányaid és a felolvasások miatt gyakran utazol, mégis igyekszel közel maradni az origóhoz. A könyved helyszíneket láttat és tesz személyessé. Mennyi ebből az otthon és mennyi az idegenség?
Számomra tágabb értelemben véve Erdély az otthon, erre már rájöttem egy ideje. Volt olyan időszak, amikor vonzott a külföld; foglalkoztatott, hogy mennyire találnám fel magam egy idegen országban, és akkor, az egyetem utolsó félévében sikerült is elmennem: Portóban voltam Erasmus-diák. Élménydús időszak volt; Portugália azóta is közel áll a szívemhez, és ahányszor tehetem, visszalátogatok oda, mégis arra jöttem rá, hogy otthon itt vagyok. És habár Portugália is többször helyszíne a novelláimnak, úgy érzem, írás terén is Erdély, ez a két kultúra ütközőpontján levő térség, kicsit kaotikus, néha abszurd világ érdekel igazán, ahol a balkáni, ügyeskedő mentalitás keveredik a Nyugathoz való felzárkózás hajszolásával. Az időszakok közül pedig a kilencvenes évek, a gyerekkorom időszaka bukkan fel újra és újra a szövegekben, a kötetemben is főként erre koncentrálok: egy székelyföldi kisváros rendszerváltás utáni történetei elevenednek meg benne.
Vannak olyan, számodra fontos gondolatok a könyveddel kapcsolatban, amikre nem térnek ki az eddigi recenziók, kritikák?
Igazán szerencsés elsőkötetesnek mondhatom magam: elég nagy figyelmet kapott a könyvem, és nemcsak két fontos díjat, a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díját és az Írók Boltja könyvösztöndíját kaptam meg érte, de meglepően sok alapos és értő kritika, recenzió is megjelent róla irodalmi folyóiratokban, szóval hiányérzetem ilyen téren nincsen; nem tudnék semmit kiemelni, ami mellett elsiklottak, akik foglalkoztak vele.
Ha visszagondolsz a néhány évvel ezelőtt született írásaidra és a nemrégiben alkotott szövegekre, akkor milyen hasonlóságokat és ellentéteket fedezel fel?
Átestem én is az írói gyermekbetegségeken, hogy például egy szöveg halál, vér, tragédia nélkül értelmetlen vagy nem tudtam párbeszédeket írni, nagyon élettelenre és valószerűtlenre sikeredtek, ezért inkább kerültem őket. Ezek legjobb orvossága, azt hiszem, az olvasás. A párbeszédírást például Mózes Attilától lestem el: az Üvegcsendélet című novelláskötetét olvasgattam, amikor hirtelen ráleltem a dolgok nyitjára.
A témaválasztás terén nagy változások nem álltak be. Érdekelnek a családi és a párkapcsolati dinamikák, hogy mennyire vagyunk az illúzióink foglyai, a véletlenek hatása az életünkre és a kelet-európai kisember tapasztalata a világ nagy eseményeiről.
Sztercey Szabolcs kiemelte az egyik interjúdban olvasható mondatodat, miszerint „ha valaki írásra adja a fejét, megtanul figyelni”. Mit értesz ez alatt?
Azt, hogy a téma felfedezése ritkán passzív folyamat. Időnként találkozik az ember úgymond véletlenül is olyan történettel, amelyről úgy érzi, muszáj megírnia, azonban legtöbbször aktív figyelemre, egyfajta nyitottságra meg kíváncsiságra van szükség, hogy akár egy félmondatban vagy arcban, gesztusban is meglássuk a lehetőséget, hogyan lehetne jó novellát kerekíteni köréje. Meg folyton keresi az ember a megfogalmazhatóságot, a szavakba öntés lehetőségét akár az apróságokban is, mondjuk egy furább frizura viselője láttán: hogy az illető bukszusbokorra vagy egy fej karalábéra emlékeztet.
És még mit tanul meg az, aki „írásra adja a fejét”?
A Sztercey Szabival készített interjúdat olvasva bukkantam Pilinszky eszmefuttatására, amelyben az írói munkát egy vadász figyelméhez hasonlítja, aki mozdulatlanul várja, hogy feltűnjön a vad, és lőhessen. Ennél a hasonlatnál maradva: azt is megtanulja, aki írásra adja a fejét, hogy a fegyvert mindig élesen kell tartani. Írni kell olyankor is – akár keveset és hasznavehetetlent is –, amikor nincs különösebb ihlet: a téma felbukkanását nyelvi készenlétben kell várni.
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
