Mi ellen lázadtatok annak idején Lang Györgyivel a Pa-Dö-Dőben a megjelenésetekkel és a dalaitokkal?
A külsőnkkel és a merészségünkkel a konvenciók ellen. Minden nő szeretne királylány lenni, és olyasmit csinálni, amit előtte még senki. Azt akartuk, hogy a kinézetünk harmóniában legyen azzal, amit csinálunk: merészek voltak a szövegeink, így az volt a megjelenésünk is. Ez azonban soha nem öncélú figyelemfelkeltés volt: a figyelmet a munkásságunkra akartuk ráirányítani.
Fontosnak éreztük, hogy megtartsuk a véleményünk szabadságát, és soha ne álljunk be valamilyen sorba gondolkodás nélkül. Én a mai napig így működöm. Ez egyfajta ellenzékiség, de nem a valamivel szemben folytatott harc, hanem a józan paraszti ész ellenzékisége. Az a fajta gondolkodásmód, amikor az ember képes átfolyatni magán az információt és úgy értelmet adni neki, ezáltal az információ a saját igazságává válik. Azt hiszem, ennek van értelme, és nem a sorba beállva történő közös tagadásnak. Györgyivel nem fogadtunk el dolgokat csak azért, mert valaki azt mondta. Mindent úgy gondoltunk át, ahogy az nekünk tetszett.
Miként tudtál – és tudsz a mai napig – annyira önazonos lenni, hogy az eredetiséged a cselekedeteidben, a dalaidban és a megjelenésedben egyaránt megmutatkozzon?
Úgy, hogy a saját dolgomra koncentrálok. Nem akarok igazságokat kijelenteni a körülöttem folyó történésekről. Azokból levonom magamnak a konzekvenciákat, és eldöntöm, hogy nekem mi szimpatikus és mi nem.
Nehéz látni, hogy az eredetiség térhódítása ellen sokat tesz az internet. Rengeteg információt gyűjthetünk rövid idő alatt, ami jó dolog lenne, de nagyon résen kell lenni, hogy megítéljük, mi az, ami valós.
Miből fakadt a Pa-Dö-Dő működése során kettőtökből sugárzó önbizalom?
Abból, hogy Györgyivel egymás szövetségeseivé váltunk. A „vállvetve a világ ellen” típusú bajtársias működés nagyon klassz dolog. Ilyen szövetségeket, barátságokat, kapcsolatokat kéne ápolniuk az embereknek. Érdemes megtalálni azokat az egészséges viszonyokat, azokat a társakat, akikkel képesek vagyunk számunkra fontos dolgokat létrehozni.
Hála Istennek, mi Györgyivel megtaláltuk a bajtársat egymásban, és aztán megtaláltuk a további szövetségeseinket is. Olyan embereket vettünk magunk mellé és olyanokkal dolgoztunk együtt, akikkel közös volt a célunk és akik együtt tolták velünk a szekeret.
A Györgyi mellett, valamint az összetartó csapatotok részeként megélt önbizalom független egyénként is erősített téged?
Mindenféleképpen. Ha egy duci ember kiáll a színpadra, és elkezdik savazni, akkor bezárkózik. Viszont ha ott van mellette egy másik ugyanolyan, akivel együtt dacosan szembenéznek a világgal, az jelentősen javít az önbizalomhelyzeten. A legeslegtöbbet pedig az javítja, ha az ember bizonyítja, hogy egy kvázi negatívummal – egy mások által rossz szemmel nézett tulajdonsággal – együtt is meg tudja csinálni azt, amit akar. Nekünk egy nagy fegyvertényünk volt, hogy kövéren kiálltunk a színpadra, és megcsináltuk ugyanazokat a táncokat, amiket a táncosok. Nem kezdtük el szégyellni magunkat azért, ahogy kinézünk, hanem inkább kihívók voltunk. Viszont, ahogy említettem, ennek a kihívó külsőnek célja volt. Az, hogy felhívja a figyelmet: nézd meg, itt van két duci lány, akik felugrásból lemennek spárgába – csináld utánuk!
Cél volt, hogy másokat is hasonlóan bátor önfelvállalásra biztassatok?
Egyáltalán nem. Mi így éltünk, ezért énekesekként is így működtünk. A fellépőruháink sem jelmezek voltak, így öltözködtünk a mindennapokban, most is ilyen ruhát viselek. A saját életünket vittük fel a színpadra, és az ilyen volt: jókedvű, nyitott és végtelenül rugalmas.
Hogyan tudtatok egyedül, a magatok uraiként hatékonyan érvényesülni a zeneiparban?
Erőt adott nekünk az, hogy szerettük, amit csináltunk. Nagyon ügyesen tudtunk kitalálni jópofa dolgokat, amiknek a megvalósításához nem volt szükségünk menedzserre. Mire kifejtettük volna egynek a terveinket, addigra már meg is valósítottuk őket. Sokat dolgoztunk, de így olyanok lettek a dalaink és a koncertjeink, amilyennek mi megálmodtuk őket.
Mi okból tartottatok ingyenes szilveszteri koncerteket a saját költségeteken?
Olyasmit akartunk létrehozni, amit senki más nem csinál – és ezt senki nem csinálta, mert senki sem olyan hülye, hogy bő húsz éven keresztül ingyenes koncertek megvalósítására költse az év közben megkeresett pénzét.
Az első pár szilveszteri buli még abszolút újdonságnak számított, a későbbiekben pedig hagyományunkká vált ez az év végi koncert. Így nem hagytuk abba, mert a hagyományok fontosak voltak számunkra. Nem az volt a buli lényege, hogy adjunk az embereknek, bár meghívtuk egész Budapestet egy éjféli mulatságra teljesen ingyen. Az tény, hogy szívügyünknek tekintettük a társadalmi szerepvállalást, szerettünk jótékonykodni a koncertjeink által. Az egész Pa-Dö-Dő arról szólt, hogy együtt örüljünk és jól érezzük magunkat. A közönséggel a koncerteken, a táncosainkkal pedig például az évről évre megtartott közös nyaralásokon, ahova jelképes összegért vittük el a harminc-negyven fős csapatot töltődni és szórakozni.
Sorsszerűségnek tekinted, hogy a zenei pályád azzal indult, hogy véletlenül épp egy zenei általános iskolába írattak a szüleid?
Sorsszerűség helyett véletlenek sorozatának nevezem azt a folyamatot, ami szembesített azzal, hogy jó dolog énekelni. Az az érzésem, hogy nem szabad nagyon intenzíven, hisztérikus módon akarni a céljaink elérését, hanem hagyni kell, hogy az élet oda vigyen, ahol lennünk kell. Fontosak a célok és a tervek, de nem mindig látjuk a teljes képet, így jó, ha nyitottak vagyunk a kínálkozó lehetőségekre. Érdemes hinni és bízni az életben.
Van egy barátnőm, aki hat-hét nyelven beszél, sok helyen élt külföldön. Régen sokat utaztunk együtt. Egy alkalommal azt mondta, hogy nekem nagyon könnyű, mert már korán rátaláltam az utamra, hamar tudtam, mivel akarok foglalkozni, és így útkeresés helyett már csak csinálnom kell a dolgomat, énekelnem kell. Erre azt mondtam neki, hogy: te mondod, aki ennyi nyelven beszél? Felhívtam a figyelmét, hogy csodálatos lehetőségei vannak, ezeken belül kell megtalálnia azt, amelyik érdekli. Ezt követően több opciót is kipróbált, és valóban talált egy olyan munkát, amin belül egész életében hasznosítani tudja a kiemelkedő képességét.
Mindenkinek dob az élet valamilyen tehetséget. Nagyszerű és elismert takarítónő válhat valakiből, aki szereti és igényli a rendet, a szépséget. Nekem van egy csodálatos takarítónőm, aki bő húsz éve jár hozzám, és aki nélkül mondhatni nem léteznék. Bennem is van rendszerező hajlam, de közel se olyan magas szintű, mint az övé. Képtelen lennék megvalósítani azt, amit ő csinál. Nagyon elismerem a munkáját.
Hogyan tudsz flow-ba, oldott áramlásba kerülni a kreatív önkifejezés és a mindennapi életed során?
IVan, amikor olyan baromi könnyen, flottul és nagyszerűen megy minden, hogy el is csodálkozom rajta. Máskor pedig borzasztóan nehezen, és dolgoznom kell azért, hogy elérjem a könnyedséget. Sokat segítenek a támpontok. Például tudom, mi mindent kell csinálnom ahhoz, hogy jól sikerüljön egy koncertsorozat. Ha azokat a dolgokat megteszem, minden sínen halad.
A nyomasztóan nagy és nyögvenyelős feladatok megoldása kapcsán pedig az okos és bölcs takarítónőm mondatára szoktam gondolni. Az egyik beszélgetésünk során megkérdeztem tőle, hogy mégis hogy van ereje ahhoz, hogy időről időre nekiálljon a munkának annak ellenére, hogy pontosan tudja, hol milyen jól ismert buktató vár rá. Azt felelte: csak neki kell állni és csinálni kell. Meg kell tenni az első apró lépést, és az majd hozza magával a többit. Szerintem a legnagyobb és legnehezebb feladatok kapcsán is így van. Ha elkezdjük csinálni, egyszer csak rákerülünk arra az útra, ami aztán egyenesen célba visz.
A már említett önbizalomnak szerepe van ebben a folyamatban?
Magyarországon nagy átoknak tartom, hogy mindenki kifele figyel, a másikat nézi – és nem azért, hogy pozitív példát vegyen róla, hanem azért, hogy bele tudjon kötni.
Jelenleg milyen alkotói folyamatban éled meg az Életút interjúban is említett bátor játékosságot?
Főként koncertműsorok összeállításában. Idén két nagy műsorom lesz. Az egyik az október 25-i filmzenekoncertem, ami már megtelt, úgyhogy október 19-én is csinálok egy estet Füreden. A másik pedig egy december 21-i esemény a Magyar Zene Házában, ahol a komolyzenei és könnyűzenei mivoltomat párba állítva megmutatom, hogyan loptak a könnyűzenészek a komolyzenészektől. Ez egyfajta törvénytisztelő lopás, jópofa dolog. Most szedjük össze a dalokat, ami bár borzasztó nagy meló, nagyon érdekes és irtó szórakoztató is.
Ugyanakkor már megvan a jövő évi ötletem azzal kapcsolatban, hogy mit fogok csinálni a 6színben, ahol jelenleg is színpadon van egy estem. Azt találtam ki, hogy a velem játszó zenészekre – egy hegedűsre, egy csellistára, egy bőgősre, egy gitárosra és egy zongoristára – és a hangszereik stílusára építem a műsort. Például a hegedűssel mulatós jellegű dalokat játszom, a bőgőssel jazzt, a gitárossal fadót, a zongoristával pedig főként régi filmzenéket. Januárban lesz a bemutató, addig komoly munka folyik. Aztán pedig nyaralok egyet, kiveszek egy hónapot. Ilyenkor annyira ki tudok kapcsolódni, hogy mire hazaérek, még a kódjaimat is elfelejtem.
Hogyan kapcsolódsz ki?
Az a tapasztalatom, hogy az itt és mostban kizárólag tudatossággal lehet igazán jelen lenni. A közelmúltban a Balatonon voltam, mindennap hat-nyolc kilométert eveztem SUP-on. Csodálatos volt.
Sok mindent csak ilyenkor, ebben a nyugalomban veszek igazán észre. Teljesebb fényben látom a fákat, a természetet. Ha pedig valaki odajön hozzám ilyenkor beszélgetni, nem küldöm el, hanem szóba elegyedek vele. Nem csak felszínesen, hanem igazán. Érdekel, amit mond, figyelek rá, és elvárom, hogy ő is ugyanígy viszonyuljon az én mondandómhoz. Az ilyen megélésektől sokkal tartalmasabbá válik a nap, az élet.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
