Pisilt-e már valaki művészetbe?

Kiss Miklóstól már megszoktuk, hogy komplex projektekben gondolkodik, ami a műtárgyak létrehozásán túl a tér megkomponálását is magával vonja. A Pop & Roll esetében is így van: az artvécé teljes vizuális élményt kínál a látogató számára, és a funkcióját is maximálisan betölti.

Már a kártyás fizetőrendszer sem a megszokott odaérintem-megpörgetem-bejutok történet, mivel az automata animációja illeszkedik a koncepcióhoz: olyan, mintha videójáték pályáján kellene végighaladnunk, és csak a célba érve juthatunk át a varázskapun, ahonnan egy lépcsősoron át vezet az út lefelé. A pasztellrózsaszín csempékkel kikövezett falról először Keresztes Zsófi szobrai jutottak eszembe, de aztán Kiss elmondta, hogy ezek a cuki, itt még pinky, később babakék felületek a nagy klasszikus fürdők mozaikjait idézik. Lefelé haladva belebotlunk egy műtárgyba, a Give Us this Day our Daily Like-ba (Mindennapi lájkunkat add meg nekünk ma), a falakon pedig a kilencvenes évek videójátékait idéző pixelizált karakterek (például kakiló unikornis) tűnnek fel.

Lent már tényleg teljesen fürdőszerű a hangulat, a falakon megjelenő vitrinek az öltözőszekrények világát idézik. Kissnél azonban semmi sincs koncepció nélkül: itt az értékmegőrzés fogalma mentén köti össze a hétköznapi szekrényeket a múzeumi tárlókkal, amelyekkel funkcionálisan parallelek. Az átlátszó rekeszekben plüssállatok csücsülnek, arcukon pedig a Lost a felirat olvasható. Így jön képbe az értékvesztés. Kiss elmeséli, hogy ezek a plüssállatok talált játékok, és az egyedüli intervenció, amit rajtuk végzett, az arcuk eltüntetése volt. A túloldalon Kiss Miklós emogramjai kacsintanak ki a vitrinekből. Mindegyiken olyan szót lehet összeolvasni, amely valamilyen módon kapcsolódik a mosdóbeli tevékenységekhez: kakilás, pisilés, igen, de a nők olykor sminket igazítanak, a férfiak meg hajat fésülnek a vécében.

A szemben levő falon játék vízipisztolyokat látunk, amelyek szintén a videójátékokat idézik: olyanok, mint a fegyverválasztó modul a játékok elején. És bár vízipisztolyokról van szó, tehát könnyített a mondanivaló, de egyértelmű: a valóságban a háború elítélendő, míg a virtualitásban elfogadhatónak és jópofának gondoljuk.

Balra nyílik a férfiak helyisége. A vécéfülkék bejárata előtt Kiss egyik pisilő szobrát és néhány kis méretű figurát látunk, amelyek izgalmasan egyensúlyoznak narratíva és geg határmezsgyéjén. A vécéfülkéket kinyitogatva mindenhol másféle meglepetés ér minket: van itt robbanás, Tetris, Pacman-átirat, de teljesen tükörrel borított fülke is. Az utolsó fülke ajtaja pedig transzparens: bent hollóházi porcelánnippeket idéző férfiszobor végzi a dolgát, fejét elfordítja. A kilincsen a Do not disturb felirat lóg. Ilyen szoborból két másik is szerepel a kiállításon más pózban, más üzenettel.

A nők térfele kicsit nagyobb, sőt: a folyosó végén elhelyezett két tükör izgalmasan végteleníti a teret. Miközben elmerülök a részletekben, Kiss elmeséli, hogy az illatot kifejezetten ehhez a térhez kísérleteztették ki. Megmutatja azokat a vitrineket, amelyek korábbi művei, például a csótányok vagy a Just decoration címkék újragondolásából születettek meg. Így találkozik egymással funkció és művészet, alkalmazott és autonóm, humor és koncepció, játék és műtárgy.

Aki pedig elvégezte a dolgát, az átfáradhat az art shopba, ahol óriási játék majom várja a látogatókat Enjoy arccal és fotellé átalakult kezekkel-lábakkal. Dizájn vagy művészet? Funkció, szelfipont, szobor? Kiss itt sem teszi egyértelművé, hogy mit látunk. A falakon lájkok. Sokszor elkeserítő, ha csak egy lájkot kapsz. De mi van a sok ezernyi egy lájkkal? Ez a tér vajon mennyi lájkot kap majd?

Az üzletben Kiss Miklós által tervezett art toyok és sokszorosított szobrok mellett más alkotók tárgyait is megvásárolhatjuk, de van itt igényesen szelektált könyvválaszték, valamint szépen kivitelezett gyerekjátékok és dizájntárgyak is. A kiállítótérben pedig aktuálisan szintén a művész egyéni kiállítása látható (de havonta más-más lesz majd itt): azok a pop art művei, amelyek korunk túlkapásaira könnyed, fogyasztható módon reflektálnak, a kilencvenes években menő játékok képernyőjébe csomagolva a valóság szörnyűségeit, ám ezzel a gesztussal csak még erősebben megvilágítva világunk értékvesztettségét. Itt annyi ideig lehet nézelődni, hogy a végén megint csak el kell szaladnunk a mosdóba…

Fotók: Herendi Dániel és Eszter Sarah