Talán kevés olyan határvonal van, amelyet az énekesnő már korábban - bár mindig stílusosan - nem feszegetett volna. A lemezcím, valamint a dalok provokatív témái bűnös gyönyörökkel kecsegtetnek, az eredmény azonban inkább egy abnormálisan-normális Amos-album, amely persze még így is messze meghaladja a "normál" átlagot.
Tori Amos nőiesen kihívó korszakos albumokat tudhat maga mögött. Bemutatkozó korongjának (Little Earthquakes) érzékeny feminizmusa valóban kisebb földrengést okozott a 90-es évek egyszínűvé váló popharcszínterén. Mindennek művészi tetőfokát a Boys for Pele album lelki sztriptízével érte el (a mára már "klasszikus-kultikussá" vált malacszoptató lemezborítóval). Az elmúlt évtizedben szigorú koncepciók uralták egyre hosszabbra sikeredő hanganyagait. Férfiak által írt és a női nemet sértő dalokat értelmezett újra a Strange Little Girls, az USA egyes tagállamain vezetett végig a Scarlets Walk és Sylvia Plath versei köré épült a The Beekeeper.
Az új album vezérfonala az élet legkülönbözőbb területein a nők által betöltött hatalmi szerepkörök, társadalmilag esetlegesen bűnösnek ítélt szegmensei, valamint ezek eltérő értelmezési lehetőségei. Kiemelkedően emlékezetesre sikerültek a Welcome to England, a That Guy, a Starling, valamint a Fast Horse és a Mary Jane című dalok. Néhány helyen a művésznőnek azonban szüksége volt azon tehetségére is, amellyel az egyhangúbb vagy nehezen követhető szerkezetű dalokban is képes elrejteni olyan dallamsort vagy akár csak egy fájdalmas sóhajt, amely miatt érdemes újrahallgatni. Ez alkalommal talán mégis szerencsésebb lett volna a tizenhét szerzeményből egy-két (amosi szinten) átlagosabb minőségűt kihagyni (Police me, Fire to your plan), aminek eredményeképp egy rövidebb, tizenpár dalt tartalmazó, kifejezetten erős hanganyag születhetett volna.
A gyenge pont - ha annak tekinthető - mégsem a dallamok minőségében, hanem abban található, hogy a korábbi főszereplő kívülálló narrátorrá vált, ami a szokásosnál kicsit személytelenebbé teszi az albumot. Amos régebben főként olyan bűnökről énekelt, melyeket akár elszenvedőként, akár "tettesként", de személyesen élt át. Ezeket igaz gyönyörnek tekintette, még ha - ahogy maga fogalmazott akkor is - azok földbe taposnak, megaláznak, megsemmisítenek. Ezt a hatást azonban könnyebben éri el törékeny hangja, személyes, őszinte dalszövegei, fájdalmas zenéje és szívszorító sóhajai, mint bármely túlkonstruált elgondolás. Persze Amosnál az sem lenne meglepetés, ha egyszerűen csak többszöri meghallgatás szükséges valamennyi finom részlet felismeréséhez, ahogy egyes bűnök íze is csak idővel válik zamatossá.
