„Mészöly szemérmetlenül átlátott rajtam” – írja a közelmúltban megjelent Az élet és Mészöly Miklós – a templom és kilincse című kötetében. Mondana egy példát, milyen szituációban?
„Átlátni a másikon” azt is jelenti, hogy meglátom, mire képes az illető, hiszek és bízom vagy nem hiszek és nem bízom benne. Életbevágóan fontos jelenség ez bizonyos történelmi szituációkban. Emberi adottságról, vállalt megérzésről beszélek: 1983-ban, a tomboló romániai Ceausescu-diktatúra idején, a vidámabb magyar gulyásszocializmus világában kellett rövid idő alatt „megsaccolnunk” egymást. Ne feledjük: én erdélyi magyar íróként kétévente kaptam útlevelet két hét magyarországi tartózkodásra. Ennyi idő állt rendelkezésünkre: kétévente néhány nap.
Mészöllyel nagyon őszintén egymás szemébe nézve felmértük egymást, és megsaccoltuk a jövőnket. Barátságunk előtti futó ismeretségünk idején az írásaiból ítéltem meg őt. Olyasvalakinek tartottam – és reméltem –, akit olyan hatalmas nyelvi teremtőerővel áldott meg a sors, vagy talált rá ő maga „tehetségből” a nyelvi kifejezőerő lenyűgözően koncentrált, lényegi eszközeire, hogy feltehetően képes lesz – és hivatott – a nagy formátumú, súlyos magyar regény, regények megírására. Ha ez nem sikerül neki, ha ezt elszúrja, az bizony nagy emberi, nem csupán és nem egyszerűen írói mulasztás lenne… Látta rajtam, mondtam is neki, hogy kételkedem, de bizakodom. Ő nagyon bízott magában. Hiszen ezért élt.
Ami pedig engem illet: nagyon elnyomott kisebbségi magyar fiúként ugyan miként, hogyan fogok én érvényes regényeket írni az egyszerű létezésemet is fenyegető nacionalista román diktatúrában? Mészölyt szenvedélyesen érdekelte az a tágas zóna, melyben a magyarnak mondott sajátos „létezés” kiterjedt. Én pedig pontosan tudtam, hogy hiába szigetelnek el, zárnak be Romániába, nekem magyar íróként a teljes magyar szellemi horizont birtokosának kell lennem, akkor is, ha ezt torz romániai törvények tiltják. Mészöly elhitte, és képesnek tartott arra, amit megoldásként elterveztem: álnéven fogok írni, és külföldön fogom a műveimet megjelentetni. Akár egy életen át. Az álnevet is ketten találtuk meg: Dali Endre leszek.
Dali Endre műveit teljesen titokban eljuttatom hozzá, ő segít kiadókat találni. Én pedig segítek a Mészöly-könyveknek utat nyitni Románia felé. Az első nagyobb, reprezentatív Mészöly-válogatást rövidesen én hoztam tető alá Bukarestben (Magasiskola, 1985). Mi egyetlen folyamatos szituációban éltünk: meg akartuk írni, amit az életből átláttunk. Akkoriban is, azóta is, mindig: ez nem csupán tehetség, hanem alkat és jellem dolga. Ebben a kockázatos, hosszú szituációfolyamatban kellett átlátnunk egymáson is.
Hogyan keveredtek barátságba?
1983-ban az akkor ötéves kislányomat hoztam kivizsgálásra a Tűzoltó utcai klinikára, ahol Miklós felesége, Polcz Alaine klinikai pszichológusként dolgozott. A Városmajor utcai lakásukon hosszasan elbeszélgettünk, akkor hármasban, de Miklós azt mondta, négyszemközt kellene beszélnünk. Kisorosziba is kivitt. Én pontosan láttam rajta, hogy ő átlát rajtam, és amit lát, abban azt is tökéletesen érzékeli, hogy számomra a kislányom fontosabb bárminél. Fontosabb az irodalomnál, regénynél, mert regények akadnak körülöttem a világban, de az egész világon csak egyetlen Szávai Eszter van. Az élet által rám bízva…
Ezzel annyit akarok csupán mondani, hogy Mészöly pontosan érzékelte az élet elsőbbségét, primátusát bármiféle fikcióval, teremtett világgal szemben. Hiszen csak ennek tudatában élve lehetséges az irodalomnak élni. Tudom, hogy tautologikusan fogalmazok, de tudatosan, a hangsúlyok kijelölése miatt teszem. A „pontosan” szót pedig azért ismétlem, mert Mészöly számára a pontosság is esztétikai kategóriának számított. Miközben persze morális mérceként emlegetik.
Milyen közös pontok voltak önökben?
A szembetűnő és azonnal érzékelhető alkati azonosságon túl mindkettőnket ugyanaz a két dolog foglalkoztatott: adott történelmi körülmények között valahogyan megélni, értsd: túlélni. Nem volt könnyű! És lehetőséget teremteni magunk számára az írásra. Én ezt az igényt röviden így fogalmaztam meg: élhetni és írhatni!
„Mészöly (töprengés közben) bánthatatlan és sérthetetlen volt. Én is” – írja a kötetben. Mivel lehetett kihozni a sodrából?
Ezt a megállapítást kettőnk viszonyára értettem. A már említett példám folytatása pontosan magyarázza, mire gondolok. Nagyregényt remélő – remélő?, követelő! – ifjonti nekiszegülésem után másfél évtizeddel azt kellett mondanom Miklósnak, hogy tévedtem. Hogy ostobaság volt nagyepikai műveket követelni, hiszen például Iszaak Babel kisepikai fűzére A lovashadsereg olyan eposzi élményt kínál, mint bármelyik hatalmas folyamregény. Mikes Kelemen levélfüzére pedig végső, mai olvasatban robusztus korkép… Másfél évtizeddel korábban sértettem? Dehogy. Pontosan átlátott rajtam: töprengtem akkor is, később is, ahogyan ő is.
Persze ki lehetett hozni a sodrából. Én ugyan nem tudtam, de a feleségemnek, Ilonának ez fényesen sikerült. Leírtam egy jelenetet a könyvben: győzködi Ilonát, hogy vegyük meg a kisoroszi házikót a szomszédságukban. Miklós átlátott rajtam, tudta, hogy életszükségletem ez a fajta magány, amit az erdei kis ház kínál. És felháborodott, hogy ezt a nyilvánvalóságot nem akarja elfogadni ez az asszony. Na, hát ez kihozta a sodrából, hadonászott, kiáltozott… Mit ne mondjak, igaza volt. Később ez nagyon beigazolódott.
Amikor a Pont Kiadó kezdetéről, terveiről és működéséről ír, mintha hangnemet váltana. Jól érzem? Ha igen, miért lehet ez?
A hangváltás többszörösen is természetes. Én két könyvet akartam írni: arról, ahogyan két összehajló pillérből boltív keletkezik. A két élet, Polcz Alaine és Mészöly Miklós szétválasztva ér össze. Kettős könyv, dilógia a két könyv. Más hangon kellett írnom Alaine-ről, és más hang illik Miklóshoz, miközben végig kettejükről és négyünkről beszélek. A Pont Kiadó mind a négyünk számára fontos, életbevágó kezdemény volt, amely irodalmi, kulturális szempontok átismétlésére, átgondolására kényszerített minket már az induláskor, és amire jutottunk, az egyszerűen ma is általánosan örök érvényű, mint annyi minden az alkotás világában… Erről pedig pontos fogalmakban szükséges beszélni.
A könyv tele van fotókkal. Melyik a legkedvesebb az ön számára?
Az életünk is – újabban – tele van fotókkal. Pontosság, valóság, igazság és más hasonló igényünk jegyében. És kezünkben az eszköz, a mobiltelefon kamerája. Mindenki fotóz. A régebbi, nem digitális családi fotókat is felszippantja – mint történelmi előzményét – a digitális környezetünk. Én gyerekkoromtól fotózom, a fotók megőrző és felidéző ereje miatt. A Székely Jeruzsálem című esszéregényemben is óriási segítségemre szolgáltak a fotók. Szóval, én csupán felidézni akartam Polcz Alaine és Mészöly Miklós alakját, és hirtelen rájöttem: rögzítő „mániám”, a fotózgatás miatt erre hallatlan lehetőségem kínálkozik. Nekem személy szerint a legkedvesebb fotók azok, amelyeken elszomorodott, főiskolás Eszter lányomat látom Mészölyék kisoroszi tornácán, ölében első gyereke, és Miklós magyaráz, vigasztalja…
De érzéseimen túl a legfontosabbnak, legjellegzetesebbnek és „tárgyunkban” legbeszédesebbnek azt a fotót tartom, amelyen viszonylag fiatalon ülünk Miklóssal a tornácon, és Alaine fölénk hajolva – „fennhatóságát” mintegy reánk kiterjesztve – mintha összetartana.
A fotók mennyire segítették az emlékezésben az írás során?
Fotókkal emlékezni – ez volt a pontos helyzetem. És ez mindent magyaráz. Mert fotók nélkül is annyi mindenre emlékszem. De a fotó az emlékezés legpontosabb dimenzióit kínálja.
Mészöly Miklós akár barátként, akár alkotóként hogyan hatott az ön művészetére? Alakította-e azt?
Inkább erősítettük egymást: „Éhetni és írhatni!” Általános iskolában mindannyian találkoztunk ezzel a fogalommal a matematikai bizonyítások során: reductio ad absurdum, visszavezetés abszurdumra. Ami abszurd, az egyértelműen, bizonyítottan nem érvényes stb.. A sokat emlegetett Mészöly-féle, lényegre törő redukcionizmus kapcsán nekem a visszavezetés az érvényes valóságra (nem az abszurdumra!) jut eszembe. Mint közös törekvés. Ez engem is nagyon foglalkoztatott. A redukció az életre. A könyvem címe is erről beszél: Az élet és Mészöly Miklós. Szóval az élet ír, és egyszer befejez majd minket.
Olyan ez a könyv, mint egy búcsúlevél. Mit gondol erről?
Ön átlátott rajtam. Nem gondolom, hanem én is megállapítom, ez a könyv – Az életed, Polcz Alaine könyvre is utalóan – valóban búcsúlevél. De rögzítsük: nem szomorú, hanem derűs búcsúlevél.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
