Amira Abouzahrának a legjobb dolog barátokkal kamarázni a nappaliban

Tegnap délben még Bécsben voltál, este Debrecenben (a testvérednek, Mariamnak volt ott koncertje), és ma itt ülünk egy budapesti kávézóban. Szereted ezt a nyüzsgést, a sok utazást?

Nem szeretek sokáig egy helyen lenni, ezért élvezem az utazásokat. Öt éve Bécsben élünk, ott érzem magam a legjobban. Németországban, Frankfurt közelében, egy csendes kisvárosban születtem és nőttem fel, ahol nem volt igazán pezsgő a zenei élet. Bécs viszont a zene városa, nagyon inspiráló közeg.

A szüleid zongoraművészek. Hogyhogy te a hegedűt választottad?

A szüleim sokat koncerteztek, és mindig magukkal vittek engem is. Gyakran zenekarral játszottak, és a zenészek a próbán vagy a szünetekben megmutatták, a kezembe adták a hangszerüket, így jó néhányat kipróbálhattam. A cselló és a hegedű tetszett a legjobban. Négyéves koromban elvittek a helyi zeneiskola nyílt napjára, és mivel a csellótanár nem volt valami motivált, a hegedűtanárt viszont kedvesnek, szimpatikusnak láttam, a hegedűre esett a választásom.

A hegedűtanulás az első években a zongorázással ellentétben nehéz, gyötrelmes. Neked rögtön jól ment?

Már csak arra emlékszem, hogy mindennap félórát gyakoroltam, mert anyukám az elején elmagyarázta, hogy a zenetanulásnak csak úgy van értelme. Ezt be is tartottam – de persze ebben ő is sokat segített, különben nem valószínű, hogy négyévesen magamtól gyakoroltam volna. Talán az volt a fordulópont, amikor öt-hat évesen a tanárom adott egy egyoldalas, gyors tempójú, nehéz darabot. Aznap az au-pair lány vigyázott rám, és megígérte, hogy ha megtanulom a művet, akkor gyöngy karkötőt készít nekem. Ettől olyan motivált lettem, hogy négy órán át gyakoroltam, és végül meg is kaptam a karkötőt…

Az első nagyobb fellépésem hétévesen, Mexikóban volt: Vivaldi Négy évszakából a Tavaszt játszottam zenekarral. Emlékszem, a próbán egy nehezebb részt elrontottam. Ez nagyon bántott, ezért utána egész nap gyakoroltam, és az esti koncert már sikerült. Azóta tudom: ha a főpróba nem sikerül túl jól, akkor a koncert szinte biztosan jó lesz. Nagy előny, hogy gyerekként sokat koncertezhettem, mert mára már teljesen hozzászoktam a szerepléshez.

Hol szeretsz a leginkább játszani? Gondolom, a vizsgákon kevésbé…

Nem szoktam vizsgázni, mert Bécsben még csak az egyetemi előkészítőre járok. Nagyon sokat utazunk, ezért gyakran hiányzom. Jobb is, hogy még nem a bachelorképzésen vagyok, mert rengeteg tantárgyam lenne, és nem tudnék ennyit koncertezni. A kamarázást szeretem a legjobban, legyen az bármilyen formáció: vonósnégyes, zongoranégyes, zongoraötös vagy vonósoktett. Brácsázom is, erre elég sok lehetőségem van. És nagyon szeretek anyukámmal játszani, már sok szólóestet adtunk együtt. Legközelebb Olaszországban és Svájcban, a Verbier Fesztiválon fogunk együtt játszani.

Miért kezdtél el brácsázni is?

Nagyon segíti egymást a két hangszer. Homoki Gábor, a Kelemen Kvartett hegedűse és brácsása két évig tanított, amikor a Virtuózokban szerepeltem. Egyszer a hegedűórámon nála volt egy brácsa, amit kipróbálhattam, és nagyon megtetszett. A hegedűn is mindig a mély húrokat szerettem jobban. A következő karácsonyra brácsát kaptam... Mióta brácsázom, a hegedű mély húrjaiból is szebb hangokat tudok előcsalogatni; és jól jön a brácsa az otthoni kamarázásnál is, amikor zongoratriókat blattolunk, olyankor én brácsán játszom a csellószólamot.

Mariammal segítitek egymást? Nem rivalizáltok?

Mindig nagyon örülök, meghatódom, amikor Mariam hegedül. Az az egyik olyan alkalom, amikor sírok. Nem rivalizálunk, hanem inspiráljuk egymást.

Számodra teljesen természetes, hogy a világ legnevesebb hangversenytermeiben híres művészekkel lépsz fel? Nem is izgulsz színpadra lépés előtt?

Attól függ, hogy mit és hol játszom, és hogy ki ül a közönség soraiban. Ha nem ismerem a közönséget, akkor kicsit nyugodtabb vagyok. Ha van ismerős, akkor jobban izgulok, meg akarok neki felelni. Persze nem a családra gondolok, mert az megnyugtató, amikor ők néznek. Kevésbé izgulok, biztonságot ad, amikor anyukámmal játszom. Ő mindent tud rólam, ismeri minden rezdülésemet, és minden pillanatban érzi, hogy éppen mit szeretnék.

Már egy évvel a koncert előtt nagyon izgultam, amikor megtudtam, hogy Mihail Pletnyovval fogok játszani a Müpában. Aztán a mester az első próbán sokat viccelődött magyarul, de amikor a legnehezebb, harmadik tétel következett, éreztem, hogy árgus szemekkel figyel, hogy hogyan tudom lejátszani, ezért még jobban izgultam. Akkor nyugodtam meg, amikor a végén intett egyet, és emiatt a koncerten már nyugodt voltam. Nemsokára Zubin Mehtával is találkozni fogok, és persze emiatt is izgatott vagyok, és nagyon kíváncsi, hogy milyen lesz vele zenélni.

A sok zenélés mellett marad időd a tanulásra is?

Németországban sokat kellett tanulnom, mert ott nem zenei gimnáziumba jártam. Öt éve, 13 éves koromban vettek fel a Bécsi Zeneművészeti Egyetem különleges tehetségek osztályába. Ezzel párhuzamosan végeztem a zenei gimnáziumot, ahol a különleges tehetség státuszom miatt az utolsó két évben már nem kellett rendszeresen bejárnom órákra, hanem dolgozatok és vizsgák alapján értékelték a teljesítményemet. Már el is felejtettem, milyen az, amikor mindennap iskolába kell járni… Tavaly sikeresen leérettségiztem. A matekérettségi éppen azon a napon lett volna, amikor a Müpában Mihail Pletnyov vezényletével Sibelius d-moll hegedűversenyét játszottam, ezért azt később, januárban pótoltam.

Jó voltál matekból? Végül is az összhangzattan és a szolfézs is logikai rendszerre épül…

A legjobb a Covid időszakában voltam, mert az online matekórákon részt tudtam venni, ezért rögtön jó jegyeim lettek. Ez kölcsönhatás: az összhangzattanhoz tényleg szükség van némi matematikatudásra, a zene viszont fejleszti az agyat.

Sok barátod van?

Főleg zenész barátaim vannak, bár épp a legjobb barátnőm nem az: együtt nőttünk fel Németországban, ő is félig magyar származású. Különös, hogy abban a kicsi városban két ilyen család is élt.

Más életet élsz, mint a korosztályodbeli lányok?

A barátaimmal főleg hangversenyekre járunk. Szerencsére sok nagy zenész fordul meg Bécsben, így hatalmas a programkínálat. A szabadidőnkben pedig kamarázunk – szép nagy a nappalink, és két zongora is van benne –, házi koncerteket adunk. Az a legjobb szórakozás, amikor blattolunk, azaz spontán játszunk, aztán eszünk valamit és beszélgetünk. De azért néha egy-egy filmet is megnézünk moziban. Nagy ajándék, hogy már egész kicsi koromtól fogva pontosan tudom, mit akarok csinálni, és szinte kizárólag a zenével foglalkozhatok. Hálás vagyok, hogy így nőhettem fel. Lehet, hogy furcsa, de számomra a zenélés jelenti a legnagyobb örömforrást.

Soha nem volt még eleged? Legalább a gyakorlásból…

Nem azért gyakorlok, mert bárki megkövetelné tőlem. Ahhoz, hogy úgy játszhassak el egy darabot, ahogy elgondolom, sokat kell gyakorolni, kísérletezni. Pár éve Gidon Kremer könyvében olvastam, hogy a gyakorlási rekordja 12 óra volt, amit mindig is szerettem volna felülmúlni. Tavaly Vlagyimir Fedoszejev vezényletével Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét játszottam egy hangversenyen. Már eleve stresszeltem, hogy ilyen neves karmesterrel és a Moszkvai Csajkovszkij Szimfonikus Zenekarral Csajkovszkij hegedűversenyét kell játszanom. Ráadásul csak a koncert előtt egy hónappal kezdtem el megtanulni a művet, mert előtte sok fellépésem volt, aztán még beteg is lettem. Sosem gyakoroltam még annyit, de szerencsére meg is lett az eredménye, és harminc perccel még Kremer rekordjánál is sikerült többet gyakorolnom.

Mi az, amit hegedűsként tilos csinálni? Korcsolyázhatsz például?

Igen, szoktam és szeretek is korcsolyázni. Kipróbáltam a teniszezést is, de nem kedvelem, mert bemerevedik tőle a kezem. Viszont sokat tollasozom.

Másmilyen az a napod, amikor koncerted van?

Sokat segít a zenekari főpróba, utána jobban el tudok mélyülni a darabban. Jó lenne a koncertek előtti este korábban elaludni, de ez nem szokott sikerülni, ezért legtöbbször a koncert napján, délután pihenek egy kicsit. Aznap már nem szabad sokat gyakorolni, de az fontos, hogy átgondoljam a darabot.

Melyik a kedvenc zenei korszakod?

Bachot szeretek hallgatni, de azon még sokat kell dolgoznom, hogy az elképzelésemnek megfelelően tudjam előadni a műveit. Brahmsot és Piazzollát is nagyon kedvelem, az utóbbinak különösképpen a Négy évszak című művét. Közel áll hozzám Beethoven és az egész bécsi klasszika is. Kiskoromtól sokat blattoltam anyukámmal klasszikus szonátákat, ezért annak a korszaknak a műveit könnyebben játszom.

Tízévesen hat nyelven beszéltél.

Magyarul, németül, angolul, arabul és franciául beszélek, olaszul és spanyolul csak értek. A koreait pedig nagyon szeretem. A barátnőmmel sok koreai filmet nézünk, ezért egy picit már értjük is a nyelvet. És a koreai ételeket is nagyon kedvelem.

Ennyi elfoglaltság mellett nem is nagyon marad szabadidőd…

Rengeteget olvasok. Most fejeztem be egy Kremer-könyvet, nagyon érdekes volt. Ő mindenkivel találkozott és zenélt, aki fontos a zenei életben – például Glenn Goulddal, Horowitzcal –, és érdekes történeteket mesél róluk. A 2025–26-os szezonban lesz vele koncertem, aminek most, hogy olvastam a könyveit, még jobban örülök.

Láttam, hogy a játékoddal a Virtuózok döntőjében megríkattad Kesselyák Gergely karmestert, és nem csak ő sírt a stúdióban…  Tudod, hogy mi a titka a hegedűjátékodnak?

Nagy szerencse és talán a titok nyitja is, hogy a szüleim zenészek. Anyukám kezdettől fogva gyakorolt velem. Mindig elénekeltük az új darabokat, ami sokat segített az intonációban, és a hallásomat is fejlesztette. Fontosak az impulzusok, a jó mesterek, kurzusok – én ebben is nagyon szerencsés voltam. Fantasztikus helyekre, műhelyekbe jutottam el, megismertem Váradi Istvánt, a hegedűtanáromat, meg Dora Schwarzberget és Keller Andrást, akiknek szintén sokat köszönhetek.

Én pedig úgy gondolom, hogy te magad vagy a titok. Nemrég hallottalak koncerten játszani, és úgy láttam, a pódiumon teljesen át tudod magad adni a zenének. Kíváncsi vagyok, hogy mit élsz meg közben, és milyen érzés, hogy így tudsz hatni a közönségre?

Próbálok nem sokat gondolkodni hegedülés közben, de az azért nem árt, ha a nehezebb részeket előre elképzelem. A Csajkovszkij-hegedűverseny harmadik tételét nagyon szeretem, ezért egyszer egy koncerten úgy gondoltam, hogy ott már nyugodtan elengedhetem magam, és már csak örömzenélek majd. Aztán az utolsó oldalon rosszul léptem be, de nem lett belőle nagyobb bonyodalom, mert csak egy ütemet ugrottam – a karmesterrel összenéztünk és nevettünk. Ekkor megtanultam, hogy bizonyosfajta kontroll azért mindig kell.

Örülök, ha megérinti a közönséget a játékom; jó érzés, amikor a zenével hatni lehet az emberekre. Amikor a Beethoven-hegedűversenyt először játszottam zenekarral, és meghallottam a zenekari bevezetőt, én is alig tudtam visszatartani a sírást, annyira szép volt a hátam mögött a nagy zenekart hallani. Vagy például a Csajkovszkij-mű második tételénél is majdnem sírtam még a koncerten is, annyira gyönyörű a zenéje. Én is sokszor érzek így, ezért megértem a közönség érzékenységét.

Nagyon szerény vagy, hiszen a közönség reakciójában igen fontos szerepe van annak a művésznek is, aki a zenét közvetíti. Már kislányként óriási hatással tudtál lenni az emberekre, és évek óta a legnehezebb hegedűdarabokat játszod. Hová lehet még fejlődni?

Rengeteget lehet még fejlődni, és számtalan darabot szeretnék még megtanulni. Sokszor az a legnehezebb, hogy egy művet azzal összhangban tudjak közvetíteni, amit én gondolok róla. Most Elgar hegedűversenyét szeretném megtanulni; ötvenperces, gyönyörű darab. És brácsán is bőven bővíthetem még a repertoáromat. Van néhány művész, akivel szívesen játszanék együtt, például Schiff András vagy Vilde Frang hegedűművész.

Történt veled már olyasmi, amit csodának éltél meg?

Minden nagy mesterrel való találkozást csodának élek meg. Amikor megtudtam, hogy nyáron Zubin Mehtával játszhatok, nem akartam elhinni. De azt hiszem, azt is mondhatom, hogy az egész életem csoda.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu