Az álmok után: merek dacolni a károkkal

Mindig óriási kurátori feladat, amikor a Velencei Biennále magyar pavilonjában szereplő kiállítást át kell költöztetni a Ludwig Múzeumba. A Giardiniben álló szecessziós épület belső terei ugyanis egészen másféle szövetet alkotnak, mint a Ludwig white cube termei. Tovább bonyolítja a helyzetet az évek óta bevett gyakorlat, hogy komplex, helyspecifikus projektek mutatkoznak be a biennálén. Ezek kifejezetten az 1990-ben helyreállított épület adottságait figyelembe véve születnek meg, olykor kijelölve egy konkrét haladási irányt a látogatónak, máskor pedig bolyongásra ösztönözve őt.

Idén Keresztes Zsófia képzőművész és Zsikla Mónika kurátor Az álmok után: merek dacolni a károkkal szerepelt a biennálén, amely az identitáskeresés kérdéseivel foglalkozott. A kiállítás négy nagyobb egységben járta körül ezt a problémakört, érintve az egyén ambivalens viszonyát a saját múltjával és a közösségével. Az udvarból, az apszisból, a két oldalsó és két kör alakú teremből álló térben a látogató folytonos bolyongásra indul, követve a láncok által kijelölt útvonalakat. Majd vissza-visszatér az egyes csomópontokhoz. Ezzel a befogadói attitűddel a néző folyamatosan megkérdőjelezi szilárdnak hitt világképét. Közben olyan meditatív állapotba kerül, amely során képes szembenézni folyton változó önmagával is. A pavilon tengelyszimmetrikus tereiben található szobrok laza szövetet alkottak, az egész koncepció így egyszerre fragmentált, mégis organikusan építkező volt.

A magyar pavilonban a látogató először a téglalap alakú udvarba érkezett, ahol a kiállítás legnagyobb szoboregyüttese, egy kolosszális oltár állt. Ezen áthaladva a látogató mintegy beavatódott. A kapun keresztül misztikus világba került, ahol a korábban ismerős keretrendszerek megkérőjelezhetővé válnak.

Az oltárt a Ludwig Múzeum fő terébe sikerült a maga komplexitásában átemelni, így a belépés-élmény, a beavatódás itt is megtörténik. 

A kapun áthaladva mindkét kiállítótér esetében a Vak című szoborral találkozik a látogató, ami bár önmagában áll, szimbolikusan mégis igen telített mű. Ahogy a kurátor írja: „Szűkebb értelemben a szinte elfolyó, a Föld irányába gravitáló organikus formák és a lefelé hulló könnycseppek által közrefogott láncok a magunkkal hurcolt terhek, a másoktól és az önmagunktól való függés, a befolyásoltság jelképei, tágabb értelemben az információs csatornák mindent összekötő, a valóságot a virtualitással összekötő hálózatra” utal.

A magyar pavilonból ezt követően két irányba lehetett továbbhaladni, egy pozitív és egy negatív szcenárió várta az egyes termekben a befogadót.

Mindkét útvonalat láncokkal összekapcsolt kapuőrök vigyázták. Átjárás nyílt az ismertből az ismeretlenbe, a valósból a vrtuálisba, a profánból a szakrálisba. A múzeumban is két irányba vezet az út a Vak szobortól, azonban a tér adottságai miatt itt a balra nyíló részt vigyázzák a kapuőrök, társaik a jobb oldali terem szobrainak őrzőivé váltak. 

Ami a pavilonban jobbra volt, az most itt balra kerül, ez a Raktár II. elnevezésű tér, ahol az önismeret keresésének egyik lehetséges módja, a bolyongásszerű tévelygés elevenedik meg. Az Under Armour és a Combat Car szobrok felfegyverzett, támadni készülő alakzatok, amelyek befelé fordulnak, nem engednek magukhoz közel. Azt az állapotot jelképezik, amikor az inividuum dédelgetett sérelmei és a múltban összegyűjtött keserűségei miatt magába zár és nem képes kapcsolódni másokkal. A pavilonban ebben a térben szerepelt még a Common language mint esély a közös pontok megtalálására. Ez a Ludwigban távolabbi térbe került.

A magyar pavilon bal oldali termében, a Raktár I.-ben „a metamorfózisban lévő, kipeckelt szemhéjakkal figyelő testek a szembenézés kényszerével nyomasztják a kereső önismeretet”. A magunkra találás fájdalmas, mégis felszabadító folyamatának szobrai ezek. Megjelenésükben az előbbi szúrós, éles szögekkel rendelkező művek ellenpontjaiként működnek a gömbölyded, íves felületeikkel. A Ludwig kiállítóterének jobb oldali szárnyban ezek a szobrok szétszóróva foglalnak helyet, azonban a láncok segítségével itt is kapcsolódnak egymáshoz. 

Bár a jelen kiállítás esetében a szobrok elrendezése változott, néhány pedig be sem került, a látogató érzete e művekkel kapcsolatban mit sem változott.

A munkákat egyszerre látja önmagukban, miközben érzékeli a közöttük levő kapcsolatokat is, a hálózatosságot, a szervességet. 

A magyar pavilon mindkét oldalán egy-egy kör alakú terem zárja a látogató útvonalát. Balra helyezkedett el A fájdalom lefelé haladó spirálja, míg jobbra a Szubsztancianélküliség installáció kapott helyett. A könnyoszlop „a keresés és a megtalálás örökös és végtelen körforgására” utal. A könny a másokkal való közösségvállalás, az empátia szimbóluma, a fájdalomra adott reakcióként is értelmezhető. A másik térben ezeken a könnycseppeken kellett végighaladnia a látogatónak, mintegy megtapasztalva a fájdalmat és a mások iránt vállalt áldozat nehézségét, hogy aztán kijutva az útvesztőből eljusson egy másállapotba. Ezek a szobrok a Ludwig Múzeum terében idézetként jelennek meg, nincsen ugyanis saját terük. Az önmagukban álló könnycseppek az egyik kapu tetejéről lógnak, míg a könnyoszlop az egyik lehetséges útvonal végpontjaként magányosan álldogál.

A Ludwig Múzeumba átemelt tárlat újdonságot is hoz, ami szimbolikusan gazdagítja az eredeti koncepciót.

A legtöbb teremben a láncok pókhálószerűen összefonódnak, olykor elállják az utat, máskor pedig félelmet keltően lógnak a fejünk fölé. A pókhálóvá gubancolódó láncok az önismeret keresésének nehézségét jelképezik, a róluk csüngő könnycseppek pedig az identitáskeresés fájdalmas folyamatát szimbolizálják.

Bár a Ludwig terei nem teszik lehetővé, hogy ez a projekt az eredeti állapotában jelenjen meg a termekben, a látogató mégis képes bekerülni abba a bolyongásszerű, kereső állapotba, ami aztán elvezet az önismeretig. Hosszan lehet kavarogni a terekben, a szobrok fényes felületei szakrális élményben részesítik a nézőt, ezáltal egy egészen másféle tudatállapotba kerül. Így válik képessé, hogy az álmok után merjen dacolni a károkkal. És tulajdonképpen talán épp ez e projekt célja, bárhol is legyen bemutatva.

Keresztes Zsófia Az álmok után: merek dacolni a károkkal kiállítása a Ludwig Múzeumban február 26-ig látogatható.

Nyitókép: Végel Dániel / Ludwig Múzeum