Pedig úgy tűnik, különösebben kidolgozott forgatókönyve nincs az alkalomnak. Lackfi János, a „szóvivő” versekkel való labdázásnak nevezi, Szabó T. Anna pedig időnként mintha csak itt és most, az elhangzott Lackfi-vers ismeretében döntene arról, mit olvasson fel, és szabadkozik, hogy a verse egyáltalán nem lesz felelet az előzőleg hallhatóra.

A versek valóban nem feltétlenül kötődnek egymáshoz (viszont előttük-utánuk sok szó esik a karácsonyról, és egynek a témája is az), érdekes módon mégis működik a dolog. Talán abból adódóan, amit Lackfi bevezetőjében

az Ars Sacra szellemiségének nevez.

Az estet az ő nyári Auschwitz-látogatásának története, majd az ottani élmény hatására született, Az emberméretű plüssmacik zsoltára című verse nyitja meg.

Az az ellentét dolgozott benne ott, hogy mennyire életteli a város, mennyire zöld minden, és még egy közeli templomba is elvetődtek, ahol fiatalok imádkoztak, énekeltek dicsőítő énekeket. A vers annak megfoghatatlanságát teszi szóvá, hogy Auschwitz (Oświęcim)

„létező, napsütötte hely a térképen, és nem csak egy bugyor elképzelhetetlen rémálmainkban”.

Anna erre theresienstadti (terezíni) úti élményének felidézésével válaszol, ahol fecskék csivogtak és raktak fészket az egykori kínzókamrákban. Ezután felolvassa Le, fel című versét, amelynek számomra a

„ha földre dőlsz is, csak az égre nézz”

a legerősebb sora.

Lackfi János
Fotó: Raffay Zsófia

János nemrég egy családfakutató munkája révén meggyőződött arról, hogy milyen sokféle nemzetiség képviselőire találhat ősei hosszú sorában. Anyai ágon zsidók is voltak köztük (de senki sem lett közülük a holokauszt áldozata). A nevüket felírta egy kis papírra, és kegyes emlékezésként a kivégzettek falán helyezte el Auschwitzban.

Következő felolvasott verse A vasreszelék zsoltára. Ez trianoni témájú, a határok átjárhatóságáról és a közös pontok kereséséről, a magyar bánatnak a másik oldalon megfeleltethető román, szlovák bánatokról, ezek összemérhetetlenségéről töpreng benne.

Anna Anyaföld, apanyelv című prózájával folytatja a nagymamájáról, aki 1994-ben nyolcvanévesen,

néhány hónappal a halála előtt a szombathelyi kórházban tett állampolgársági esküt.

János erre egy karácsonyi élményét mesélte el a New York-közeli, magyarok által sűrűn lakott városban, New Brunswickben, amelynek fiatal papja minden évben négyszáz mákos és négyszáz diós beiglit süt, sőt még kolbászt is tölt a híveinek. Így, az ízekben is őrzi a magyar kultúrát. Akárcsak az a marosvásárhelyi színész házaspár, akik blokklakásában minden egyes tárgy a magyar voltukról beszél.

A sztorikat A dobozolt emberek zsoltára követi, amely azzal sokkol, hogy valójában nem a járvány kényszerített bennünket „dobozéletre”:

már eddig is dobozokban és dobozok előtt töltöttük a napjainkat.
Szabó T. Anna
Fotó: Lambert Attila

Anna a Talp című karácsonyi verssel válaszol, amely a gyermekként várva várt angyalról és arról a rejtélyről szól, hogy egyszer régen az üres szobából hangzott fel a karácsonyfa, e „gyertyás, ragyogó, gyanta és zöldszagú, angyalszagú metafizikai bizonyíték” elé invitáló csengőszó (vagyis valóban csak az angyal rázhatta meg a csengőt!). Ma pedig Anna már szülőként, a csoda felelőseként éli át, hogy

a kritikus pillanatban az angyal csakugyan megérkezik.

János először az írószövetségi karácsonyokról, majd karácsonyi és húsvéti műsorairól anekdotázik a Petőfi Múzeumban Szirtes Edina Mókussal, végül pedig 165 online felolvasásáról a tavaszi karantén idején. A világ minden tájáról nézték őket, és nagy volt a lelkesedés.

„Az irodalom gyógyszerré változott, aminek mi, költők mindig hinni szeretnénk” – teszi hozzá, mielőtt felolvassa A plüss zsiráfok zsoltára című versét, amely a gyermeki létezésről meg a felnőtté válástól való félelemről és képtelenségről szól.

Anna következő verse a fájdalomhoz való viszonyunk ügyében igazít el. Jó és rossz fájdalmat különböztet meg, és

„ha beleragadsz a mocsárba, ne lefelé, az égre nézz”

felkiáltással az Isten iránti bizalomra buzdít.

Aztán megint János olvas fel, A zenei jakuzzi zsoltárát, amelyet egy felnőtt színezőkönyvhöz, a Mátyás-templom megbízásából írt, és hangversenyélményét osztja meg benne az olvasókkal.

Anna az est egyik legütősebb versével, a Szembennel, a

„Tükörbe nézel. Ott van Isten. Pórusaidban, sejtjeidben”

sorral reagál a kihívásra, amit János Az élő halottak zsoltárával viszonoz azokról a szerencsétlen sorsú emberekről, akikről oly könnyen lemondunk és ítéletet mondunk, ám az Isten sohasem feledkezik meg róluk.

Anna Incze Mózes és Varga Melinda kiállításmegnyitójára írt versével búcsúzik, János pedig azokat az eseteket meséli el, amikor

az őt bántóknak, verseit gyermekekre károsnak vagy blaszfémnek tartó, goromba olvasóinak és trolloknak kedvesen válaszolt, sőt Isten áldását kérte rájuk.

Az utolsó vers, A töredelem zsoltárának hatása éppen ellentétes volt ezzel. Egy fiatalember számára – mint János megtudta tőle – fordulópontot jelentett a hitéletében, azaz gyógyított. Arról szól, hogy az igazi bűn, „a” bűn nem más, mint „nem veled lét”: nem időzni azzal, aki szeret bennünket.

Jelesül Istennel, aki minden zsákutcánk végén ott áll, és az egyetlen hűséges, mellettünk végsőkig, az elvesztett meccs után is kitartó szurkolónk.

A estet szeptember 18-án tartották a Párbeszéd Házában.

Nyitókép: Lackfi János és Szabó T. Anna, forrás: Ars Sacra Fesztivál