Az aradi vértanúk: a hús-vér emberek a történelemkönyv lapjai mögött

Október 6-án Magyarországon az 1849-ben Aradon kivégzett 13 honvédtisztre, az aradi vértanúkra emlékezünk, akik a szabadságharc hőseiként haltak meg. Az évforduló nemzeti gyásznap, amely a hősök áldozatvállalására és a szabadságért folytatott küzdelem kegyetlen megtorlására figyelmeztet.

A 6-án kivégzett 13 aradi vértanú a legismertebb, mert ők voltak a magyar szabadságharc legmagasabb rangú katonai vezetői, akiket látványosan és egyszerre végeztek ki. A kegyetlen, nyilvános megtorlás a nemzeti összetartozás egyik legfőbb jelképévé vált. Ugyanezen a napon oltották ki Pesten Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök életét is, akit 14. Vértanúként is neveznek. A szabadságharc bukása után csaknem 1200 embert ítéltek halálra, akik közül körülbelül minden tizediket ténylegesen ki is végeztek. Köztük Kazinczy Lajost is – Kazinczy Ferenc fiát. A „15. vértanút”, aki csupán 29 évesen állt a kivégzőosztag elé október 25-én. Őt tekintik a legfiatalabb vértanúnak.

A 13 aradi vértanú közül Leiningen-Westerburg Károly tábornok és Lázár Vilmos ezredes voltak a legfiatalabbak. Előbbit mindössze 30 évesen, utóbbit pedig 31 évesen végezték ki. Ez az életkor ma gyakran a karrierépítésről, az első komolyabb lakásról vagy családalapításról szól. Leiningen-Westerburgnak és Lázárnak is voltak hasonló tervei – család, hivatás, jövőkép –, ám a történelem más sorsot írt számukra.

A szabadságharc sodrásában

Lázár Vilmos 1817. október 17-én született Nagybecskereken (ma Zrenjanin, Szerbia), örmény származású, de magyar nemesi családban. Katonai pályáját mindössze 17 évesen kezdte a 34. gyalogezredben 1834-ben, majd hadnagyi rangot kapott az 1. császári huszárezredben. Hogy elvehesse szerelmét, tíz év szolgálat után, huszonhat évesen kilépett a hadseregből, és 1844-ben feleségül vette báró Reviczky Máriát, aki nem sokkal korábban özvegyült meg első férjétől, Halassy Józseftől. Lázár Vilmos a felesége mellé három gyermeket (Szerencset, Bélát és Madelaine-t) is kapott, akiket sajátjaiként szeretett. A házasságkötés után Zemplén megyébe költöztek gazdálkodni. Úgy tűnt, békés polgári élet vár rájuk. Sőt, Lázár 1847-ben már a korszak legmodernebb munkahelyének számító Első Magyar Központi Vasútnál dolgozott főpénztárnokként.

1848 tavaszán azonban kitört a forradalom, és Lázár Vilmos belépett a honvédseregbe. Rövid idő alatt végigjárta a katonai ranglétra fokait: főhadnagy, majd százados lett. Főként az utászkar szervezésével foglalkozott, később 1849 januárjában Perczel Mór mellett teljesített szolgálatot. Április 5-én már dandárparancsnok volt, s elsősorban a galíciai határ biztosítása volt a feladata. Harcolt a cári seregek ellen a Duklai-hágóban, érdemeiért júliusban alezredessé nevezték ki. Pár héttel később, augusztusban pedig Bem tábornok ezredessé léptette elő a szabadságharc utolsó vesztes csatájában csatájában Temesvárnál. Bár katonái szerették és bátor, nyugodt főtisztként emlékeztek rá, a háború végén nem kerülhette el a vereséget. 1849. augusztus 19-én Karánsebesnél tette le a fegyvert 4600 katonával.

Először Temesváron tartották fogva, majd Aradra vitték, ahol halálra ítélték. Az aradi vértanúk kivégzési módját nem véletlenszerűen választották ki, hanem rangjuk és bűnük alapján döntöttek. Az akasztás a korabeli jog szerint becstelen halál volt, amit a lázadóknak, felségárulóknak és közönséges bűnözőknek tartottak fenn. A 13 vértanú közül 10 főt így végeztek ki, mert az uralkodó elleni fegyveres felkelésben vezető szerepet vállaltak. Ez a különbségtétel volt a császári hatalom egyik legcinikusabb üzenete: még a halálban is megkülönböztették őket, mintha ezzel is rangsorolni lehetne a hűséget és az árulást. Mivel Lázár nem volt tábornok, „csak” ezredes, katonához méltóbb golyó általi halált kapott, és őt végezték ki elsőként, 1849. október 6-án hajnalban.

Kivégzése előtti este levelet írt feleségének, akivel csak négy békés évet tölthettek együtt:

„Arad, október 5-én 1849. estve

Kedves szentem, egyetlen Marim! Mindenem e földön!
– Egy sejtelem mondja nekem, hogy holnap reggel, mielőtt még egyszer láthatnálak – elvérzettem – és velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden hézagját bírtad, Te magad maradsz e földön. – Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom. – De marad még neked egypár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid. Ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szeretetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztait – és arra törekedj is, ezt kívánja nyugodalmam a másik világon, melynek rejtélyei előttem nemsokára megnyílnak! Én érted és nyugodalmodért fogok az Istenhez imádkozni – Te, édesem, mindenem, hasonlóképpen értem imádkozz.
– Károly szavát bírom, hogy rólad és gyermekeinkről gondoskodni fog. Szerencs hátravan ugyan, de jóakarat ki fogja pótolni a hiányzót. – Isten Veled! Isten veletek! Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom – de az úgyis meg fog történni. Én mártír vagyok, és ártatlanul halok meg. Az Isten, aki még sohasem hagyott el, most sem fog elhagyni – én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenha! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben. – Ott fenn ismét látjuk egymást, ha van egy jobblét.
– Képzeletemben dobogó szívemhez szorítlak, csókollak – és maradok síromiglan hű, szerető

Vilmosod

Kedves gyermekeim!
Jók legyetek! Szeressétek egymást! éljetek anyátokat vigasztalva, szeretve.
– Szerető apátok

Vilmos”

Az özvegy, báró Reviczky Mária többször próbálta megszerezni férje holttestét sikertelenül. A végtisztesség megtagadása súlyos üzenet volt, hiszen az emberi lét egyik legősibb igénye, hogy halottainkat eltemethessük. Az agyonlőtteket az osztrákok a várárokba temették, Lázár Vilmos teste pedig 1913-ig nyugodott ott, mielőtt az aradi emlékmű alatti végső nyughelyére került.

Egy német gróf a magyar szabadságért

Az aradi vértanúk közül Leiningen–Westerburg Károly sorsa különösen izgalmas, mert nem magyar születésű volt: 1819. április 11-én született Ilbenstadtban, régi német arisztokrata családban. Édesapja ágán nagy múltú birodalmi család sarja volt, édesanyja, Széchenyi Anna révén azonban magyar felmenőkkel is rendelkezett. Ez a kettős identitás később meghatározta sorsát: a császárhoz hű Habsburg Birodalomból érkezve a magyar szabadságharc egyik legfiatalabb és leglelkesebb tábornokává vált. Ő is katonai iskolát végzett, majd a császári hadseregben szolgált. 1844-ben – ugyanabban az évben, amikor Lázár nősült – magyar földbirtokos lánnyal, Sissány Antóniával kötött házasságot, így telepedett le Magyarországra. Szeretett vadászni, birtokát személyesen irányította, modern gazdálkodási módszereket vezetett be – kortársai szerint szokatlanul közvetlen ember volt, aki jó kapcsolatot ápolt jobbágyaival is.

A szabadságharc idején először önkéntesként csatlakozott a honvédsereghez, de kiváló szervezőkészsége és katonai tapasztalata miatt őt is gyorsan előléptették: századosból hamarosan ezredes, majd tábornok lett. Bem tábornok oldalán főként Erdélyben harcolt, és neve összeforrt a déli hadszíntér sikereivel. Katonái rajongtak érte, mert – akárcsak Lázár Vilmos – bátor, nyugodt és igazságos parancsnok volt, aki mindig az első sorban állt.

1849. augusztus 19-én Karánsebesnél ejtették foglyul, ugyanazon a napon, amikor Lázár Vilmos is letette a fegyvert. Halálra ítélték és felakasztották, alig harmincévesen. Kivégzése előtti este írt levele feleségéhez így szólt:

„Édes jó Antóniám!
 Isten veled! Gondolj rám szeretettel és ne feledd el, hogy hű férjed voltam mindhalálig.
 Ne sírj, hanem imádkozz értem, és neveljed gyermekeinket úgy, hogy nevem ne legyen szégyen reájuk.
 Atyai csókjaimat küldöm nekik.
 Hű férjed: Károly.”

Az aradi vértanúk története nem csak történelemóra-tétel vagy koszorúzós megemlékezés. Ha belegondolunk, mindannyian álltunk már döntések előtt: feladjuk-e, ami fontos, vagy kitartunk mellette akkor is, ha nehéz. Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly és társaik választása végzetes volt, de emlékeztetnek bennünket, hogy a szabadság sosem magától értetődő. A hit és a hűség valamihez – legyen az hazához, közösséghez vagy akár a saját értékeinkhez – ma is mérföldkő az életben. Nekünk már nem kell golyó vagy bitó árnyékában bizonyítanunk. A mi feladatunk, hogy megtöltsük az ő áldozatukat tartalommal – a saját életünkben, a saját korunk nyelvén.

Aradi vértanúk:

Másutt kivégzettek

Néhány film a szabadságharc és a megtorlás témájában:

Istennél a kegyelem (1999, Zilahy Tamás)

80 huszár (1978, Sára Sándor)

Kossuth papja (2015, Dánielfy Zsolt)

Az öreg huszár – Schweidel József honvédtábornok sorsa (2018, Bohák György)

Guerilla (2019, Kárpáti György Mór)

Utolsó órák (2014, Vecsernyés János)

A Hídember (2002, Bereményi Géza)

Szirmok, virágok, koszorúk (1984, Lugossy László)

Föltámadott a tenger (1993, Kósa Ferenc)

A kőszívű ember fiai (1965, Márton István)

Petőfi ’73 (1973, Szász János)

Tizennégy vértanú (1990, Kovács András)

A magyar Golgota (1985, Sárosi László)

Szabadságharc Szebenben (2007, Pozsgai Zsolt)