Ha rólad van szó, akkor tudjuk, hogy vagy épp a legújabb projektbe ástad bele magad, vagy az előző még bőven tart. Min dolgozol mostanában?

A nagyváradi Szigligeti Színház új évadának első bemutatójának grafikáján ügyködöm. Tamási Áron-év lévén a váradi színház is műsorra tűzi az író egy darabját, a Csalóka szivárványt. Én szolgáltatom hozzá a grafikai kellékeket, vagyis plakátot, szórólapot, műsorfüzetet.

Kezdjük az elején. Író, költő, képzőművész, színházi ember, fotós, szerkesztő… Miből lett a cserebogár?

Nem hiszem, hogy van egy „előtte” és egy „utána” változat belőlem. Gyerekkoromtól szerves részem a rajzolás, festés, sőt még az írás is, mert verseket már a mostaninál sokkal alacsonyabb koromban is írtam. Na persze ezektől még nem leszek marhára egyedi, mert valószínűleg minden gyerek rajzolt, festett, próbált verset írni – tinédzserként például vérző szívűeket. Amúgy az artisztikus dolgokhoz még jó is, ha az ember egy kicsit nyekeg az életében – persze ügyelve arra, hogy ne az önsajnáltatás hiúsága mondja meg, merre van az arra. Ami a fotózást illeti, az egy családi Zenit-E filmes géppel indult tizenéves koromban.

A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészet–grafika szakán végeztél. Mi történt előtte?

17-18 éves korom környékén túl sok Csernus Imrét olvastam, és a pályaválasztás első lépcsőfokához közeledvén nyilván eszembe jutott, hogy én pszichológus akarok lenni. De erről lemondtam. A vizuális művészetek mellett tettem le a voksom. Sikeresen felvételiztem a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészet–grafika szakára. Másodévben megbuktam rajzból. Így megy ez. A diplomamunkám egy abszurd humorral megáldott kisfilm volt. Megszerettem a videókészítést, s bár ritkán, a mai napig készítek egy-két perces videókat. Az egyetem közben és után volt pár kóborlásos nyár: a rendezvények sajtós csapatával fesztiválokra jártam kreatív anyagokat írni, fotózni, videózni, interjúkat készíteni számomra kedves alkotókkal.

A diplomavédés után mi történt?

Majdnem kétségbe estem, hogy mi lesz az életemmel, amikor jött a deus ex machina, és megláttam a Facebookon a Szigligeti Színház álláshirdetését. Jelentkeztem, és felvettek. 2014 őszétől a színház az életem egyik legfontosabb helyszíne. Egyébként 2015-től 2022 elejéig a bábtársulat volt a második családom a színházon belül.

Alapvetően irodalmi titkárként működtem, de emellett grafikuskodtam, voltam rendezőasszisztens, játszó személy előadásban, fotós, kellékes – és biztos van még egyéb is, ami most nem jut eszembe. 2020-ban színházas éveim örömére beiratkoztam a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem teatrológia szakának alapképzésére. Most leszek harmadéves. Ami a grafikusságot illeti, jelenleg szabadúszok, továbbá az Újvárad irodalmi és művészeti lap webszerkesztője vagyok. Ennyit az előző részek tartalmából. A következőkről még nem tudok nyilatkozni.

Hol találkozhatunk a munkáiddal? Önálló kiállításod is volt.

Volt egy önálló, igen. 2018 tavaszán, Váradon, a HolnapUtán színházi fesztivál idején állítottam ki a festményeimet az akkor még működő Szigligeti Stúdióban. Volt megnyitó szöveg, egy laza Élő Várad Mozgalom-performansz és aláfestő zene a Twin Peaksből. 2021-ben egy munkámmal részt vettem az I. Felvidéki Szépművészeti Biennálén. Idén augusztus közepén a Partiumi Keresztény Egyetem grafika szakának húszéves jubileumának alkalmából rendezett, Tíz, tíz, tiszta víz című kiállításán három festményemmel és két videómunkámmal szerepeltem. Most októberben pedig a 7. Székelyföldi Grafikai Biennálén látható egy grafikám.

Meg tudnád fogalmazni, hogy a képi alkotás során mi a legfontosabb, milyen elvek szerint haladsz? Mi az, amit semmi pénzért sem engednél el?

Az ösztöneimre hagyatkozást. Egy kép általában úgy születik meg, hogy az elején csak artikulálatlan érzet, gondolat, sugallat, szín van jelen; valami halvány derengés arról, ami elindít. Elkezdem a munkát, és hagyom, hogy vigyen, amerre akar. Szóval az az elvem, hogy nincs elvem. Szerintem nem kell mindent tudni egy munkáról. Én pontosan még az elkészültükkor sem tudom, hogy miről szólnak, de nem is bánom: kell a titok.

Hogyan került képbe az irodalom? Hogyan alakult ez az évek során?

Úgy, hogy a tavasz szép, és a macskák is, és ezek olyan dolgok, amiket feltétlenül meg kell írni. És aztán az évek során szép lassan elkezdtem csendben megfigyelni a szövegek alakulásának természetét. Most is szervesen alakult és alakul bennem, miként fogalmazok, gondolkodom – szóval tisztogatom a világomat: gyomlálok, egyszerűsítek, kívül és belül is.

Előző részek című könyved 2020-ban, a Fiatal Írók Szövetsége Kiadó gondozásában jelent meg. Verseid dinamikusak, különleges világba rántják az olvasót, és képpé rajzolódnak. Milyen szempontok szerint válogattad ki a kötetben szereplő írásokat? Mi volt az alapkoncepció?

A legfontosabb szempont nyilván az volt, hogy jó szövegeket szedjek össze. Alapkoncepcióról nem igazán tudok beszélni, mert – mint a képek alkotása kapcsán már jeleztem – a verseim egységgé formálásában is az vezetett, hogy az egyes írások számára olyan dramaturgiai vonalat találjak, amely úgyszólván történetté formálja őket. Az Előző részek szöveganyaga sokféle ugyan, de úgy illesztettem őket egymás után, hogy az egyes versek egymásból táplálkozzanak, de ha csak úgy felcsapom valahol a könyvet, önmagukban is helytálljanak. Versfolyamként pedig van eleje, közepe, vége, történetisége, talán valamilyen hősféléje is. Nem akartam ráfeszülni. Ez rendesen megrostált szöveganyag: nem tudnék sem hozzátenni, sem elvenni belőle. És itt most megköszönöm Antal Balázs, a szerkesztőm jó szemét, hogy segített pontra tenni (a pontra tesz főként Erdélyben használt kifejezés, jelentése: gatyába ráz, rendbe tesz – a szerk.) a verseket.

„Az Előző részek tartalmában szétszaggatott idő van. A pillanatoknak a tartama tágul: hosszan kitartott hangok, visszafojtott, aprózott roppanások, közöttes csendek, nyílt tekintetek” – írja Kovács András Ferenc a könyvedről. Milyen elképzeléseid voltak, amikor leadtad a kéziratot? Mi az, ami időközben alakult, módosult? Mit látsz ma már másképp?

Én az egyszerűséget szeretem – némi csavarral. Titokkal. Kovács András Ferenc a fülszövegben elég pontosan leírja, hogy milyen elképzelések vezethettek – azért mondom, hogy vezethettek, mert ezek jó része nem volt tudatos. Azt írja: „Több dolgok vannak. Ozsváth Zsuzsa könyvében is.” Hát engem ezek a „több dolgok” érdekelnek. Hogy legyen egy olyan könyvem, amelyben a szövegek nemcsak önmagukról (és pláne ne csak a szerzőről, mert ebben a könyvben a szerző nem fontos) szólnak, nem a formáról, hanem arról, hogy a személyes vagy látszólag személyes hogyan tud univerzális is lenni, és fordítva. „Csupán hallgatni kell, s meghallani. Csak megfigyelni ezt-azt, látni kell: a lét nyelvét sajátként megtanulni, folyvást és mindig újra látni mindent.” Ilyesmire gondolok. Ezt ma is ugyanígy gondolom. Békén hagyom az Előző részeket. A szövegek tartalmáról sem kívánok ítéletet mondani. Boldog életet nekik!

Már első pillanatban tudtad a címet?

Jaj, dehogy. Volt két elég nevetséges munkacímem, nem is értem, hogyan gondolhattam őket komolyan. Így működöm: van néhány primer rossz ötletem, ami a görcsös akarás okán történik, de azután letisztul, és egyszer csak fejbe talál a Jó Ötlet. Lapoztam a versfolyamot, és megakadt a szemem egy szókapcsolaton: Előző részek. Ez az! Erre lehet alapozni. És köszöntem szépen.

Mi a legkedvesebb emléked az író-olvasó találkozókról, könyvbemutatókról? Az első bemutatón királynő voltál.

A váradi könyvbemutatón kartonból kivágott, ezüstsztaniollal bevont korona volt a fejemen. Ez onnan jött, hogy festettem pár képet, amelyekre sztaniolból formált bolyongó királyokat applikáltam. Megszerettem azt a figurát, és pár óra erejéig magamat is azzá tettem. Amúgy az Előző részek rendesen megszívta: 2020-ban, a Covid ádázan dúló időszakában jelent meg, ezért jó pár könyvbemutató eleve meg sem történt. A következő kötetem remélhetőleg békésebb időszakban fog megjelenni. De az még odébb van.

Számtalan folyóiratban megjelennek az írásaid. Melyik a legkedvesebb emléked a publikálásokkal kapcsolatban?

Pár éve, amikor először jelent meg szövegem az Élet és Irodalomban, azért eléggé dobogott a szívem. „Ott van a nevem az ÉS irodalom kettőspont után, tyű!” Illetve olyan lapokban debütpublikálni, amelyek nevesek, fontosak, mindig öröm, és persze a hiúságomat is legyezgeti. Örülök annak is, ha szerkesztőségek kérnek tőlem szöveget, és annak is, amikor magamtól küldök, és szívesen leközlik. Az ÉS-re visszatérve: a közelmúltban néhány versem kapcsán leveleztem Csuhai Istvánnal, aki olyasmit írt, hogy furcsák a verseim, ma nem ilyen verseket írnak – de amúgy rendben vannak. Amikor ezt olvastam, gondolkodóba estem, aztán megértettem, és most már örvendek neki. Többször eszembe is jut az utóbbi időben. Erőt ad.

És ha már publikálás… A másik oldalon is megismerhetünk téged, például az Újvárad vezető szerkesztőjeként.

Immár több mint egy éve az Újvárad irodalmi és művészeti lap webszerkesztője vagyok. Legfőbb feladatom a honlapot a printben megjelent és a webre szánt anyagokkal feltölteni. Az irodalom rovatban saját fotóimból szerkesztek vizuált a szövegekhez. Az Újváradnál tavasszal podcast sorozatot elindítottunk, amelynek én voltam (vagyok, csak most a projekt alapállapotban van) a házigazdája, és pár könyvajánlót is készítettem a Holnap Kulturális Kiadó friss kiadványai számára. Szóval ismét ennyit arról, hogy csak egyféle dologgal foglalkozom. De hát ez van, így vagyok bekötve. Abból kell dolgozni, amiből lehet.

Lassan kipipáljuk a napi 24 órád. Nemcsak szerkesztés, szervezés, hanem színház is. Mesélnél az Élő Várad Mozgalom projektről? Illetve arról, hogyan kapcsolódik a mindennapjaidhoz a színház?

A színház 2014 ősze óta a mindennapjaim része. Ahhoz, hogy bemutassam az Élő Várad Mozgalmat, nem kell elrugaszkodnom a színháztól, hiszen 2016-ban, amikor a Várad irodalomrovatának szerkesztője, Tasnádi-Sáhy Péter fiatal váradi szerzőkkel a főszerepben estet szervezett, megalapozta a kisvártatva megalakuló Élő Várad Mozgalom projektet. A mozgalommal összművészeti projekteket, Élő Várad-performanszokat hoztunk össze. Majd pályáztunk, és barátságot kötöttünk a Fiatal Írók Szövetségével, amelynek meghívott tagjaival egy éven át Gyújtópont címmel irodalmi kerekasztal-beszélgetéseket szerveztünk Váradon. Ezt az egy év lejárta után is folytattuk, akkor már a váradi friss szerzőkre koncentrálva. Az egyik évben Élő Várad-tábort is szerveztünk. Két Élő Várad-antológiát is kiadtunk a mozgalomhoz kapcsolódó szerzők írásaival. Mostanság szünetel a mozgalom, kicsit szét is szóródtunk. Van, aki más városba költözött, van, aki kevésbé aktív, de bízom benne, hogy lesz itt még Nagy Visszatérés.

2022-ben elnyerted a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat. Elárulsz az olvasóknak néhány titkot a legújabb írásaidról?

Ez az év mindenféle szempontból rettenetesen furcsa, izgalmas, jó és bizonytalan. A Móricz-ösztöndíj például pont időben jött – még az egzisztenciális kétségbeesés előtt. De nyugodtabb alkotói körülményeim nem lettek tőle, ugyanis marha sokat dolgoztam, és az egyetemi tanulmányaim és ennek kapcsán a Várad és Kolozsvár közti ingázás azért nem hagyott túl sok szabadidőt a nyilván frenetikus verseim megírásán gondolkodni, de azért egyetlen ihletett állapotot sem hagytam elveszni.

Azt hiszem, magamhoz képest elég sok szöveget írtam, de hát az ösztöndíj beszámolójához le is kell adni valamiket, szóval szükségszerű is volt az írás. Szépen gyűlnek egy majdani második kötet anyagához. Az újabb szövegeim keresik a hőseiket, mondhatnám a szereplőiket. Némelyik kicsit olyan, mintha a lírai én valamilyen drámai hőst szólaltatna meg. Illetve úgy veszem észre, hogy több rímes verset írok, mint eddig. Ez nem tudatos döntés, csak így alakul: kihajtódik belőlem a lüktetés. Legutóbb három verset írtam a szeretés különböző minőségeiről. Egyik sem lett megnyugtató.

Fotók: Kultúra.hu/Vigh László Miklós

#kortársak fekete-fehérben