Kérdéseinkkel az ausztriai Kremsben értük utol, ahol az Air – Artist in Residence program keretében egy hónapos írói ösztöndíját tölti. A kerek évfordulóra azonban hazajön, hiszen a Petőfi Irodalmi Múzeumban a születésnapi köszöntés mellett az Állástalan táncos című új, verses, beszélgetős kötetét is bemutatják.
Egy korábbi interjújában említette, hogy képes transzállapotban írni, amelyben szinte semmit és senkit nem lát az alkotáson kívül. Gyakoriak az ilyen áldott helyzetek? Van már annyi rutinja, hogy bele tudja vinni magát egy ilyen állapotba?
Sajnos nincs ilyen rutinom. Ez a bizonyos „transzállapot” vagy nevezzük „flow”-nak nekem nem úgy jön, mint a sámánnak a révülés, hanem úgy, hogy egyszer csak itt van. Szóval – azt hiszem – úgy, mint az emberek többségének, akik tapasztalták már a maguk szakmájában a flow-t. De ne kerülgessük a dolgot, a művészetben, az irodalomban van ennek egy régi szép neve: ihletett állapot. Nekem, hogy erre esélyem legyen, négy fő feltételre van szükségem: 1) egy biztos kompetenciatudatra, hogy ezt vagy azt igenis meg tudom csinálni; 2) erős hitre, hogy van értelme megcsinálni; 3) többnyire jót tesz egy határidő is; 4) szerencsés csillagállásra, de nevezzük talán inkább csodának.
Lehet tudni önről, hogy műveit számtalanszor javítja, átírja, örökösen kételkedik magában, és most is a kompetenciatudatot említette elsőként. A szakmai elismerések sora után sincs még meg az alkotói önbizalma?
Én inkább azt nem tudom elképzelni, hogy valakinek soha nincsenek kétségei magában – pedig állítólag vannak ilyenek. A szakmai elismerés persze mindig jólesik, megerősít, büszkeséggel tölt el. De ilyenkor sem „alkotónak” érzem magam. Ha rám mondják ezt – ahogy most is –, persze értem, de én magamra nem bírok ilyen – teljesen normális és bevett – kifejezéseket alkalmazni, mint hogy „műveim”, „alkotó”, „alkotás” vagy „költemény”. Azt mondom, hogy „írásaim”, „író”, „írás”, „vers”. Alighanem van egy fóbiám a fontosságtudattal, pedig – a legkomolyabban mondom – az egész életemet az írásra tettem fel, és fontos lenni is szeretek.
Általában csalódottan és negatívan nyilatkozik a hazai közélet helyzetéről. Még soha nem gondolkodott azon, hogy elköltözzön az országból? Mi tartja itthon? Hiszen írni bárhol lehet.
El se tudom képzelni, hogy elköltözzek innen. Pláne végleg. Az egész életemet olyan közegben töltöttem, ahol az emberek alapjáraton csalódottak voltak és negatívak. Én is ilyen lettem, megszoktam ezt az állapotot, utálom is, szeretem is. Az én részemről fontoskodás és hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy a hazai közélet állapota miatt költözöm el, mintegy „megbüntetve” Magyarországot. Ha elköltözésen gondolkozom, az az internetről való leköltözés lenne, havonta legalább húsz napra: de úgy, hogy azalatt biztosan tudom, hogy nem kapok újabb és újabb feladatokat és sürgetéseket, és nem vár a válaszomra valaki idegesen vagy csalódottan. Amikor nem azt érzem, hogy nem szabad ott lennem, ahol vagyok. Szóval, amikor nem vagyok rab.
Az ÉS-ben is megjelent Közleményét így zárja: „A szeretet és a hit a két legfontosabb dolog, amit halandó ember birtokolhat.” Ön kit, mit szeret igazán, és miben hisz?
Kit: a családomat, a barátaimat; mit: élni, írni; miben: hogy „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes” vagy ugyanez nem Arany János ódon, hanem Nádasdy Ádám korszerűbb fordításában: „Több dolog létezik a mennyben és a földön, mint amit össze bír álmodni a tudomány.”
Ha már a család szóba került: a lányai szintén írnak, egyre sikeresebbek. Mennyire kritikus olvasójuk? Mivel tudja leginkább segíteni a fejlődésüket?
Ez most már évek óta kétirányú dolog. Egymás dolgait figyeljük, és egymás véleményére odafigyelünk. Szóval egymás fejlődését segítjük, ahogy csak tudjuk.
Az Állástalan táncosnő kiadása után tíz évvel, a hatvanadik születésnapjára időzítve jelenik meg az Állástalan táncos. Mely versei kerültek be ebbe a kötetbe, mik voltak a szelekciós kritériumok?
Az Állástalan táncosnő 2011-ben az összegyűjtött verseim volt. Ez tiszta és világos profil. De az Állástalan táncos nemcsak egy válogatott versek, hanem különlegesebb eset: ez egy „kettő az egyben” könyv, és szerzőtársam is van: Hegyi Katalin irodalomtörténész. Ő válogatta a verseket, én csak itt-ott szóltam bele.
A könyvben a költemények mellett beszélgetések is helyet kaptak. Miért választotta ezt a többműfajú, hibrid formát?
Nem én választottam, hanem Hegyi Kati és az élet. Az élet úgy hozta, hogy tavaly Turczi István felkérte Wirth Imrét, hogy szerkessze meg a Parnasszus folyóiratnak azt a számát, ami az én írásaimról szól, és Imre kérte fel Katit, hogy csináljon velem egy nagyinterjút. Kati ötlete volt, hogy verseket válogat, és azokra kérdez rá: hogy születtek, mik a „keletkezési körülményeik” – mit találok róluk a verses füzeteimben és a naplóimban. Ez az interjú elkészült, Dávid Anna, a Magvető igazgatója olvasta, és ő javasolta, hogy bővítsük ki, és legyen belőle könyv. Hát így jött össze az Állástalan táncos – ez volt a szerencsés csillagállás vagy inkább csoda, amiről beszéltünk az elején: mert nekem magamtól persze nem jutott volna eszembe, hogy könyvet írjak a verseimről. Ilyen egyébként másoknak se szokott eszébe jutni: ezért nincsenek ilyen fajta könyvek. Pedig olvasnék ilyet más mai költőktől és íróktól is szívesen: mikor írták a verseiket, miért, és mit ettek előző este.
Van még olyan, amit mindenképpen szeretne megírni vagy elégedett az eddigi életművével? Hogy áll a regényével? A cím már megvan?
Hú, ez a legrettenetesebb kérdés, hogy van-e még olyasmi, amit mindenképpen szeretnék megírni… Úgy látszik, ez a hatvanadik születésnap átka: hogy megkérdezik az embertől, hogy mégis úgy körülbelül meddig szándékozik még élni, persze nem sürgetésből, csak a miheztartás végett… Bocsánat az iróniáért, de ez most a fő parám. A regényemet szeretném megírni. És az Állástalan táncos végén van egy nagyobb adag az új verseimből: ezek egy verses lovagregényből valók. Ezt írom most.
Fotók: Parnasszus folyóirat lapszámbemutató, Kemény István-est, Nyitott Műhely (2021. 06. 17). Fotók: Székelyhidi Zsolt
