Vannak filmek, amelyek körül nincs nagy felhajtás, „csupán” Arany Pálmát kapnak. Aztán az ember beül a moziba, és nem hisz a szemének. Egyrészt egy pillanat alatt telik el két és fél óra, másrészt filmtörténeti remekművet látunk.

Manapság nem sokszor készül olyan krimi, amelyben a bűncselekmény kiderítése az izgalmas, nem pedig az üldözéses akciójelenetek. Az olyan film még ritkább, amely egyrészt nyomozás története (vajon megölte a feleség a férjét, vagy baleset történt), másrészt olyan dráma, amely egy párkapcsolat problémáiba enged betekintést. Pedig ez a dramaturgiai párosítás remekül működik.

Jó példa erre Justine Triet filmje, az Egy zuhanás anatómiája. Végig fenntartja a feszültséget és a figyelmet, ám az alkotói szándék nem az, hogy a néző valamiféle különleges rejtély megfejtésén fáradozzon, hanem az, hogy jellemző párkapcsolati konfliktust mutasson be. Eközben azt is látjuk, hogy sem a férfit elvileg segítő pszichológus, sem a társadalmat képviselő ügyész nem tanúsít empátiát a válságban lévő család iránt.

A filmben tulajdonképpen nem is egy, hanem két nyomozás zajlik. Az egyik arról szól, hogy történt-e gyilkosság, a másik pedig azt próbálja kideríteni, hogy a mai ember miért nem tudja megoldani a párkapcsolati problémáit. Ez utóbbi oka pedig a másik ember folyamatos hibáztatása. Ezt a kérdést társadalmi szintre emeli a film, és a felelősségáthárítás sokféle változatát vonultatja fel. Hangfelvételről halljuk, hogy a férj temérdek dolog miatt haragszik a feleségére, és viszont. Az ügyész azért hibáztatja a nőt, mert (szerinte) rossz döntésekkel zátonyra vitte a férjével való viszonyát, és nem volt jó feleség. A pszichológus azt veti az asszony szemére, hogy a férjét okolta gyerekük balesete miatt, amelynek következtében a kisfiú elvesztette a látását. A nyomozó szerint a nő a tettes, hiszen a férfi halála előtti napon veszekedtek, és szerinte emiatt lökte ki az ablakon.

Justine Triet nem először nyúl a témához, sőt nem túlzás azt állítani, hogy eddigi filmjei mind a mostani dráma előkészületei voltak. Olyan vígjátékok, amelyek a párkapcsolati problémákat vizsgálták, sőt az egyik filmjében, az Egy ágyban Victoriávalban némileg hasonló bűnügy kibogozásán fáradozik. Úgy tűnik viszont, hogy az Egy zuhanás anatómiája túlmutat az eddigi alkotásain. Itt nemcsak a problémát sikerül minél pontosabban körbejárnia, hanem a megoldásra is rámutat: mindenkinek túl kell lépni az egocentrikus gondolkodásán.

A feleséget Sandra Hüller színésznő alakítja. Természetes játéka nemcsak a néző figyelmét képes a hosszú film elejétől a végéig fenntartani, hanem azt is képes érzékeltetni, ahogyan ráébred az esendőségére. Két tárgyalást is látunk, és a fontosabb a nő lelkében zajlik. Miközben életének intim és egyáltalán nem a külvilágra tartozó pillanatai is terítékre kerülnek, egyre mélyebb felismerésen alapuló reakcióit halljuk, és ráébredünk, hogy empátia, vagyis beleérző képesség nélkül egyetlen párkapcsolat sem érthető meg, sem kívülről, sem belülről.


656efca21884f7803f2bbe12.jpg
Sandra Hüller az Egy zuhanás anatómiája című filmben

A legnagyobb kihívás Hüller számára az, hogy érzékeltetni tudja a nő felismeréseit. Egyrészt azt, hogy szerették egymást a férjével, csak egymás ellenében akarták megoldani lelki problémáikat. Másrészt azt, hogy ami egy veszekedés során elhangzik, annak nagyon kevés az igazságtartalma, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor szinte semmi. Harmadrészt az, hogy ha valaki (esetünkben a nő) elárulja a párkapcsolat során megkötött szövetséget, akkor az a megoldás, ha őszinte megbánás után újra megköti. A párkapcsolati háború ugyanis sehova sem vezet. A film egy empatikus embert is felmutat: az ügyvédet, aki nem ítélkezik, nem hibáztat, csak figyel és segíteni próbál. Ha mindketten így viselkednének, semmi problémája nem lenne ennek a két igazán összeillő embernek.

Ezt vizuálisan is alátámasztja a film. Simon Beaufils operatőr hideg színekkel ábrázolja a nő motivációit és tetteit megérteni nem akaró külvilágot, a pozitív felismerésekhez pedig meleg színeket társít. A film jelentős részében Sandra Hüller tekintetében fürdik a kamera, ami segíti a nézőt a nő lelkének apró rezdüléseit megérteni. A házaspár 12 éves fiát alakító Milo Machado Granernek nemcsak azt hisszük el, hogy nem lát, hanem azt is, hogy a saját szintjén képes mindazt értelmezni, amit a tárgyaláson hall. A tárgyalásig, mivel a kisfiú a koronatanú, törvényszéki szolga vigyáz rá, nehogy valaki befolyásolja a tanúvallomását. Megkérdezi tőle, hogy az édesanyja volt-e a gyilkos. A hivatal emberének válasza arról szól, hogy ha az ember nem tudja eldönteni, hogy mit gondoljon, akkor afelől kell dönteni, melyik oldalra álljon. Erről valóban könnyebb dönteni.

Fotók: Mozinet