A bemutató idején negyvenéves Verdi már érett zeneszerző volt, aki a Pünkösdi királyság című operája 1840-es bemutatóján a bukást és a Nabucco két évvel későbbi premierjén a fergeteges sikert is megtapasztalhatta a milánói Scalában. Addigi élete nemcsak a zenei karrierért folytatott küzdelemmel telt (pillanatnyi anyagi gondjai enyhítése érdekében olykor még zálogházakat is látogatott), hanem a személyes tragédiák feldolgozásával is: húszévesen vesztette el húgát, 1838-ban elsőszülött lánya, egy évvel később fia is meghalt, a következő évben megözvegyült.
A csapások elől a munkába menekült, 1850-ig 16 operáját mutatták be.
Színházigazgatókkal vitatkozott, megfelelő énekesek szerződtetéséért küzdött, cenzorokkal egyezkedett, miközben nemcsak komponált, hanem a hangszerelésen is változtatott, gyakran a próbák alatt is. A zenei világban is ellenérzéssel kellett megküzdenie, mivel stílusa nem illeszkedett sem a konzervatívok, sem a német romantika elvárásaihoz.
Munkásságát a kor nagy változásai, az olasz egységért folytatott küzdelem is meghatározta.
Itália területén az 1840-es években a Szárd-Piemonti Királyság volt az egyetlen állam, ahol hazai dinasztia uralkodott. Milánó és Velence a Habsburg Birodalomhoz tartozott, a Nápoly-Szicíliai Királyság trónján a spanyol eredetű Bourbonok ültek, a félsziget közepén pedig a Pápai Állam osztozott négy nagyhercegséggel. Az 1848–49-es forradalmakat leverték, de az idegen uralom és az abszolutizmusellenes érzelmek, a nemzeti egység megteremtésének vágya megmarad. Verdi már a bibliai témájú Nabuccóban, a híres Szabadság-kórussal az olasz egység iránti vágyat fejezte ki, neve idővel a Risorgimento jelképe lett. A Viva Verdi! köszöntés kettős jelentéssel bírt, mivel a V.E.R.D.I. a szárd-piemonti uralkodóra utalva azt is jelentette: Vittorio Emanuele Re d'Italia, azaz Viktor Emánuel, Olaszország királya.
Míg a Nabucco indulata a nemzetet leigázó idegenek ellen irányult, A trubadúr az elnyomás elleni lázadás, a bosszú, a szenvedélyes gyűlölet, a szerelem és az árulás motívumaira épül.
Verdi tudatosan megtörte az opera megmerevedett formavilágát, szabadulni akart a romantika kiüresedett kellékeitől, ahogy Till Géza operarendező írta: „Sematikus bábok stilizált érzelmi kivonata helyett valóságos hús-vér emberek küzdelmét, diadalát és bukását kelti életre a muzsika.”
A zenét a dallamformálás hangsúlyozása helyett a dráma szolgálatába állította, az énekeseknek ezért nem csak rendkívüli kihívásokkal kell megküzdeniük, emellett jó színészeknek is kell lenniük: a tenorkirály Enrico Caruso azt mondta:
A trubadúr sikeres előadásához a világ négy legjobb énekesére van szükség.
Korabeli kritikusai a muzsikát nyersnek, csiszolatlannak minősítették, Verdit azzal vádolták, hogy tönkreteszi énekesei hangját, a művet abszurdnak és érthetetlennek minősítették.
Verdit már 1849 szeptemberétől foglalkoztatta a Párizsban élő spanyol író, García Guttiérez El trovador című darabjának megzenésítése, a művet az a Giuseppina Strepponi szoprán ajánlotta figyelmébe, akivel akkor már évek óta együtt élt és aki második felesége lett. Bár idejét és energiáját sokáig a Rigoletto kötötte le, amelyet 1851 márciusában kirobbanó sikerrel mutattak be, már 1850-ben felkérte Salvadore Cammaranót a librettó megírására.
A szövegkönyv azonban egy év alatt sem készült el, Verdi idejét ezalatt jórészt családi ügyek kötötték le és újabb megbízásokat is vállalt. A trubadúr komponálásába csak 1852 februárjában fogott bele, de júliusban kapta a hírt, hogy Cammarano meghalt. A librettót egy fiatal nápolyi költő, Leone Emanuele Bardare fejezte be, szigorúan Verdi utasításait követve. A négy felvonásosra bővült darab az év végén lett kész, és három hét sem kellett, hogy 1853. január 19-én bemutassa a római Teatro Apollo.
A trubadúr bonyolult cselekménye valódi történelmi háttér előtt játszódik
az 1410-es évek Aragóniájában, ahol az utód nélkül meghaló király halála után polgárháború tört ki Urgell grófja és a későbbi I. Ferdinánd király között. A Pireneusoktól délre, az Ebro folyó völgyében elterülő Zaragoza városában és közelében játszódó zenedráma két központi női figurája Azucena, a cigányasszony, akinek legfőbb célja a vérbosszú anyjáért, valamint Leonora, a királyné udvarhölgye, akibe Luna grófja és a trubadúr Manrico (valójában a gróf testvére) is szerelmes, ő pedig a dalnokot szereti. Azucena végül beteljesíti bosszúját, a szerelmi háromszög tragédiába torkollik. Verdi képzeletét megragadta a regényes középkori környezet, a cigánytábor, a kegyetlen Luna gróf vára, a titokzatos trubadúr, akinek szerenádjára fellobban Leonora szíve, a párbaj a származásukról mit sem sejtő testvérek között.
Az opera a korabeli beszámolók szerint még a Nabuccónál is nagyobb sikert aratott, több kórusa és áriája is sláger lett.
A premiert követően Európa-szerte bemutatták, csak Nápolyban hat különböző színházban 190-szer játszották, Magyarországon 1854. október 31-én tűzte műsorára a Nemzeti Színház.
Nyitókép: Kálmándy Mihály (Luna gróf), Ádám Zsuzsanna (Leonora) a Csokonai Színház A trubadúr előadásában. Fotó: Máthé András
