„Az elővigyázatosság nem tesz jót a művészetnek” – Interjú Totth Benedekkel

Emlékszel, milyen állapotban voltál első, Holtverseny című regényed írása alatt? Kísértettek-e démonok?

Az igazság az, hogy amikor a Holtversenyt írtam, sokáig fogalmam sem volt, hogy mit csinálok vagy hogy milyen hatással van rám ez az egész. Aztán egy idő után azért összeállt a kép, és megértettem, hogy a rendszeres időközönként jelentkező mélyrepülések valamiféle összefüggésben vannak a regénnyel. És itt nem csak arra gondolok, hogy milyen nyomasztó tud lenni, amikor nem megy az írás. A szöveg harsány felszíne súlyos témákat rejtett el, és nehéz évek hordalékát keverte fel bennem. De bármilyen megterhelő is volt számomra – és a környezetemnek –, mégsem bánom, hogy így alakult, bár nyilván könnyen beszélek, mert túléltem. Mindenesetre sok igazság van abban, hogy pokolra kell menni.

Van benned
visszatekintés? Foglalkoztat, most hogyan kezdenél neki, mit írnál másképp?

A Holtverseny miatt a mai napig hívnak beszélgetésekre, iskolákba, bár nyilván már nem olyan sűrűn, mint a megjelenése után. Mivel nem szoktam nemet mondani a felkérésekre, kénytelen vagyok foglalkozni a regénnyel. Voltak pillanatok, amikor ez inkább tehernek tűnt, úgy éreztem, visszahúz a történet, pedig én már tovább akartam lépni, de azért úgy-ahogy megtanultam kezelni a helyzetet. Most már elfogadtam, hogy valószínűleg a Holtverseny – nemcsak a regény, hanem minden, ami a regény megjelenése óta történt – velem marad, és meg kell tanulni együtt élni vele. Nyilván a kudarcot nehezebb feldolgozni, de a felfokozott figyelem, a várakozás is meg tudja bonyolítani a dolgokat. Sajnos első regényt csak egyszer lehet írni, bár nem mondom, hogy a nehezebb pillanatokban nem jutott eszembe, hogy álnéven publikáljam a következő könyvemet. A vezetéknevemről amúgy is sokan azt hiszik, hogy művésznév.

Játszottál az ötlettel, mi lenne az álnéven írt első regényed témája?

Ezt
nem árulhatom el, mert akkor lebuknék. Mondjuk, az már megfordult a fejemben,
hogy ki kellene próbálni magam valami populáris műfajban, de erre valószínűleg
csak akkor fogok visszatérni, ha már az összes regényt megírtam, amit meg kell
írnom.

2014-ben jelent meg a Holtverseny. Hogy látod, azóta nehezebb a kamaszlét, újabbnál újabb problémák férkőztek a kamaszok életébe, lelkébe?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy közelről, de azért kényelmes távolságból láthatom, milyen a mai kamaszok élete. A nagyobbik fiam most tizenöt éves, a feleségem pedig egy gimnáziumban tanít. Az biztos, hogy csomó szempontból nagyon más manapság serdülni meg úgy egyáltalán felnőni, de közben meg az is van, hogy sok minden baromi ijesztőnek tűnik a hozzám hasonló negyveneseknek, miközben a mai gyerekeknek ezek a dolgok, helyzetek, akármik teljesen természetesek. És mivel ebbe a világba nőttek bele, ebben szocializálódtak, jobban fel is vannak vértezve a nehézségekkel szemben. De ezt a gondolatmenetet inkább abbahagyom, nem akarok teljesen átmenni boomerbe.

Ugorjunk vissza a te kamaszkorodba. Mi az, ami szerinted neked akkor és ott megvolt, és ma nincs meg vagy nagyon másképp van meg?

Talán a zaj erősödött fel iszonyatosan, de lehet, hogy ez megint csak az én fülemet zavarja néha. Mármint nem a Balaton Soundra gondolok, hanem az iszonyat mennyiségű ingerre, amivel folyamatosan elárasztanak bennünket meg amivel egymást árasztjuk el. Nem büszkeségből mondom, de én olyan öreg vagyok, hogy emlékszem a hétfői adásszünetre. De alapvetően ez korosztálytól független, az is lehet, hogy aki ebben nő fel, tehát nem kell analógról digitálisra váltania húszévesen, az jobban bírja a gyűrődést. Persze az ingerszegény környezetnek és az unalomnak is megvannak az hátrányai, de azért akkoriban talán könnyebb volt lazítani.

Második, Az utolsó utáni háború című regényed leírásában a következő olvasható: „A történet névtelen elbeszélője egy óvóhelyen bujkál a barátaival egy romvárosban, ahol az amerikai kommandósok és az orosz partizánok harcolnak egymással. A civilek élete semmit sem ér.” Február huszonnegyedike után hogyan hat rád ez a szövegrész, hogyan hat rád a könyved?

Rettenetesen
elkeserít ez az egész. Elsősorban persze a háború, de az őrület is, amit a
háború gerjeszt a világban. Az emberek valószínűleg már jóval régebben
elveszítették a józan ítélőképességüket, de az ilyen extrém helyzetekben mégis
letaglózó megtapasztalni, hogy mennyire kizökkent a világ.

Ami Az utolsó utáni háborút illeti, megint csak utólag értettem, hogy mekkora bátorság volt erről a témáról írni, de a Holtverseny után új kihívásokat kerestem. Nem merném állítani, hogy jó irányba indultam el, de ettől függetlenül nekem nagyon fontos ez a regény. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy néhány éven belül egy szomszédos országban az lesz a valóság, ami az én a legsötétebb vízióm volt.

Jó esetben minden
szöveg megírásánál tanul valamit az ember a világról, önmagáról, a témáról,
amivel dolgozik. Amikor bele kell olvasnom a szövegbe, mindig megdöbbenek, hogy
ezek az én mondataim, fogalmam sincs, honnan jöttek.

Hiszel a felülről diktált írásban?

Inkább abban hiszek,
hogy írás közben az ember el tud jutni olyan helyekre, ahová másként nem. Az
már egy másik kérdés, hogy ki minek tekinti ezt a más tudatállapotot, valaki
talán flow-nak mondaná, más meg úgy éli meg, mintha felülről diktálnák a
szöveget – ha jól tudom, a görögök is úgy tartották, hogy az istenek teszik
bele az ötleteket az emberek fejébe –, de lehet, hogy ez két dolog nem is áll
olyan távol egymástól, nem zárja ki egymást.

Foglalkoztatott valaha, hogy óvatosan bánj a mondataiddal, a történeteiddel, nehogy a valóságban térjenek vissza? A szintén Margó-díjas Szöllősi Mátyás nyilatkozta: megtörtént, hogy egy-egy novellája életre kelt…

Az igazság az, hogy
sokszor úgy érzem, a kelleténél több dologgal foglalkozom az írással
kapcsolatban ahelyett, hogy írnék, de ezen a kérdésen pont nem szoktam
töprengeni. Persze mindig benne van a pakliban, hogy valósággá válik, amit
kitalálsz. Egy regényben nem lehet úgy eltúlozni a dolgokat, hogy a valóság ne
tegyen rá egy lapáttal. Legalábbis nekem nem nagyon sikerült eddig, de nyilván
próbálkozni lehet.

Az elővigyázatosság
nem tesz jót a művészetnek, de nem akarok képmutató lenni, velem is előfordult
már, hogy bekapcsolt a cenzor a fejemben. Jobb napokon simán leállítom, a
rosszabb napokon írt szövegeket meg kitörlöm. A publikálásra szánt szövegeket mindig
igyekszem úgy kiadni a kezemből, hogy ne kelljen semmilyen kompromisszumot
kötni, de azért volt már olyan felkérés, ahol az első szövegváltozatot
visszadobták, mert túl durva volt a lap célközönségének, és mivel nem akartam
kiszúrni a szerkesztővel, írtam egy másik, könnyebben emészthető történetet. Arra
azért figyeltem, hogy olyan legyen, amit névvel is vállalhatok.

Az írás csapatmunka?

Bizonyos szempontból
igen, bár nem olyan értelemben, mint egy filmforgatókönyvnél vagy színdarabnál,
ahol, legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján, nagyobb tere van az együtt
gondolkodásnak. Nem mondom, hogy javíthatatlan individualista vagyok, de nekem
a regényírás – sokszor gyötrelmes – szabadságához hozzátartozik az is, hogy a
munka nagy része magányos bozótharcból áll. Mondjuk, a holtpontokon nem tudnék
egyedül átjutni, ilyenkor jó, ha van a közelben valaki, akivel megoszthatjuk a
kétségeinket.

Aktívan fordítasz. Könnyű elkerülni azt a hibát, hogy a fordítandó
szöveg megoldásait ne használd fel az önálló munkáidban?

Ma már jóval kevesebbet fordítok, de az kétségtelen,
hogy írás közben hatnak rám a szövegek, amikkel találkozom. Nem is feltétlenül
fordítóként, elég, ha olvasok valamit. Azért szoktam inkább angol regényeket
olvasni, amikor nagyon benne vagyok egy saját szövegben, mert az kevésbé zavar
be. Azt már kitapasztaltam, hogy mikor van meg a hang, mert olyankor nem nyúlok
mankókhoz, nem rohangálok a könyvespolchoz, hogy XY hogyan csinálta.

A nyár a műfordítóé vagy a szépíróé?

Mindig elhatározom, hogy a nyár az íróé lesz, de aztán többnyire finomítani kell ezen az elhatározáson. Elfogadtam, hogy az írás valószínűleg hobbi marad, fontos hobbi, természetesen, nem is szeretnék munkaként tekinteni rá. Nagyon nagy mázlista vagyok, hogy a munka és a család mellett marad időm alkotni. Azok a történetek, amiket meg kell írnom, előbb-utóbb megtalálják majd az utat.

Fotók: Bach Máté a Kultúra.hu részére