Már a Prima Primissima díjat megelőzően is számos, többek között Kossuth- és Nemzet Művésze díjjal ismerték el a munkásságát. Melyikre a legbüszkébb?
Életem első felében akármit csinálhattam, nem kaptam semmilyen díjat, mert nem voltam megfelelő sem politikailag, sem származásilag. A klerikális reakciósok közé soroltak, így az aczéli rendszerben csak a tűrt kategóriába fértem bele, kitüntetésekről szó sem lehetett. Akkoriban még vágytam rájuk, de ez később megváltozott. Az az érdekes, hogy az embernek először le kell tudnia mondani bizonyos dolgokról, nem szabad semmihez sem ragaszkodnia, és akkor mindent megkap. Ez történt velem is a rendszerváltás után: sorban jöttek a díjak, pedig egyikre sem számítottam. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy Kossuth-díjat kapok, valamiféle idegsokkot kaptam, és erős gerincfájdalmaim lettek. Az átadón is botladozva mentem ki átvenni a díjat. De még egy Kossuth-díjhoz is hozzá lehet szokni, sőt kell is, mivel másnap ismét ugyanúgy folytatni kell a munkát.
De mindig nagyon örülök és egyben meglepődöm, amikor valamilyen elismerésre jelölnek. A Nemzet Művésze díj is hatalmas elismerés volt, de még nagyobb megtiszteltetésnek éreztem a Pro Cultura Christianát, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ítélt oda nekem.
Amikor már azt hittem, hogy minden lehetséges díjat megkaptam, jött a Prima Primissima jelölés. El sem tudom képzelni, ki javasolt, hogyan kerültem be a nevek közé. A díjátadóra a férjemmel, Gelley Andrással és az egyik fiammal mentem, sajnos a másik pont Covidos lett. Ők mindannyian nagyon sokat segítenek nekem a munkámban. Nagyon meg voltam lepődve, egyáltalán nem számítottam rá, hogy végül én kapom a díjat. Óriási megtiszteltetésnek érzem, egyelőre még fel sem fogtam igazán. Az biztos, hogy továbbra is dolgozni fogok, amíg az Isten engedi.
Élete során bőségesen megtapasztalta a történelem viharait, nehéz időszakait: a II. világháborút, a kitelepítést, a forradalmat, a szocializmust, a rendszerváltást. Soha nem gondolt arra, hogy sok más művészhez hasonlóan külföldre költözzön?
1956 után én is el akartam menni, mivel úgy éreztem, hogy semmi sem köt ehhez az országhoz, ahol annyi rosszat tapasztaltam. De a férjem nem akarta elhagyni az országot, és azt mondta, hogy nem fognak már visszajönni a korábbi nehéz idők. Így hát maradtunk, aminek ma már örülök. Mindig sok gyereket szerettem volna, de a kitelepítés, a kényszermunkák megpróbáltatásai miatt gyenge lett a szívem. Már azt sem akarták hagyni, hogy a második fiamat megszüljem. Viszont kilenc unokám van: az egyik fiamnak öt fia, a másiknak két lánya és két fia. Már 12 dédunokám is született, a legkisebbek a múlt hónapban érkeztek. A legszebb ebben a nagy családban az, hogy senki sem költözött külföldre. És mindannyian hívők is vagyunk.
Természetesen voltak nehézségeim, de hát kinek könnyű az élete? Mindig vannak gondok, megoldandó problémák, de ez nem baj. Az embernek küzdenie kell, és utána jobban fogja értékelni az elért eredményeket. Összességében elégedett vagyok a pályám alakulásával is. Tavaly Belső csend címmel életmű-kiállítást rendezhettem a Vigadóban. Megjelent egy könyv is a munkásságomról Bárd Johanna grafikusművész tervei alapján, Wehner Tibor és Keppel Márton szövegeivel. Ebben sok gondolatomat leírtam, és a legutóbbi munkáim is megtalálhatók benne.
Ez azt jelenti, hogy továbbra is dolgozik?
Igen, most éppen egy nem is kis megrendelésen. A 2019-ben leégett Ráday utcai református kollégium újjáépített tömbjébe került a püspöki székhely is, oda kértek tőlem egy majdnem négy négyzetméteres alkotást. A lélek útja a címe. A munkáimban mindig nagy szerepet kapott a fény, elsősorban a belső fényünk ábrázolása. Ezt szeretném megmutatni ezen az alkotáson is.
Gyakran jellemzik műveit a meditatív jelzővel, és valóban rendkívüli nyugalmat sugároznak. Mintha azt a belső fényt a textilekbe is beleszőné. Munka közben ön is meditatív állapotba kerül?
Az alkotói folyamat lassú, akár egy-két évig is dolgozom egy művön. Ennyi idő alatt jócskán lehet imádkozni, meditálni, szemlélődni és azon gondolkodni, hogy miért élünk a Földön. Szerintem azért, hogy adjunk másoknak. Az életem nem volt könnyű, és sok szörnyű dolog történik a világban, de ha valakinek van hite, és úgy érzi, hogy az Isten vezeti, akkor sokkal könnyebben meg tud birkózni a nehézségekkel: már nem tűnnek olyan mélynek és súlyosnak. Ezt szeretném valahogy továbbadni a munkáimmal.
Hogyan zajlik a munkafolyamat? Honnan meríti az inspirációt?
A terv megrajzolása után a kisebbik fiam, aki mérnökember, lefotózza a rajzomat, majd akkorára nagyítja a képet, amekkora textilt készíteni szeretnék. Ezt a nyomatot teszem a szövőszék mögé, és munka közben követem a mintát. Ha az ember csöndben van, magába fordul, és nem veszi magát körül folyton valamilyen zajjal, ami eltéríti attól, hogy önmagába nézzen, akkor megjön az inspiráció. Természetesen nálam is vannak olyan időszakok, hogy semmilyen gondolatom nincs, semmi sem megy. De ez nem baj. Akkor is folytatom a munkát, és egyszer csak megérkezik az ihlet.
Nemcsak nagy, több négyzetméteres, hanem egészen kicsi, tenyérnyi textileket is készít. Melyik a nagyobb kihívás?
Mindig az, amit éppen csinálok. Számomra fontos a mondanivaló, és hogy hasson az alkotásom másokra. Egy mini textil természetesen hamarabb kész van, viszont abban tömöríteni kell a tartalmat, ezért nem biztos, hogy egyszerűbb is az elkészítése.
A művészeti tevékenységét teljesen átszövi a szakralitás, a spiritualitás, akárcsak a mindennapjait. Még imacsoportot is vezet a férjével.
Beöthy Tamás jezsuita szerzetes halála után átvettük a városmajori templom tornyában a Szent Ignác-i szemlélődő imát gyakorló csoport vezetését. Tízen-tizenöten vannak benne, különböző korúak. Mindenki megkapja a maga brosúráját, amiben különböző bibliai szakaszok vannak. Ennek alapján otthon imádkozik, vállalva azt, hogy napi egy órát az aktuális bibliai szakaszról való szemlélődésre szán. Hetente egyszer találkozunk, és megbeszéljük, kinek mit adott az ima, milyen érzéseket, gondolatokat hozott benne felszínre. Nem előadást tartunk, csak figyelünk: meghallgatjuk, segítjük a csoport tagjait, kölcsönösen tanulunk egymástól. A napi egy óra soknak tűnhet, de nem az: nem elvesz az életünkből, hanem hozzátesz, hiszen minden más feladatunkkal sokkal könnyebben végzünk, nyugodtabbá és kiegyensúlyozottabbá válunk a hatására.
Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy 91 évesen is alkot, tele van energiával.
Hála legyen az Úrnak! Az ember addig él, amíg dolga van. Eszerint nekem még mindig van itt tennivalóm.
Fotók: Kultúra.hu/Bach Máté
