Szakcsi Lakatos Béla és ön – mint közös alkotásuk, A tudás fája szeptember 21-i sajtótájékoztatóján a Budapest Music Centerben megtudtuk – szinte a véletlen folytán váltak szerzőpárossá. Méghozzá, mint ez ott kiderült, vitatkozó szerzőpárossá, ami nekem nagyon tetszett. A helyzetet, a közös alkotást tovább bonyolíthatta az, hogy ön is zeneszerző, akárcsak az, hogy a misztériumjáték Szakcsi 15 éven át dédelgetett ötletéből született, vagyis ő bizonyára beleszólt az ön szövegírói munkájába, de legalábbis igyekezhetett erősen orientálni. Ez alapján nem kizárt, hogy kissé kaotikus és talán küzdelmes is volt a közös munkájuk. Mit szeretett benne a legjobban, és milyen kérdéseken vitatkoztak sokat?
Az olyan együttműködés, amelynek során az alkotói energiák lebontják egymást, kínszenvedés. Viszont nem minden vita rossz, sőt kifejezetten inspiráló is lehet az álláspontok különbsége. L’art pour l’art vitáink nem voltak, ahogy rombolók sem. Megtorpanásaink akadtak az öt év során, de azoknak más okuk volt: egészségi problémákból vagy az ihletem apadásából következtek, főleg a negyedik képre, a jövő világára vonatkozóan. De amúgy mindig kifejezetten flow-ban voltunk, amikor együttműködtünk. Mindenkinek hasonlóan gyümölcsöző alkotói folyamatot kívánok.
A Bélával folytatott közös munkában számomra az ő kivételes tudatossága volt különösen nagy élmény. Egyszer a testvéreim és én közös számot írtunk Al Di Meolával, anélkül, hogy egyetlen szót is beszéltünk volna. Teljes spontaneitásra törekedtünk: mindenki azt játszott, amit akart, és ebből az egymásra hatásból született meg a dal körülbelül három óra alatt. Ez az egyik véglet. Az azonban, amit Béla és én A tudás fája írása során csináltunk, egészen más volt, méghozzá az ő zeneszerkesztői tudatossága miatt, amellyel visszaadta a kortárs zenébe vetett hitemet.
Sikerült-e Szakcsinak megértetnie, hogy egész pontosan mit vár el öntől, hogy milyen téren szorul támogatásra?
A darabnak, amikor én a folyamatba bekapcsolódtam, volt már egy más szerző által megírt szövege, de az Bélának nem tetszett: a komponista és a szövegíró elment egymás mellett. Szerintem a mi együttműködésünk sikerét az alapozta meg, hogy én nem a tartalmát, hanem a szívét értettem meg annak, amit ő akart, és hogy egymásra hangolódva meg tudtuk érezni, mit és hogyan kell tennünk. Hogy a szó legjobb értelmében együtt tudtunk gondolkodni, és hatottunk egymásra. Én javasoltam például, hogy a négy kép elé írjon Istent dicsőítő nyitányt, és ezzel értessük meg: teremtője soha nem fordul el az embertől, és a történelem során soha nem haragudott meg rá végleg.
Volt-e olyan kérdés, aminek az ügyében sehogyan sem sikerült közös nevezőre jutniuk? Az együttműködésük, mivel két szuverén alkotó fogott össze, lehetett volna akár két, egymás mellett futó párhuzamos is. Mi segített, hogy eleven párbeszédben legyenek és maradjanak egymással?
A közös alkotási folyamat a mi esetünkben egyszer sem állt a földbe, az elakadásokról már beszéltem. Ám azok nem akadályoztak meg bennünket abban, hogy tovább folytassuk a közös gondolkodást. Abban, hogy a darab meg fog születni, soha egyetlen pillanatig sem kételkedtem az öt év során. Tudtam, hogy Béla élete fő művének szánja A tudás fáját, és hogy erős mondanivalója van vele. Ennek kijáró tisztelettel viszonyultam az ügyhöz, ezért feleslegesen soha nem vitatkoztam.
De hát a sajtótájékoztatón is összevitatkoztak egy kicsit! Szakcsi ugyanis úgy gondolta, hogy nem vallási témájú a művük, míg ön ragaszkodott hozzá, hogy nagyon is az.
Az ellentmondás látszólagos. Amit én mondtam, az a darab üzenetére vonatkozik, míg amit Béla, az a befogadó közegre, az üzenet címzettjeire. Én azt hangsúlyoztam, hogy az üzenetünk a keresztény-konzervatív kultúrkörben gyökerező, az ebben otthonos emberek számára könnyen érthető, míg mondjuk egy indiai számára kevésbé. Béla pedig azt tartotta a legfontosabbnak, hogy ennek a darabnak a befogadásához nem kell vallásosnak lenni, és nem csupán egy bizonyos vallás hívei, hanem minden olyan ember számára készült, aki a mai világ állapota miatt el van keseredve.
Van egy tanulmányom a Jelenések könyvéről, amelyet évekkel ezelőtt odaadtam Bélának. És ezen a síkon, mivel ő komolyan hívő, bibliaolvasó ember volt, nagyon gyorsan egymásra találtunk. Megérezhette, hogy nem fogok mellébeszélni, és hogy minden leírt szavamnak meglesz az aranyfedezete. Meg azt, hogy igazán értem, mit szeretne, és azt fogom szolgálni a szöveggel.
Szakcsi Lakatos Béla, mint a sajtótájékoztatón megtudtuk, ragaszkodott hozzá, hogy az ön által elé tett kész szöveghez írja a zenét. Milyen nehézségekkel kellett emiatt szembenéznie? Úgy képzelem, hogy az ilyesmi afféle vakrepülés, hiszen a szövegírót a zene is befolyásolhatná, és az egymás képzeletét megtermékenyítő, egymásra felelgető alkotási folyamat egészségesebbnek tűnik. Hogyan békült meg ezzel a kötelemmel?
Valamit félreértett: Béla nem kívánta tőlem azt, hogy a teljes szövegkönyvet már a kezdeti fázisban letegyem elé, hanem részenként haladtunk, vagyis interaktív volt a folyamat. És szerencsére mindig jöttek olyan elemek, amelyek továbblendítettek bennünket az elakadásokon, a nézetkülönbségeken. Béla a munka kezdetén mondott valami nagyon fontosat: hogy ennek az élete fő művének szánt misztériumjátéknak szerinte fontosabb lesz a szövege, mint a zenéje. Ami engem megütött, hiszen ő a világ legnagyobb jazzistáinak egyike volt, akit Kurtág György és Eötvös Péter is tisztelt-becsült.
Ez a tudat akár meg is béníthatta volna önt.
Ebből a szempontból nagy szerencsém volt, mivel akkoriban, amikor dolgozni kezdtünk, csellistaként éppen lezártam az előadóművészi pályámat, és új fejezet nyitására készültem. Két musical megírására is felkértek ugyanabban az időszakban, ám azokat nem vállaltam. A nagyobb élmény és kihívás felé indultam el A tudás fájával.
Említette a hosszú beszélgetéseiket. Mire volt leginkább kíváncsi? Hogyan ihlette Szakcsi?
Nagyon örültem az egész vállalkozásunk nagyszerűségének. Annak, hogy egy ilyen mű megszülethet, és hogy közöm lehet hozzá. Nincs olyan pontja, amely ne a kölcsönhatásunk eredménye lenne. Gyönyörű volt látni, ahogyan Béla a szöveg csontvázából élő testet alkotott a zenéjével.
A negyedik képpel sokat bajlódtunk. Végül az mozdított ki a holtpontról, hogy elfogadtam Bélának a halottak szerepeltetésére vonatkozó javaslatát. Hogy az ő hatására sikerült kilépnem a konvencionális gondolkodás kereteiből. Emiatt szólalnak meg benne régi korok elhunytjai, hogy a ma emberét tanítsák, és így került a darabba rapbetét.
Mi volt az oka, hogy ön különösen is kívánatosnak tartotta a maga számára ezt a kihívást? Milyen lehetőséget látott meg benne művészként és keresztényként? Hogyan jelenik meg a darabban szuverén alkotóként?
Harminc éven át színpadon voltam, sok ezer koncert van a hátam mögött, előadóként bejárhattam a világot. Nehéz volt olyan feladatot találnom, amely újra és igazán inspirálni tudott. De az, hogy egy ilyen nagy ívű műben szavakba foglalhatom, ahogyan Istenről gondolkodom, hogy a hitemet a mai emberiség problémáira vonatkoztatva megvallhatom, eddig még soha nem adatott meg, és ennél nagyszerűbb lehetőséget elképzelni sem tudtam.
Béla alapgondolata az volt, hogy az emberiség válaszút elé kerülve sokszor dönthetett, és mindig a rossz mellett döntött. Szembefordult Istennel, aki megbüntette ezért. Drasztikusan, de mindig abból a célból, hogy visszafordulhasson, visszatérjen hozzá. Ma pedig ott tartunk, hogy a világunk miattunk lassan a végéhez közeledik. Az emberiség ma is döntés előtt áll.
Azt a programot, hogy a bűnbeesés, az özönvíz és Bábel tornya történetét dolgozzák majd fel, „készen kapta” Szakcsitól?
Közösen kristályosítottuk ki. Azt a szétgyűrűző folyamatot akartuk bemutatni, ahogyan először az első emberpár, aztán a családok, majd az egész társadalom, az emberiség szembefordul Istennel. Addig, hogy ma már sokan a létét is tagadják. A beszélgetéseink vitás pontjai arra vonatkoztak, hogy melyik szálat meddig folytassuk az ítéleteket követően és az Isten által adott új kezdetekre vonatkozóan.
Szakcsi számára valamiért különös jelentőségű volt az az epizód, hogy a gonosz szellemek leszálltak a földre, és emberek lányaitól születtek torzszülött gyermekeik. Vajon miért?
Fontos epizódról van szó, hiszen ezek a lények a Biblia szerint az emberek teljes kipusztítására törekedtek. Így az isteni ítélet, az özönvíz valójában az emberiség írmagjának megmentését és az őket sanyargató, gyilkoló démonfiak pusztulását célozta. Noé százhúsz éven át figyelmeztetett a veszélyre és építette a bárkát, de kinevették. Isten irgalmából azonban egy család túlélhetett, az emberiség pedig újrakezdhetett.
Hogy stílszerűen kérdezzem: soha nem érezte úgy, hogy ez a vállalkozás istenkísértő? A legegyetemesebb kérdésekben, a mai világ válságaiban, vagyis a legforróbb témákban akarja ugyanis „megmondani a tutit”, próbál rendet vágni. Egyfajta mindentudó, mindent átlátó, sőt a megoldást is ismerő, prófétai szerepbe helyezkedik.
De hát minden tudományos eredmény alapján végveszélyben vagyunk. Harminc év, és véget ér a történetünk, ha így megy tovább. Mi pedig keresztény-konzervatív alapokra építve úgy gondoljuk, hogy vannak bizonyos sarokpontok az emberre, az emberiségre vonatkozóan. Megkérdőjelezhetetlen igazságok, megvédendő értékek, amelyeket a századik, majd a további generációknak is tovább kell adnunk. Veszedelmes tovább bontani az alapokat, amelyekre az egész kultúránk, azonosságtudatunk és végső soron a továbbélésünk, emberként való létezésünk épül.
Mi döntött abban a kérdésben, hogy mely szerepeket ki alakít? A sátánt például Kökény Attila, Évát Malek Andrea, Ádámot Dolhai Attila, Noét Sasvári Sándor, hogy itt most csak néhány nevet említsek.
Egy éven át zajlott az a turbulens folyamat, amelynek során a közreműködők névsora összeállt. Rengeteg szempontot kellett figyelembe venni. Én átengedtem e téren a kezdeményezést Bélának, csak arra hívtam fel a figyelmét, hogy ne kérjen fel olyan operaénekeseket, akik annyira vibrálnak, hogy a szöveg ettől érthetetlenné válik vagy hogy ne bízzon szerepet ösztönös zsenikre, akik nem tudnak kottát olvasni. Úgy hallottam, hogy mindenkinek tetszett a darab, és jó hangulatban zajlott a felvétel. Ezen nem is csodálkozom: A tudás fája kortárs mű ugyan, de nagyon átélhető és jól érthető.
Személyesen mit jelentett önnek ezen az alkotási folyamaton végigmenni? Amivel intenzíven, az ügy iránti buzgalommal foglalkozik az ember, az mindenképpen visszahat rá. Bizonyára ön sem tudott a tárgyalt, súlyos kérdésektől érzelmileg távolságot tartani.
A legalapvetőbb tapasztalat számomra az elmúlt öt évben a méltatlanságom megélése volt. Hiszen mégiscsak Isten dolgairól próbáltam dadogni. Ezért megalázkodtam előtte, és arra kértem, fogadjon szeretetébe és bölcsességébe, pótolja ki a hiányosságaimat. Hogy egy pillanatig se higgyem magamat bárkinél is különbnek vagy olyasvalakinek, akinek különleges felhatalmazása van az isteni titkok tudójaként fellépni.
A sajtótájékoztató után néhány nappal érkezett a hír Szakcsi Lakatos Béla haláláról. Ez kísérteties volt, hiszen ő javasolta, hogy feltámadt halottak is szerepeljenek a darabban, és azért is, mert az egész mű az ember örök sorsáról, halálra ítélt voltáról és Isten általi megmeneküléséről szól. Hogyan gondol rá vissza most mint szerzőtársra és mint emberre, barátra?
Mindannyian tudjuk, mekkora veszteség érte a zenei életet Szakcsi Lakatos Béla halálával, mégsem a szomorúságra szeretném helyezni a hangsúlyt, hiszen tudatosan készült földi életének befejezésére: hogy találkozhasson az ő Istenével, akivel napi kapcsolatban volt imádságaiban. Nem akart meghalni, csodálatos családban élt, meleg szeretetben a feleségével, akivel bölcsen támogatták gyermekeiket – de nem félt a haláltól. Tudta, hogy a Teremtőjéhez megy, ahol örök élet kezdődik számára. Ő már jó helyen van, nekünk pedig az a feladatunk, hogy igyekezzünk enyhíteni azok fájdalmát, akik itt maradtak nélküle. Számomra gyönyörű, kerek egész volt az ő élete. Köszönöm Istennek, hogy ismerhettem, hogy zenélhettem és alkothattam vele!
Fotók: Kultúra.hu/Bielik István
