Bár még mindig a festmények teszik ki a kortárs művészeti műtárgyak nagyobb hányadát, az alkotók számára már nehéz újat mutatni ezzel az alapvető művészeti technikával. Különösen nagy kihívást jelent, ha a létrehozott művek valamilyen kapcsolatban állnak a fotográfiával. A fényképezés ugyanis az exponálógomb kattintásai által letaszította a trónjukról a festészet bizonyos ágazatait: a jelen pillanat megragadása és rögzítése sokkal érzékenyebbnek bizonyult, mint az ecset és a vászon megoldásai.
A portré az egyik legjellegzetesebb műfaj, amelynek esetén a fotó a gyorsaság és a részlethűség miatt hathatósabbnak bizonyult. Ám ezzel együtt a festészet felszabadult a kötelezően valósághű, realisztikus ábrázolás súlya alól, és elindulhatott egy olyan úton, ahol a fantázia és a látásmód sokszínűsége sokkal tágabb teret kaphatott.
Sőt a festmények eltérő időszakokban, közegekben vagy személyek számára más és más mondanivalót tükrözőkké, önmaguk fizikai valóságán túlmutatókká válhattak.
Mert ahogyan nincs egyetemes igazság, úgy nem létezik egyetemes képértelmezés sem.
Különösen ha annyira erősen megkívánják a szubjektív emlékek bevonását, mint a most bemutatott festmények.
Lengl Orsolya képzőművészeti tanulmányai előtt fényképészettel foglalkozott. 2014-ben végzett a Pécsi Tudományegyetem festő szakán. Roppant aktív, országszerte kiállító alkotó, installációival fesztiválokon is szerepel, és művésztelepek programjaiban is részt vesz.
Aktuális kiállításában az emlékezet fogalmával foglalkozik. Műveit nézve felvetődik a kérdés, hogy mennyire transzparens az emlékezet.
Csakugyan átláthatók az emlékeink? Meg tudjuk különböztetni, hogy melyek a saját emlékeink és melyek azok a történetek, amiket azért hiszünk a sajátjainknak, mert sokszor hallottuk és elképzeltük őket? Az alkotó szubjektív emlékeinek megragadása művészeti programot adott Lengl számára, és különböző eljárásmódok kipróbálására inspirálta.
A kiállításon több olyan portrét látunk, amelyek Lengl Orsolya számára fontos személyek képmásainak összevonásából születtek. A saját arcképe is megjelenik köztük. A művek előtt állva – mintha fényképalbumot nézegetnénk – ösztönösen feltesszük a kérdést, hogy kit látunk. Önarcképünk múltunk és őseink tükre is, amit nem kértünk, de anélkül is megkaptunk.
A kiállítás címe, Az emlékezet transzparenciája önmagában is beszédes, és olyan értelmezési réteget vetít elénk, amelynek alapján a képekről gondolkodnunk érdemes. Az emlékezet transzparenciája az önismeret útjaként fogható fel. Erről a gondolatról az utóbbi években népszerű transzgenerációs pszichológia szemlélete juthat eszünkbe. Lengl Orsolya nagyon érthető módon vizualizálja ezt az archív fotókból készült kollázsaival. A generációkon át öröklődő viselkedési minták, hiedelmek, értékrendek, gondolkodásmódok akár genetikai vonások formájában is meghatároznak minket. Olyan átörökített kódok, amelyek hatására ösztönösen az életünket éljük.
A portrék sorozata mellett a szintén személyes emlékekből felépített táblaképek darabjai a másik hangsúlyos témablokk.
Ezek a festménykompozíciók is egymásra vetített képsíkokból állnak össze, amelyek átlátszó hártyaként húzódnak egymás felett. Motívumaik áttűnnek egymáson, és így alkotnak egyre mélyebb és mélyebb, rétegzett tereket és síkokat. Sajátos színviláguk sokszor elrugaszkodik a valóságtól. Ennek az a célja, hogy a néző valóban merjen távolabb nézni, és továbbgondolni, akár magára vonatkoztatni a látottakat.
Lengl Orsolya így fogalmaz festészeti céljaival kapcsolatban: „A térbeli és időbeli transzparenciát szerettem volna személyes képekben megfogalmazni. Fényképeket készítek mindkét témához, különböző perspektívából vagy más napszakokból. A képeket egymásra helyezem és elhalványítom, kipróbálok többféle variációt; ahol túlzsúfolt a látvány, ott elhagyok elemeket. Az érdekelt, hogy ha elhagyok egy motívumot, akkor hogyan változik meg a kép, ami más jelentést adhat az eddigihez képest. Célom a térbeli kötöttségek megszüntetése. A képeimet szemlélve ugyanazon időben, de két térben vagyunk egyszerre jelen.”
A komplex képi világ ennek megfelelően összetett üzenetet közvetít, amely a nézők egyéni történeteivel kapcsolódva személyre szóló élményt jelent.
A kiállítás január 28-ig tekinthető meg a Kispont Galériában.
Nyitókép: A Kispont Galéria portálja. Fotó: Debreczeni Imre
