Mozgalmas élete során Székelykeresztúrról eljutott Montrealba, azóta is ott él. Miért választotta az emigrációt?

Még gyerekkoromban Marosvásárhelyre költöztünk a családommal Székelykeresztúrról, a korai szocializációm tehát ahhoz a városhoz kötődik. A magyaron kívül románul is jól megtanultam a barátaim révén, könnyen váltottam egyik nyelvről a másikra. A francia nyelvvel is Vásárhelyen kezdtem el megismerkedni: Bethlen Anikó grófnő magántanárként tanított középiskolás koromban. Egyetemre már Kolozsvárra jártam, ahol a nyolcvanas években rendkívül deprimáló volt a helyzet: a besúgórendszer mindenkit elidegenített, gyakran még a családtagokkal, barátokkal is bizalmatlanok voltak az emberek.

Emlékszem például egy esetre, amikor Szőcs Géza az éjszaka közepén, hosszú ballonkabátban felbukkant a Tordai úti albérletünkben, amitől minden jelenlevőben megfagyott a vér. Majd azt lestük az ablakból, hogy ki figyel minket a kint álló Daciából. Amikor elment, a friss hóban hátrafelé indult el, hogy a nyomozók a fordított nyomok alapján azt gondolhassák, éppen jött, és nem azt, hogy távozott. Az is lélekdermesztő volt, amikor végül kiutasították az országból vagy amikor egy másik ismerősömet eltávolították a képzőművészeti egyetemről. Ehhez a nyomasztó állapothoz jött még hozzá az, hogy alapvető élelmiszerekért is órákig sorban kellett állni, és gyakran elfogyott a kenyér, a tej, mire sorra kerültem. Abban az időszakban teljesen kilátástalan volt a helyzet, a társadalmi változásra esély sem mutatkozott, ezért az én emigrációm leginkább menekülés volt.

1997-es rajzok

Mennyire gyötri a honvágy? Be tudott illeszkedni a kanadai társadalomba?

Mivel minden évben hazalátogattam – mostanáig már több mint harmincszor repültem át az óceánt –, az otthoni változások nem tűntek annyira markánsnak. A honvágyat úgy küzdöm le, hogy amikor Kanadában vagyok, akkor próbálom magamat maximálisan beleélni a jelenbe, amikor pedig otthon, akkor az ottani valóságba. Montreal, hasonlóan Marosvásárhelyhez, szintén kétnyelvű város, ahol jól megtanultam angolul és franciául is. Ott is váltogatják a nyelveket az emberek, ami nekem nagy élmény, mert így mindkét kultúrával van kapcsolatom. Minden, ami érdekel, elérhető ezen a két nyelven.

Kiköltözésemet követően a Montreali Québec Egyetemen (Université du Québec à Montréal) mesterfokozatú kurzusokat hallgattam, majd néhány évig a tanügyben dolgoztam, de rájöttem, hogy az nem az, amivel foglalkozni szeretnék. Ezért igyekeztem folyamatosan fenntartani a képzőművészeti tevékenységemet, amivel párhuzamosan PR-munkáim voltak.

A beilleszkedés évek alatt következett be, hiszen egy szocialista társadalmi rendszerből kerültem át egy kapitalistába. Az európai és az észak-amerikai világ is nagyon különböző, és az biztos, hogy egy más társadalmi rendet megérteni egy fél élet munkája. Analógiaként gyakran eszembe jut Tarkovszkij filmje, a Sztalker, abból is leggyakrabban a Zónába való beutazás mozzanata.

Tribal feeling (Törzsi érzés). Montreal, 2020.

A művészetére mekkora hatása van az, hogy honnan jött?

A munkáimban mára egyfajta biologizáló, absztrakt kifejezési forma lett domináns, amely leginkább az amerikai művészet felszabadító hatásának eredménye. Emellett biztos vagyok benne, hogy az erdélyi származásom, ha nem is mindig explicit módon, jelen van a munkáimban.

2018
2019

Gyakran váltogatja a műfajait. Mi szerint dönti el, hogy éppen melyik művészi megjelenési formát választja?

Tudat alatti folyamatok szerves eredményeként jön létre a műfaji változatosság, hiszen a különféle gondolatokat, érzéseket könnyebb más-más formákkal megjeleníteni. Szemléltetésül: legutóbbi vásárhelyi sétáim során légzőgyakorlatokat végeztem a Maros partján, és kíváncsi voltam, hogy ebből a lüktetésből vajon mennyit lehet papíron megjeleníteni erősen redukált színekkel.

Sokat foglalkozik az archaikus ember ideálképével is, aki még a természettel összhangban létezett.

Antropocén korba léptünk, amelyben az embernek sikerült maga alá hajtani és „dominálni” a természetet. Ez rendhagyó történelmi szituáció az emberiség eddigi történetében, amelyben erősen fennáll a visszafordíthatatlanság veszélye és a bioszféra változatosságának eltűnése. A környezetével összhangban élő archaikus embert már a világfelfedezők is primitív jelzővel illették, és hitviláguk megértése nélkül pogánynak tartották őket. A „civilizált” népek aztán egész kontinensekről irtották ki az őslakosokat, ezzel a ténnyel gyakran szembesültem Amerikában. Nem véletlen, hogy számos ellenmozgalom indult az utóbbi időben. Kanadában ilyen volt például az Oka crisis, amelyet a mohawk népcsoport és a városi tanács közötti földterületi vita indított el vagy az Idle no more, amely az őslakosok jogainak és szuverenitásának védelmére, valamint a környezetvédelemre koncentrál. De az ökoszorongás is egyre szélesebb rétegeket érint, és ez alól én sem vagyok kivétel.

Antropocén (2019)

Az utóbbi időben a virtuális közösségek és a kibertér is megjelent a munkáiban. Miért tartja fontosnak ezeket a témákat?

Anélkül, hogy konspirációs elméletekbe bonyolódnék, a „big pockets”, azaz a pénz beszél jelensége fennáll a médiában is, mindegy, hogy a nyomtatottról vagy az online-ról beszélünk. A nagy cégek, a magántőke vagy a kormányok által finanszírozott tartalomgyártók számára az a fontos, hogy a befektetői érdekek érvényre jussanak. Ennek egyik leghatásosabb formája a cenzúra vagy a „szerkesztés”.

Ugyanakkor egyre érvényesebbé válik Marshall McLuhan kanadai filozófus, kommunikáció teoretikus hatvanas évekbeli gondolata, amely szerint „a médium az üzenet”. Azaz a médiában már nem az üzenetek a fontosak, hanem az, ahogy a médium maga hat az emberi tudatra és a társadalom egészére. Egyre nagyobb teret hódít a virtuális műtárgyak piaca, amelyen USB-re lementhető alkotások cserélnek gazdát. Azért remélem, hogy a klasszikus műfajok is megmaradnak. Az élet minden szegletébe beszivárgó transzhumanizmus előretörésével azonban még ez is kérdésessé válhat.  

Marosvásárhely főterén (2020)

A fentiek mellett még mely kérdéskörök foglalkoztatják, min dolgozik? Várható, hogy a közeljövőben lesz kiállítása Magyarországon?

Néhány éve visszatértem a már említett absztrakt, biologizáló gesztusfestészethez, amelyben például a lélegzés energiáját, dinamikáját kevés vagy csupán egy szín különböző árnyalataival rögzítem. Ami a figuralitást illeti, abban jócskán elszakadtam a görög-római szépségideáltól. Mivel az ember ma már elsősorban fogyasztó, leginkább mindenevő véglénynek, amőbának látom és ábrázolom, óriási szájjal és kloákanyílással, meghatározhatatlan testformával. Legutóbb 2019-ben volt kiállításom a Magyar Műhely Galériában Limitacio címmel, Szombathy Bálint segítségének köszönhetően. Remélem, hogy a közeljövőben sikerül majd bemutatnom az új munkáimat is, bár jelenleg nagyon nehéz bármit is tervezni.

Nyitókép: Sipos Sándor. Forrás: Sipos Sándor