Elhurcolt asszonyok, elhallgatott traumák

A sokáig eltakart emlékek néha tényleg eltűnnek. Voltak viszont olyanok, zömében idős asszonyok, akik egy néma fél évszázad után akadozva, de mesélni kezdtek a szovjet lágerekről, ahol többéves kényszermunkával kellett jóvátenniük azt, amit nem ők követtek el.

„Nagyon sokáig nem is tudtunk még a családnak sem mesélni ezekről az évekről. Nem találtuk a szavakat, csak legfeljebb annyit, hogy éheztünk, fáztunk, dolgoztunk, imádkoztunk és sírtunk. Van ez így, hogy az ember nem tud valamiről beszélni, nem mindent lehet szavakkal elmondani. Nem szabadott beszélni, fájt nagyon a hallgatás, felejteni meg nem tudtunk. Ez a fájdalom nem fog elmúlni soha, ez bennünk marad, míg élünk” – meséli egy túlélő Walterné Müller Judit Kik elhervadtak nagy Oroszországban… című könyvében.

W. Müller Judit, a Janus Pannonius Múzeum Pulszky Ferenc-díjas történésze 2005-ben kezdte el kutatni a málenkij robot történetét. Akkor még több túlélővel is beszélhetett, 34 interjút készített a jelentős sváb kisebbséggel bíró Baranyában, ahonnan sok fiatal lányt és asszonyt vittek el. Volt, aki belebolondult a tudatba, hogy egyedül maradt a gyermeke, másokat viszont éppen ez tartott életben, hiszen tudták, bármi áron, de haza kell térniük. S mintha csak kárpótolni akarta volna őket a sors, a hazatérők közül meglepően sokaknak adatott hosszú élet, kilencvennél is több évvel.

– Én is közülük való vagyok. Azok közé tartozom, akik megörökölték és hordozzák magukban a nagyszülők málenkij robotos hagyatékát – kezdi a főmuzeológus, miután elhelyezkedünk az egymással szemben álló, emeletes nyersfa priccseken, melyeket a tetejükön összetekert szögesdróttal lezárt durva falécek választanak el a tárlat többi részétől. – Az anyai nagymamám közel négy évet töltött szovjet kényszermunkatáborokban. Huszonnégy éves volt, amikor elvitték, két kislánya, a négyéves anyukám és a hatéves nagynéném az idős nagyszülőkre maradtak. Erről az időről a mama csak annyit mondott, hogy hideg volt, nagyon fáztak, rengeteget kellett dolgozni, sokat sírtak és sokat imádkoztak. Arról semmit, hogyan élte meg azokat az éveket.

Akkor még fiatal voltam ahhoz, hogy céltudatosan kérdezzek. De éreztem, dolgom van a történtekkel, felelős vagyok azért, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk az igazságtalanságokra. Baranyai svábként többekről eleve tudtam, hogy érintettek, a többiekhez pedig ők vezettek el. Volt, akihez ötször mentem vissza, hogy szóra bírjam, s néhányan nem álltak kötélnek. Olyan is akadt, aki a hatvanéves lányát nem engedte be a beszélgetésre. De hát Annus néni, mondtam neki, tudja, hogy én leírom, amit mond, majd könyv és kiállítás lesz belőle, ugye? Az más, válaszolta. Úgy lehet, de az én számból ne hallja, hogy mit csináltak velem.

Hogyan került valaki az elhurcoltak közé?

1944 novemberében a szovjet csapatok már behatoltak az ország területére. Egyre többen estek hadifogságba – nemcsak katonák, hanem a polgári lakosság is. Hogy miért? Döntően három okból. Egyrészt a világháború vége felé, amikor már nem volt kétséges a kimenetel, elindult a bűnbakkeresés: a német nemzetiséget együttesen tették felelőssé a náci Németország vezetőinek jóvátehetetlen bűneiért. A másik ok a hadifogolylétszám kiegészítése volt. A szovjet csapatoknak megadták, körülbelül hány hadifoglyot kell ejteniük egy helyen. Ha nem volt meg a létszám, akkor azt az utcán lévő emberekből pótolták. Aki rosszkor volt rossz helyen, az a gyűjtőtáborban találta magát. Az utcai összefogdosás elsősorban férfiakat érintett, különösen egyenruhásokat, vasutasokat, postásokat.

A harmadik ok az etnikai tisztogatás volt, amit meg kell különböztetnünk a német nemzetiségűek kollektív büntetésétől. Ez a visszacsatolt területeken épp a magyar nemzetiségieket érintette, hiszen Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján belső ellenségnek számítottak. Nem véletlen, hogy Kárpátalján lehetőség szerint nem sorozták be a magyar származású férfiakat a hadseregbe. Nem mertek fegyvert adni a kezükbe, ellenben a Donyec-medencébe, a Kaukázusba vinni, szénbányákban dolgoztatni őket „jó” megoldásnak tűnt, amivel politikai céljaikat is elérték.

Nagymamád a sváb származású fiatalok egyikeként került a Kaukázusba tartó marhavagonba.

Igen, őket egy szervezett begyűjtés eredményeképpen indították útnak. A hírhedt, szigorúan titkos 0060-as parancsot maga Sztálin írta alá 1944. december 16-án. Ebben az szerepelt, hogy Magyarországról, Romániából, Csehszlovákiából és Jugoszláviából a német származású, munkaképes, 17–45 év közötti férfiakat és a 18–35 év közötti nőket el kell vinni dolgozni a frontvonal mögé. Azt mondták, csak egy pár hetes kis munkára szállítják el őket kukoricát törni, utat építeni. A többség el is hitte mindezt, hiszen a háború végén a kukorica nem volt még letörve, a romokat el kellett takarítani, a rombolás után pedig építeni. Így lett a civilek kényszermunkára hurcolásának a terminus technicusa először a köznyelvben, majd a szakmában is az orosz málenkaja rabota, „kis munka”, azaz málenkij robot.

1944. december 26-án meg kellett jelenniük a templom előtti téren két hétre elegendő élelemmel, váltás ruhával, takaróval, cipővel. Ebből többéves kényszermunka lett. A falvakból télvíz idején, fegyveres kísérettel hozták be őket az első gyűjtőállomásra, majd onnan a pécsi Lakics-laktanyába, ahová két hétig be voltak zárva. Ott feküdtek a lópiszokban, élelmet nem kaptak, majd január 4-én vonatra tették őket. Mindannyiukat egyszerre az egész országban. S bár akkor már elindult a szóbeszéd, hogy Oroszországba viszik őket, nem nagyon hitték el. Csak amikor a határállomáson áttették a vonatot a szélesebb nyomtávra, és nem szállhattak le, akkor vált bizonyossá, hogy itt valóban nem kukoricatörés következik.

El tudjuk képzelni, milyen félelem lett úrrá rajtuk? Negyven ember volt összezsúfolva egy marhavagonban téli ruha nélkül, betegségektől sújtva, állatias körülmények között. Ki nem szállhattak, a szükségleteiket is a vagonban végezték. Egymás mellett haltak meg az emberek a közel egyhónapos, több ezer kilométeres út alatt – róluk még nyilvántartás sincs.

„Kilenc nagy barakk volt körülkerítve három méter magas tüskés dróttal, négy sarkán reflektorok, őrtornyok. Az ablakok kitörve, az ajtók leszakadva. Azt mondták, hogy ezt a németek tették tönkre, majd ti megcsináljátok!” – emlékszik vissza az egyik túlélő a februári megérkezésre. Az utóbbi mondatot még sokszor hallották, miközben a lehető legkülönbözőbb helyeken dolgoztak: a Donyec-medencében szénbányákban, a Kaukázusban erdő- és fakitermelésen, fűrésztelepeken, szétbombázott gyárak rendbetételén. A hideg, a szörnyű munkakörülmények, az élelmezés rossz minősége miatt minden harmadik személy odaveszett a kényszermunkatáborokban.

Hogy fogadták őket a helyiek?

Az elhurcoltak csak jót mondtak az ott élő egyszerű népekről. Amikor látták, hogy a lágerben nem háborús bűnösök vannak, hanem szerencsétlen fiatalok, akik éppúgy áldozatai ennek a kornak, mint az ő Szergej fiuk, aki valahol hadifogságban volt, akkor kisegítették őket élelemmel, ruhával. Előfordult, hogy együtt imádkoztak a pravoszlávok a keresztényekkel. Egy-két évvel az elhurcolás után, amikor már kicsit jobb volt a helyzet, szabadidejükben faragtak, hímeztek, ruhát varrtak, emléket készítettek, elmentek fotózkodni. Ezek a fényképek nagyon érdekesek. Pálmafás, hegyes, tengerpartos hátterek előtt ülnek együtt pufajkában a megrendítően fiatal, meggyötört arcú kényszermunkások, fölöttük angyalkák röpdösnek. Ezek nyilván propagandafotók, de olyanok is vannak, melyekről, ha nem tudnám, eszembe sem jutna, hogy lágerben készültek.

Egy idő után kialakult egy mondhatni mindennapi életvitelük. Azt mondta nekem az egyikük, meg volt róla győződve, soha többet nem jön haza. Megtanultak oroszul, ukránul, úgy kommunikáltak az ott élőkkel. Bizonyos keretek között szabadon mozoghattak. Amikor az Urálban jártam, akkor értettem meg, hogy miért. Hová mehettek volna? Több ezer kilométerre csak a sztyeppe van, a pusztaság. Előfordult néhány szökési kísérlet, de akit nem a medve vagy a farkas tépett szét, azt sem merték az ottlakók befogadni, nem akartak bajba kerülni.

Hogyan kerültek haza a túlélők?

1945 végén elengedték a legbetegebbeket, akikkel nem tudtak mit kezdeni. Aztán időről időre indítottak transzportokat haza azokkal, akik már nem voltak hasznukra. A nagyanyám, aki eltörte a lábát, négy év múlva jött vissza. Az utolsó kényszermunkásokat egy nagy hullámban, 1949 végén küldték haza. Ők hadifogolyként voltak számontartva, de addigra ez a státus már nem volt fenntartható. A második világháború végén a történelmi Magyarországon 1,2–1,3 millióan estek fogságba, közülük hozzávetőlegesen háromszázezren – jóval nagyobb túlélési esélyekkel – nyugatra, egymillióan pedig a szovjetekhez kerültek. Ebből a közel egymillióból körülbelül háromszázezer volt a civil fogvatartott – ráadásul közöttük igen sok volt a nő. Szinte nem volt olyan család, amelyet a hadifogolykérdés ne érintett volna.

Összeszorították a fogukat, túlélték, hazajöttek. De addigra ez egy másik ország volt, nem az, ahonnan elvitték őket.

Azzal a paranccsal engedték el őket, hogy senkinek sem beszélhetnek a történtekről. Viszont mire a svábok hazaértek, kicserélték az országot. Őket elvitték 1944 decemberében, majd 1946-ban elkezdődött a kitelepítés. Családjukat, barátaikat Németországba száműzték, házaikat elvették, azokban a lakosságcserével a Felvidékről érkezett idegenek laktak. Sokan innen mindjárt továbbmentek Németországba, olyan is volt, akit a Szovjetunióból egyenesen oda vittek. Volt olyan, aki megérkezett a falujába, s az első éjszakát a templomban töltötte – nem volt hová mennie. Az egyik néni azt mesélte, hogy mire három és fél év után hazajött a Donyec-medencéből, az édesanyja öngyilkos lett, az édesapja fogságban volt, talán a testvére is. Házukat, birtokukat elvették, nem tudott hova menni. Egy falubéli barátnője fogadta be. Miközben kettővel odébb volt a szülőháza, ahol mások laktak. Na, ehhez kellett erő: felállni megint és megint, mindig újrakezdeni az életet, valami emberit csinálni és csak hallgatni, hiszen ez tabutéma volt egészen a rendszerváltozásig.

Sokaknak egyáltalán nem volt feloldozás.

Mélységes hallgatást parancsoltak nekik. Persze maguk között beszéltek róla, de szerintem a tudat is elnyom sok mindent. Amire nem akarsz emlékezni, arra egy idő után már nem emlékszel, elnyomod a borzalmakat. Ma már tudjuk, hogy a beszéd gyógyít. De ők még ezt a balzsamot sem kaphatták meg a sebeikre. Ráadásul működött az áldozathibáztatás is, éreztették velük, hogy nem lehetnek bűntelenek, ha elvitték őket.

Hogyan viszonyultak a málenkij robot emlékeihez ezek a súlyosan traumatizált asszonyok? Tartottak meg tárgyakat abból az időszakból?

Félve indultam neki, kétségeim voltak afelől, hogy mit lehetett egyáltalán hazahozni, és nem szabadultak-e meg a rossz emlékű tárgyaktól? De nem. Egyszer csak elkezdtek sorra előbukkanni a fiókból, a padlásról, a pincéből. Az egyik néni a vetőmagos ládát hozta le a padlásról: amikor a lágerben megtudták, hogy hazajönnek, az ottani asztalosokkal bőröndöket csináltattak, hogy legyen mibe pakolni. Az ottani piacon vásárolt pokróc itthon a vasalódeszkán szolgálta a gazdáját. A hazahozott tárgyak beépültek a mindennapi életükbe.

Érdekes az emlékezés.

Van itt valahol egy kis füzetecske, amit a hazatérő hadifoglyoknak adtak Debrecenben. A néni, akiktől kaptam, 15 éve eldöntötte: megszabadul tőle, csak a rosszra emlékezteti. A gyújtósnak szánt papírok közé dobta. Éjjel viszont arra ébredt, hogy Úristen, nem veszhet el, fölkelt és kimentette a tűzrevaló közül. Egyrészt szabadulni akartak tőlük, másrészt ragaszkodtak hozzájuk, mert a múltjuk része. Én pedig muzeológusként az élet ajándékának érzem, hogy beszélhettem velük, és tárgyakat is kaptam. Enélkül a málenkij robotra csak egy személytelen lista emlékeztetne a levéltárban.

Fotók: Éberling András