Stark Attila legújabb festményei között sétálgatva a rousseau-i „Vissza a természetbe!” jut az eszembe, és ettől kelletlenül nevetgélni kezdek. Rousseau nyilvánvalóan nem számolt azzal, hogy a kései utókor embere, ha visszamegy a természetbe, csak pusztulást visz majd magával. Traktorral beáll a fák közé, kitáblázza az útvonalat, belekarcolja a fába a szerelme nevét, otthagyja a szemetét. Leönti, kivág, kitép, összezúz, ottfelejt… Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszatér a megszokott életébe, a barátainak pedig elmeséli, hogy micsoda természetjárásra vállalkozott.
Stark Attila képei, bár elsőre buja, érintetlen tájat ábrázolnak, ha köztük sétálunk, sorra észrevesszük azokat a részleteiket, amelyek emberi beavatkozásról árulkodnak.
Nyoma sincs már érintetlenségnek: az ember behatol a tiszta tájakba, uralma alá akarja hajtani a bolygó utolsó szűz helyszíneit is.
Az alkotások színvilága a sok neonos vagy élénk árnyalat ellenére melankolikussá teszi ezeket a tájakat, sőt fenyegetettséget érzünk a láttukra. Kísértetiesség járja át őket, bennünket pedig világvége-hangulat jár át, bármerre is fordítjuk a tekintetünket a Resident Art tereiben. A fák ágai csupaszok, magányos szarvas bőg a kietlen tájban, az elektronikai hulladékban elhullott állatok koponyáit látjuk, a fatörzsek tönkökként merednek az ég felé.
Miközben ezeket a szürreálisba hajló kompozíciókat nézem, József Attila Eszmélet című versének negyedik szakaszát mantrázom magamban. „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, / nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált. / Csak ami nincs, / annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.”
Ez a kuszaság, szétesettség, zavarodottság jut eszünkbe Stark kompozíciót figyelve, amelyekről nem tudjuk pontosan eldönteni, hogy a valóság és a képzelet közötti spektrumon hol helyezkednek el.
A természetellenes színek víziószerűvé teszik őket. Az alkotó nagy természetjáróvá vált az évek során, így konkrét tájak inspirálhatták. A színek azonban elidegenítőleg hatnak, és Stark pasztózusan felhordott ecsetvonásai az utópisztikus káprázat felé tolják el e munkáit. Juhász Gyula Októberi éj című verse is eszembe jut róluk: „Ezüstös kék lett az egész világ, / Halovány fénye, mint a köd, dereng, / Alvó kísértetek a kerti fák, / Haldokló hold virraszt a csönd felett.”
A vastag, kevéssé körülhatárolt foltok egészen érzékivé teszik a képeket, ami Stark életművét tekintve mindenképpen újdonságnak számít, hiszen a korábbi munkáin a grafikai jelleg dominált, míg ezek már kifejezetten festőiek. És bár a körvonalak fokozatosan feloldódnak, a kompozíciók pedig lazábbá válnak, a képregényszerűséget ezek a munkák is nagyszerűen őrzik. Kedves és játékos karakterek népesítik be őket, amelyek kicsit oldják a mondanivaló súlyosságát. Bár a rajzfilmes hősök a legtöbb esetben komorak, van bennük annyi játékosság, hogy a néző kicsit fellélegezhessen.
Nagyon izgalmasak azok a képek is, amelyek kvázi listaszerűen felsorolják a különféle fajokat.
Az állat- és növényhatározókhoz hasonlóan rendszerbe foglalva veszik sorra az egyes fajokat. Stark mintha katalógusba akarná rögzíteni az utókor számára a különféle madarakat és más lényeket. Talán azért, mert úgy érzi, ez a világ az utolsókat rúgja, és az ember figyelmetlensége, önzése folytán nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy minden más létező kipusztuljon.
Míg Stark korábbi munkáira fergeteges őrület, mértéktelen felszabadultság volt jellemző, az újak letisztultabbak. Ezeken kevésbé engedi elszabadulni a poklot, ami talán azzal függ össze, hogy a természet pusztulása, pusztítása túlságosan komoly téma az underground világ laza tébolyával való megfogalmazáshoz. Talán az ember okozta pusztítás ma már olyan mértékű, hogy abból nem lehet többé viccet csinálni.
A kiállítás április 22-ig látogatható.
Fotó: Lukács Gabi
