Tudod, mi az a glaukóma? Én nem tudtam, úgyhogy gyorsan utánanéztem: zöldhályogot jelent, ami homályos látást, fájdalmat, emelkedett szemnyomást eredményez, és hosszú távon akár vaksághoz is vezethet. Baljós cím egy kötetnek, sok szenvedést sejtet. De aztán eszembe jut az is, hogy aki nem lát, annak állítólag élesedik a többi érzékszerve. Talán erre asszociált Borbély Szilárd is, amikor a fülszövegen egy herceget nevezett Glaukómának, aki „az érzékek nyelvét kutatja, az érzékelés kapuit kitárja”.

A borítónak választott kép – Szűcs Attila Fiú fürdőkádban című, 2011-es festménye – láttán rögtön az az érzésem támadt, hogy a fürdőző gyerek akár az eredeti kiadványon szereplő kisbaba gyermekkori verziója is lehetne. Hiszen a Glaukóma maga az újszülött-, a gyerekkor- és a fiatal férfikor, egészen pontosan az újszülött, a gyermek és a kamasz Áfra életszakaszainak története, egy korábban ismeretlen narratívából.

Egyszerre megható és hátborzongató úgy olvasni egy kötetet, hogy – látszólag – nem Áfra naplója ez, hanem a családtagok, rokonok, orvosok gondolatai a költőről, aki fiatal felnőtté cseperedik a szemük előtt. Az ő gondolatiságuk, értékítéletük, nyelvezetük, érzelmi állapotuk (zöld)hályogán keresztül követjük végig a felnövéstörténetet, annak átlagos és kevésbé átlagos viszontagságaival együtt.

Zavarba ejtő helyzet ez. Olvasás közben úgy érzem magam, mint aki belesett egy elhúzott függöny mögé vagy akinek megsúgtak egy titkot, amit nincs joga tudni.

Bűntudatom van, amiért bepofátlankodtam abba a családi házba, aminek ajtaját maga Áfra hagyta nyitva előttem. Nem nekem nyitotta ki, egyszerűen nyitva „felejtette”, megadva a lehetőségét annak, hogy illetéktelenül belépjek. Aztán amikor szembesülök vele, hogy ez végső soron az ő döntése volt, fordul a kocka: így már megtisztelve érzem magam, amiért egy olyan szeletet kaphatok egy másik emberből, ami a külvilág számára általában rejtve marad. Intim pillanatok és megélések ezek, amikhez senkinek semmi köze (a hagyományos erkölcsök szerint). „Az érzékenység és a brutalitás édestestvérek” – írja a türelem kóma című versben a költő, és ezt a sort betudom vallomásnak, hogy igen, ő is tudja, micsoda slamasztikába kevert bennünket ezekkel a versekkel. Paradox élmény ennyire közelinek érzékelni valamit, amit a költő egy egész köteten keresztül elidegenít: már mindent tudunk róla, de saját beszédhangját még a legutolsó vers olvasásakor sem ismerjük.

Fotó: Som Balázs

A kötet kronológiai sorrendben követi végig az emberré cseperedés kedvelt és kevésbé kedvelt szakaszait: itt vannak rokonok, akiket őszintén tudunk szeretni és akiket sosem választanánk magunknak, még nem definiált gyermekkori szégyenérzet más emberek tettei miatt, vágy a kapcsolódásra és a magányra, kirekesztettség egy közösségből, a társak brutalitásától való félelem, bárgyú és már érettebb ismerkedés a szerelemmel és a testiséggel. Aztán ott a fiú, aki valójában már inkább férfi, mozdulatai és szavai edzettebbek, tudja, milyen ívben hajlik a női test, de ugyanúgy küzd az identitáskeresés és az önállósodás nehézségeivel.

Csodálom, sajnálom, szeretem, óvom, féltem, szánom a kirajzolódó karaktert, és közben mérhetetlenül irigylem Áfrától, hogy képes így vállalni sebezhetőségét a teljes olvasótábora előtt.

Egy kicsit elhiszem, hogy minden féltve őrzött titkát ismerem, közben mégis misztikus marad, bennem pedig kétségessé válik, hogy elhiggyem-e egyáltalán, amit a „többiek” állítanak róla. Érzéseim nemcsak a gyerekre, de a környezetre is kiterjednek, és örömmel lélegzem fel, ha a hanyag nővér után végre karjaiba veszi a szerető nagymama is.

Bár versesköteteket általában egy szuszra olvasok el, a Glaukómát több részletben, többnapos szünetekkel vettem a kezembe. Kellett idő a feldolgozásra, a vissza- és előrelapozgatásra. Lett néhány abszolút kedvencem, aminek aláhúztam leghangsúlyosabb sorait, és akaratlanul is azon gondolkodom, vajon rólam vagy bármely más olvasóról mit mondanak el. Talán jobb is, ha felajánlok párat közülük az olvasónak:

Üveggolyók

pultot töröltem, mikor ő még óvodába járt,
gyakran vittem magammal délutánokra,  
hétvégén otthonról indultunk, előtte órákig várt
figyelve, ahogy készülök, mert adtam magamra,
lassú séta után bárszékre ültettem a kis szerelmem,
levettem a mackós pulcsiját, csapoltam, ő meg
mesecsatornát nézett, amíg nem volt sok vendég,
aztán apró után kutatva, szőke fürtjeivel söpörte
végig a hely padlózatát, másnapokon üveggolyót
vettünk, büszke volt, hogy maga vadászta össze
a rávalót, jópofiztak vele barátnők, aktuális pasik,
mert tudták, aztán majd játszhatnak velem,
így kerültek közel hozzám, amennyire csak lehet,
majd egyszer egy ilyen közeli reggelen nyitott
be öcsém, és azóta ő is mást ért játék alatt

Elzárt nézés

Tudjuk, hogy nincs hova
tartani, de folyton törnek
csontok falban, vezetékek
emberben. Ennyiből értjük,
miért jut mindennapra romlás,
legalább addig sem emlékszünk,
mitől kerültünk messzire éppen –
hurok egy nyakon, vörös szem
a tükörben, csillagok hason és
plafonon, piros arcok, kerítések,
gödrök, mellek, utazás, képek,
játékok, nem várt érintések, vér…
és lecsukjuk szemünket anyában.
De előbb mindenkit arra kérünk,
hagyja a párkányra rakott
ibolyáinkat, mert a bomlásban
keressük a megoldóképletet,
hogy mi végre a születés
és a nemlét mihez vezet.

a türelem kóma

éjszakánként néha törzseket tapogat,
álmok ingerlik így belülről a markát,
változás ez, de állandó benne az elfojtás,
arcra rántott takarók érdesednek így át,
mintha szabad ég alatt ázna, reszketnek
a redők a lepedőn, megfeszülnek rajta,
fulladozik a sötétben, mert egy fába szorult,
és ahogy lenéz belülről, nő zuhan lassan
alatta, próbál utána nyúlni, de elkezd
szakadni darabokra, szörnyűnek szörnyű,
hogy az érzékenység és a brutalitás édes-
testvérek, amit a fáradásban megélek vele,
a nemlét kedvéért teszem, mert mindennek
tétje a részesedés, és közelebb vagyok
hozzá, mint bárki, bőrként feszülök fel
a lelkére, de a fehérség összeroppantja
a felismerhetőséget, ezért mintha
nem is lennék általa, csak benne

Kiemelt kép: Vigh Levente