Esterházy szövege – Balassa Péter olvasatában – „nagyregény strofikus zsugorításban”. Miért alkalmas opera-alapanyagnak?

Vajda Gergely: Ahogy mondják: közepes könyvből egyszerűbb filmet csinálni. Ez operára épp úgy igaz, hiszen egy kevésbé kiemelkedő szöveget az ember szabadabban kezel, nem kell aggódnia, hogy rátelepszik a zenére. Ebben az értelemben Esterházy szövege komoly kihívást jelentett, hiszen önmagában is tökéletesen működik. Egészen óvatosan kellett hozzáfognom, apránként „befecskendezni” a zenét oda, ahová a szöveg engedte. Arra törekedtem, hogy a zenei elképzelés se szenvedjen kárt és a szöveg működési mechanizmusa se sérüljön. A szövegben rejlő dráma viszont elengedhetetlen. Nem tudok olyan operát, de még kantátát sem írni, ami nem jut el valahonnan valahová.

A Fuharosokban Zsófi meséli el a saját történetét, újraéli a vele történt drámai eseményeket, de a valós konfliktusokon már túl vagyunk. Színészileg ez kihívást jelent?

Molnár Anna: A legfőbb kihívás, hogy egyszerre több alakot személyesítek meg a színpadon. Zsófiként mesélek, de egy-egy szituációban magamra öltöm az Anya, a fuharos, a Lovag vagy olykor a – meg nem nevezett – nővérek szerepét. Az elmesélés dramaturgiája – amit említettél – valamelyest távolságot teremt a történet és a figura között. Horváth Csaba rendezése is ezt erősíti. Egyedüli énekesként, amolyan narrátorként vagyok jelen a színpadon a Forte Társulat négy színészével, akik – jelenetenként váltakozva – a történet különböző szereplőit testesítik meg. Néha ez összecseng az általam énekelt karakterrel, máskor árnyalja az elhangzottakat.

Ezek szerint ez mégsem mono-koncert-opera?

V. G.: Az elnevezéssel érzékeltetni akartam, hogy a Fuharosok koncertszínpadon is megél, éppen az említett balladisztikus mesélés miatt. A kottában szerepel, hogy éppen ki beszél, de ez nem jelenti azt, hogy az énekesnek ezt mindig érzékeltetnie kell, például a hangja elváltoztatásával. Az Anna által említett elidegenítés gesztusa abból adódik, hogy a mesélő állandóan perspektívát vált, ráadásul folyamatosan reflektál az elmondottakra.

M. A.: Arról nem is beszélve, hogy a drámai történések óta eltelt idő bizonyára sokat változtatott Zsófi látásmódján is.

V. G.: A történet újramesélése a regényben is olyan, akár egy öngyógyítási folyamat. A drámaterápia lényege éppen az, hogy már biztonságos közegben vagy, mégis újra átéled a veled megesett traumatikus élményeket. A Forte Társulat a történet különböző rétegeit mutatja meg, a többszereplős előadás rengeteg játéklehetőséget kínál, plusz drámai feszültséget hoz a történetbe.

Anna, tavaly előadtad ezt egyedül, koncertváltozatban. Mennyiben más ez az előadás?

M. A.: Számomra könnyebbséget jelent, hogy vannak társaim a játékban. Bár – mint említettem – narrátorként vagyok jelen, és az adott szituációtól függően a többiektől elkülönülve, kifelé énekelek, máskor viszont részesévé válok a játéknak. Horváth Csabával az Armel Operafesztivál egy korábbi előadásában már dolgoztunk együtt, és nagyon szeretem, ahogyan a tárgyakat használja a színpadon. Az említett El valahová című előadásban fagerendákon kellett egyensúlyoznom, és egy nehéz jelenetben a gerendákat vállamon és karomban tartva énekelnem. Ez már önmagában feszültséget teremtett, és erősítette a jelenet drámaiságát. A Fuharosokban labdákkal és talicskákkal dolgozunk.

V. G.: Egy személyes hasonlat jutott eszembe az újramesélésről. Ez olyan, mint amikor a halott apámmal álmodom. Álom közben is tudatában vagyok, hogy ez nem a valóság, a hozzá fűződő viszonyom mégis éppen olyan, mint a valóságban volt. Filmen ravaszul lehet ábrázolni ezeket a dolgokat. Az Egy csodálatos elme című moziban az egyik szereplőről idővel kiderül, hogy csupán látomás. Ezt úgy mutatják meg, hogy amikor átsétál egy téren a galambok között, azok meg se rezzennek. Persze nagyon oda kell figyelnie a nézőnek. A színpadon más eszközöket kell használni.

A Fuharosok próbáján
Forrás: Molnár Anna Facebook-oldala

Ez vállaltan szubjektív elbeszélés?

V. G.: Szerintem igen, de a legfőbb különbség a regény és az opera között, hogy a színrevitelnél döntéseket kell hozni. Esterházy a műben sokszor lebegteti, hogy ki beszél, időnként vissza kellett lapoznom, és úgy sem tudtam mindig tisztázni, hol kezdődött a perspektívaváltás vagy éppen egy-egy idézet. A színpadon viszont a maga valóságában kell megjeleníteni mindent, így erre a lebegtetésre nincs lehetőség.

M. A.: Igyekszem elkülöníteni a különböző karaktereket, de ezek nem jelentenek jelentős eltérést például a hangszínben.

V. G.: Szerintem egy drámában minden egyértelmű, még akkor is, ha többféle olvasata van. Ülök a nézőtéren, és értelmezem, kiegészítem a történetet. Előfordulhat, hogy utána beszélgetünk, és egészen másként láttuk a dolgot, de az biztos, hogy létrejön egy saját olvasat. A regény drámaiságát részben az adja, hogy csak idővel, késleltetve jutunk el a történet megértéséig. A színpadon erre nincs lehetőség, mert a zene hangulata azonnal megteremt valamilyen érzést, miliőt, és a megerőszakolási jelentben már az elején tudjuk, hogy valami rossz történik. Az opera az én Esterházy-olvasatom. Csak úgy tudok operát írni, hogy elkészítem a magam számára egyértelmű drámai ívet, és ehhez a sejtelmes, lebegtetett részeknél is döntéseket kell hoznom.

Anna, a kettőtök olvasata egyezik?

M. A.: Amikor először olvastam a Fuharosokat, bizonyos részeket nem értettem. Bár korábban is olvastam Esterházy-regényeket, ennek a sejtelmességéhez ez a csekély rutin kevésnek bizonyult. Gergővel beszélgettünk róla, majd ismét nekifutottam, így az én olvasatom jelentős részben közös olvasat. De úgy érzem, közben Gergő kellő szabadságot biztosít az előadásmódban.

Számodra énekesként miért izgalmas a Fuharosok?

M. A.: Már önmagában komoly feladat, hogy egy órát egyedül végigénekeljek. Ha lenne időm, azon is szoronganék, hogy kellően érzékeltetni tudom-e a karakterváltásokat, de mindez olyan gyorsan történik, hogy erre esélyem sincs. Technikailag pedig segít, hogy sokféle dolgot énekelhetek, nehezebb lenne egy órán át ugyanúgy énekelni. A fajsúlyos téma sem könnyíti meg a dolgomat, hiszen erről általában nem szívesen beszélünk. Az is feszültséget kelt, hogy Zsófi úgy adja elő mindezt, mint egy hétköznapi történetet, számára ez a normális. Énekesként a dalestjeimen is arra törekszem, hogy gondolati, érzelmi íveket járjak be, ezek éppen olyan drámák, mint egy opera.

„Elkezdünk szívből nevetni” – ez a regény és az opera utolsó mondata is. A nevetés ezúttal a feloldás gesztusa?

V. G.: A történetben Zsófi túlélő, akinek fel kell dolgoznia, ami vele megesett. A nevetés gesztusa egyfelől szabadság, hiszen azt jelzi: bár testileg igen, lélekben nem tudnak rajta erőszakot elkövetni. Másrészt viszont azt is érezzük, hogy ez nem egyedi eset, majd ismét jönnek a fuharosok, és ha akkor is lesznek szűz lányok, ők éppen erre a sorsra jutnak.

Ahogyan Esterházy használt vendégszövegeket, az operában épp úgy fellelhetők Joseph Haydn-, Kurtág György-, Ligeti György-, Charlie Parker-, Arnold Schönberg- és Richard Wagner-idézetek.

V. G.: Esterházynál is belesimulnak az idézetek a szöveg szövetébe, mégis másként olvassa, aki felfedezi ezeket. A zenei idézeteknél ugyanez volt a célom – egyetlen stílusjátéktól eltekintve –, hogy a választott részletek tökéletesen illeszkedjenek az operába, így aki nem ismeri őket, nem szúrja ki, akinek viszont ismerős, annak örömteli felfedezést jelent. Az is inkább csak játék, hogy a Bartók ihlette Barbie Blue című operám egyik részletét is beleszőttem. Az anyagnak viszont ezek ismerete nélkül, primer módon is működnie kell.

Miért választottad az este második darabjaként George Benjamin Into the little Hill című művét?

V. G.: A 13. századi történet a tekintetben összecseng a Fuharosokkal, hogy ott is pontosan tudjuk, mi a vége, az újramesélés által mégis új aspektust kap. A dramaturgiája is hasonló, hiszen két énekes mesél el egy szerteágazó, sokszereplős történetet, jól kiegészítik egymást.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu