Az idő a fotónak dolgozik

Napjainkban megszámlálhatatlan fénykép készül, ami okozhatná akár a fotóművészet jelentéktelenné válását is. Mégsem ez a trend: a művészeti aukciókon egyre-másra rekordösszegekért kelnek el nem csupán 19. és 20. századi fotók, hanem a kortárs fényképek is. Az azonban, hogy éppen milyen fotókat ütnek le a legmagasabb árakon, nagyon gyorsan változik.

A Műtárgyak éjszakája extra előadás-sorozatában alkalmanként egy-egy műtárgytípust helyez a fókuszba. Ebbe illeszkedett a fotográfiáról, a műtárgypiac egyik legifjabb résztvevőjéről szóló előadás. Szarka Klára a fotózás történetén vezetett végig, kiemelve a gyűjtésre érdemes alkotásokat, korszakokat, a műtárgypiac aktuális trendjeit.

Az első képrögzítő eljárás a dagerrotípia volt. Hosszú záridővel készült, ezért  nagyon kevés készült belőle, emiatt a műtárgypiacon rendkívül értékesnek számít, de elsősorban mint régiség, nem mint fotó.

A ferrotípia
ezzel szemben már egy gyorsabb és olcsóbb eljárás volt, ezért bátrabban
lehetett kísérletezni vele. Kedvelt volt a modellek különleges installációkban
történő elhelyezése.

A fényképészet hajnalán készült képek egyedisége abban is rejlik, hogy a bennünket körülvevő környezetet elsőként örökítik meg. Például a Divald család a felvidéki fürdőhelyek, a tátrai tájak fotósa volt. Ekkor jelentek meg először a képes levelezőlapok, amelyeknek manapság is lelkes gyűjtőtábora van. A fényképészet mesterségnek számított, nem hobbinak vagy művészetnek. Mindegyik mester más és más nyersanyagot, papírt, vegyszert használt, az egyéni tudás különböztette meg az alkotókat és fotóikat.

A francia
Gustav Le Grey már a saját korában sikeres fotósnak számított. Olyan nyersanyagokat
használt, amelyek segítségével képes volt a tenger, a felhős égbolt valósághű megmutatására
– ez a legtöbb fényképész számára lehetetlen volt akkoriban. Titka máig
ismeretlen, népszerűsége azonban napjainkig töretlen.

A technikai tudás fejlődésével egyre jobban kidomborodott az alkotók egyénisége. Többségük nem pusztán a látható, hanem az elképzelt valóságot kívánta ábrázolni. A beállított és az elkapott kép szembeállítása is ehhez a korszakhoz, a 19. 20. század fordulójához kötődik.

 A fekete-fehér fényképek egyeduralmát is igyekeztek megtörni. Többen próbálkoztak színes fotózással.  A kolozsvári Strelisky fotóscsalád az úgynevezett chromotípia-eljárással, több szűrő segítségével és utószínezéssel hozta létre a színes alkotásokat.

Ahogy a fényképezés egyre elterjedtebbé vált, a műtárgypiac alkotók, modellek és a különböző fotózási eljárások alapján is válogatott. Például az első jelentős női fényképész, Julia Margaret Cameron vagy a francia Nadar közeli portréi is népszerűekké és keresettekké váltak.

A fotók már
nem csupán papírra készültek, hanem porcelánra, selyemre, bőrre is. Veress
Ferenc nevéhez fűződik az első, magyar névvel jegyzett fotókerámia.

Ezzel egy időben
a fotóalbumok divatja is fellángolt. Szattyánbőrbe kötött, aranyozással
díszített könyvek készültek minden tehetősebb család számára.

Műtárgygyűjtés szempontjából  minden 19. században készült fotó értékes lehet készítési módja, modellje vagy az alkotó okán, vagy csak egyszerűen a tárgy – a fénykép, a  fotóalbum, a porcelánbögre – mint régiség jelent értéket.

A 20. századi
technikai fejlődés tömegessé tette a fényképezést, nagyipari módszerekkel, futószalagon
készültek a fotók. Erre válaszként megjelentek a nemes eljárással, vagyis a
hagyományos kézi munkával előhívott alkotások, melyek példányszáma
természetesen nagyon alacsony volt, a fennmaradt fotók ritkaságszámba mennek.

A képzőművészetekhez hasonlóan a fotózásban is irányzatok alakultak ki. Elsőként a piktorializmus, vagy más néven fotószecesszió, mely festményszerű képeket, poszterrajzszerű alkotásokat takar. Az 1900-as, 1910-es évek meghatározó stílusa volt, leghíresebb művelője Alfred Stieglitz.

A technikai
fejlődés lehetővé tette, hogy a gépek lekerüljenek az állványokról,
megszületnek az első igazi pillanatfelvételek, a tehetséges fotográfusok
művészekké válnak, a fényképészet művészeti ággá lép elő.

A
piktorializmust az avantgarde követi, a művészek új nézőpontot, új látószögeket
használnak, a fényt tudatosan alkalmazzák. A hétköznapiság tudatos témává
válik, a fotó már nem csupán ábrázol, hanem másodjelentéssel is bír. Az
avantgarde újításai az alkotókra, kreativitásukra helyezte a hangsúlyt.

A fotográfia 20. századi történetét magyarok nélkül nem lehetne megírni. Az alkotói fotográfusok közül kiemelkedik Moholy-Nagy László, Robert Capa (Friedmann Endre), Martin Munkácsi (Munkácsi Márton), Brassaï (Halász Gyula) vagy André Kertész (Kertész Andor), akik mind külföldön lettek világhírűek.

Itthon maradt művészeink pedig  a „magyaros” stílust teremtették meg, melynek jellemzői a merész fény-árnyék hatások, az ellenfény használata a képek megkomponálására, a fotók dinamizmusa, és témaként a magyar vidék. Kiemelkedőt alkotott például Balogh Rudolf, akiről díjat is neveztek el hazánkban, vagy tanítványa, Vadas Ernő, akit a World Press Photo pályázaton is díjaztak.

Napjainkban, amikor végetlen számú kép készül, mégsem jelentéktelenedik el ez a művészeti ág, hiszen a kreatív alkotói szándék ki tud emelkedni a tömegből.

A digitális technikával az emberi fantáziának már semmi sem szab határt, legbizarrabb álmaink is fényképpé varázsolhatók.

Műtárgypiaci szempontból érdekes lehet, hogy milyen korú a fotó, milyen állapotban van, mennyi készült belőle, mikor hívták elő. Ha a negatívja még létezik, akkor is az első előhívás, az úgynevezett vintage kópia az értékes, amely gyakran pecséttel jelzett. Fontos lehet az alkotó személye, a fotó modellje és témája is.

A nagyon olcsó eljárással készült fotó is lehet értékes, hiszen pont emiatt sokan kidobták azokat, így éppen keresetté válhatnak. Érdekesek lehetnek az „elfuserált” képek is: Kardos Sándor operatőr, fotográfus éppen ilyen fotókat gyűjt, melyből néhány évvel ezelőtt kiállítás is nyílt.

A fotográfia és megítélése állandóan változik. Megfontolandó hát Szarka Klára tanácsa: fényképet sosem szabad kidobni.