Egyik különlegessége az, hogy Drégely azon, nagyméretű munkái is a falakra kerültek, amelyek halála óta, immár 32 éve nem voltak együtt láthatók. A három kiállítóterem áttekintést ad Drégely szerteágazó munkásságáról, és bemutatja azt a 16 technikát, amelyekben alkotott: a festmények mellett gipsz- és alumíniumalkotásokkal, valamint szobrokkal és plasztikákkal is találkozhat a közönség – mondta el köszöntőjében Géczy Katinka kurátor.

„Minden művével az idővel hadakozott”

Drégely László a 20. század magyar művészetének reneszánsz szellemiséggel áthatott, különös, összetett életművet teremtő alkotója volt – fogalmazott méltatásában Wehner Tibor művészettörténész. Díszlettervezői tevékenysége végigkísérte a különböző televíziós műfajok és műsorok magyarországi kialakulásának és kibontakozásának történetét. Nevéhez köthetők az 1960-as, 70-es és a 80-as évtizedekben mások mellett Az ember tragédiája vagy A csodálatos mandarin díszletei, de a televíziós munkákon túl a magyar film- és színházművészetben is fontos szerepet vállalt színpadterveivel.

A televíziós, a filmes és a színházi munkákat mindig fontos, de alkalmazott jellegű foglalatosságnak tartotta, és autonóm művészi munkásságát tekintette elsőrendűnek. Festőként 1957-ben mutatkozott be, és a kor propagandaművészetének kiszolgálása helyett olyan mestereket választott magának példaképül, mint az európai rangú, egyetemes érvényű műveket alkotó Vajda Lajos és Bálint Endre. Mesterei nyomában az önálló arculatú, karakteresen egyéni jegyekkel felruházott, mind tartalmilag, mind formailag korszerű művészi világkép kimunkálását és ezt tükröző művek megalkotását tűzte ki célul – és e célt maradéktalanul megvalósította.

Díszlettervező, festőművész, grafikus és szobrász is volt, aki számtalan műformában, megannyi alkotóterületen és művészeti ágban, műfajban otthonosan mozogva dolgozott, s aki nemcsak szorgos művelőjük, hanem kísérletező szellemiséggel ösztönzött megújítójuk is volt ezeknek – hangsúlyozta a művészettörténész. Hihetetlen anyaggazdagság, fantasztikus technika és változatosság jellemzi a műveit. Bonyolult, összetett rétegzettségű, mély értelmű mondanivalót közvetítő művészeti univerzumát leírva Wehner Tibor egyebek mellett az óramotívumra hívta fel a figyelmet, „amelynek mutatói csaknem mindig háromnegyed tizenkettő körüli időt mutatnak, arra figyelmeztetve, hogy valami hamarosan véget ér, az időnk lejár. Drégely László minden művével az idővel hadakozott.”

Festményei, grafikái, plasztikái, fémképei, kollázsai, valamint a hagyományos kategóriákba besorolhatatlan művei és díszlettervei a 20. századi ember mérhetetlen kiszolgáltatottságára, magányára, félelmeire és reményeire hívják fel a figyelmet, lehántva magukról a konkrét idő, a megszületésük időszakának és aktualitásainak burkait, egy valóságon túli világba kalauzolva. A képek, rajzok és szobrok mély emóciók összegzései révén olyan üzenetekkel ajándékoznak meg, amelyek napjaink befogadójának is segítséget adhatnak a kérlelhetetlen idő pergésével szembeni, szükségszerű, bár teljesen reménytelen hadakozáshoz.

„Ha reménytelen is, a hadakozás a lényeg” – fogalmazott Wehner Tibor.

Tér a képhez

Hogy miért van jelentősége a tágas térnek, arról Andrási Anna, a hagyaték gondozója beszélt lapunknak. Mint elmondta, a Pintér Galéria hatalmas falfelületei lehetővé tették, hogy 32 év után ismét együtt lehessen látni Drégely 18 nagyméretű alkotását, hiszen „ezek a képek igazán itt, ebben a nagy térben érvényesülnek”. „A hagyaték egyben van – tette hozzá –, így nem kellett kölcsönözni az életmű megidézéséhez. A székesfehérvári Alumíniumipari Múzeumban is találhatók még gyönyörű alumíniumképei, minthogy annak alapítványa megvásárolta őket, és annak idején ők szponzorálták nyersanyaggal.”

A képek érdekessége, hogy alumíniummal, puha vagy merevebb alumíniumlemezzel Magyarországon csak Drégely foglalkozott. „Ehhez a munkához biztos kéz kellett – magyarázta a hagyaték gondozója –, hiszen a puha lemezen nem lehet radírozni: az a vonal, amit egyszer megrajzolt, úgy is maradt, a kemény lemezt pedig, amit megkarcolt, hidegzománccal és egyéb technikákkal festette meg.”

Drégely László (1932. április 15. – 1990. június 15.) festő és díszlettervező. A Magyar Iparművészeti Főiskolát 1953-ban végezte el. Mesterei Bálint Endre, Gadányi Jenő és Litkei József voltak. Festőként először 1957-ben vett részt az Országos Tárlaton, első önálló kiállítása 1962-ben volt Budapesten. 1978-ban a Magyar Nemzeti Galériában rendeztek a műveiből egyéni kiállítást.

Díszlettervezőként 1958-tól 1978-ig a Magyar Televízió alkalmazásában állt, de több budapesti színház és filmek számára is készített díszletterveket. Közben komoly festői és grafikai munkásságot is folytatott, szuverén kompozíciókat alkotott, tárgyi szimbólum- és jelrendszert alakított ki.

Képei több magyar és külföldi magángyűjteményben és múzeumban: Kanadában, Hollandiában, Franciaországban, az USA-ban, Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Olaszországban, az Egyesült Királyságban és Svájcban egyaránt megtalálhatók.


Az alkotásain leggyakrabban előforduló óramotívummal kapcsolatban így nyilatkozott Körner Éva 1972-ben megjelent, Drégely című könyvében: „A középkorban egy keresztény művész minden képére odafestett egy feszületet. Ez valamiképpen jelkép volt, a kor szimbóluma. Én órákat festek a képeimre, mert ezt érzem rohanó korunk kifejező jelképének. Hogy mit jelent az óra? Talán egy kicsit a szárnyas időt, a kegyetlen időt. Egy kicsit az elmúlásra figyelmeztet.”

Munkásságát 1972-ben Balázs Béla-díjjal, 1977-ben érdemes művész címmel ismerték el, 1980-ban pedig Budapestért emlékérmet kapott. Halála után a Magyar Televízió elnöksége örökös taggá nyilvánította. Sokoldalú tehetsége a költészetben is megmutatkozott: több gyermekverskötete jelent meg (Bűvös zsák, Vár a víz alatt), amelyek közül néhányat a Kakaó zenekar megzenésített. Hagyatékát nagy odaadással hű felesége, a szintén neves jelmeztervező, Witz Éva gondozta 2012-ben bekövetkezett haláláig.

Képek forrása: Pintér Galéria