„Az irodalom, a mese, a mítosz, a történet az, amiben otthon vagyok”

Adok neked egy papírt és egy ceruzát. Sőt inkább sok színes ceruzát nyújtok neked, és egy kartonlapot, ami akkora, mint egy ház. Rajzolj rá tündért vagy koboldot, vagy amit csak elképzelsz. Hogyan néz ki?

No, most jól kiugrasztottad a tündért a bokorból! Haja mint a lángoló csipkebokor, bőre bárányfelhőfehér, szeme tengerzöld. Fagyöngyökkel és vulkáni kavicsokkal ékesített kéregruhája testére simul.

Színházból és dalok, versek, prózák, drámák szerzőjeként egyaránt ismerhetünk. Te hogyan sorolnád őket? Van rangsor?

Színházban,
pontosabban színházak díszletfestő-műtermeiben nőttem föl. Apukám
díszletfestőinasa voltam már óvodás koromtól. Eleve úgy jöttem a világra, hogy
minden érdekelt, ami művészet. Ugyanolyan ragyogó tehetség voltam szinte bármiben,
mint amilyen sötétlőn lusta a gyakorláshoz és a mesterségbeli dolgok
elsajátításához. A mesterfogásokat azóta is csak pár irodalmi műfajban
sajátítottam el, meg hát némi színpadi rutint is összeszedtem az évek során.
Szóval a rangsort ebből a szempontból leginkább a profizmus határozza meg. Mert
hiába volt már száznál több gyerekelőadásom például az Első puszival, meg voltam már frontember hatféle együttesben (és a
Vulvakov Ezopunk Zenekar majd tíz év után újra próbál, úgyhogy tessék készülni,
tavasszal lecsap a dunakanyari szakrális ősunderground),
bábosként-bábkészítőként, képzőművészként, színészként, énekesként is
legföljebb lelkes kontár vagyok.

És
itt jön be a másik szempont, ami mentén a rangsor föláll: a korlátok. Egy
színpadi produkciót a pénz határoz meg: hangosítást és fénytechnikát semmilyen
tehetség nem pótol. A képzőművészetnél ugyanez a helyzet a nyersanyagok és
technikák alapos ismeretével. A zenében meg ugye ha valakinek nincs abszolút
hallása vagy nem tud kottát olvasni, akkor a lehetőségei véges számú zsánerre
szűkülnek: csinálhat rapet, punkot vagy üvöltözős sámánmetált, teszem azt.
Legalábbis ha elég jó zenészek sodródnak köré. Míg ha írok – és most csak arról
beszélek, amikor tényleg szabadon írok, vagyis mesét mondok, történeteket
mesélek –, akkor a fantáziámnak kizárólag a nyelvi kifejezőkészségem szab
határt. És nekem nyelvi készségből valamiért többet adott a Jóisten, mint zenei
hallásból, hangterjedelemből, netán pénzből vagy önmenedzselési tálentumból.

Tehát az irodalom, a mese, a mítosz, a történet az, amiben otthon vagyok. Krónikásként, vándor énekmondóként a történelmi emlékezettől nem járt korokról mesélni: ez a világom. Ott bármit megtehetek, szabad lehetek. Minden más kínos, gyötrő, kínzó, méltatlan kötöttség. Isten adta képzeletem tékozlása.

Változik
ez évről évre?

Azt, hogy épp mivel foglalkozom, a körülmények határozzák meg. Kevésbé szépelgőn mondva: ha nincs kenyér az asztalon, mindent el kell vállalni, legyen az operalibrettó vagy favágás a faluban. Ez a kétféle munka egyébként körülbelül hasonló szellemi monotóniával kecsegtet, és a klaviatúra meg a láncfűrész is ugyanazon testrészeit viseli meg az embernek. Mondjuk favágás közben jobb a levegő, legalábbis ha nem a benzinest használom. Azt szoktam mondani, mint Jakab Benke Nándor A nem szabványos rénszarvas című, halhatatlan művében a román boszorkány, amikor a katonák elcsodálkoznak, hogy magyarul is tud: „Ha van pénzetek, minden nyelven tudok.”

Mi
az, ami állandó?

A
magam szellemi magja (jó, ez kissé pofátlan megfogalmazás). Inkább az
univerzális szellemi mag, ami az Úr kegyelméből engedi, hogy a részese legyek,
és játszótérnek meg beavatási térnek használjam), és már jó pár éve
változatlan: szabadon írni, mesét mondani, történeteket mesélni. Amik többnyire
jó véget érnek. Más vágyam nincs, már ami a hú, de nagy művészi kiteljesedést
illeti. Szintén jó pár éve ébredt bennem az azóta sem múló vágy, hogy életemben
inkább már csak szerző legyek, ne pedig szereplő. És évek óta minden ébredéskor
mélyen megdöbbenve veszem tudomásul, hogy erre még várnom kell, nem is keveset.
De hát, ahogy Barnás Máté barátom, a Dunakanyar második legjobb gitárosa szokta
mondani: végül Jónástól is csak annyit kért az Isten, hogy várja meg a halban.

Boldog halottak napját! és Történelmi
esemény utáni tabletta című legújabb könyveid a határtalan képzeletnek
adnak otthont. Szakrális fantasyként és beavatási fikcióként emlegeted őket.
Mit jelent ez?

A szakrális fantasy és a beavatási fikció olyan bölcseleti taktika, ami segít a profanitás groteszkjét, illetve bizonyos pikareszk és allegorizáló didaktikai tradíciókat olyan, szórakoztató zsánerekkel ötvözni, mint a sci-fi és a fantasy. Csak arra akarok utalni, hogy ezek a szerzői öndefiníciók afféle poszt-posztmodern gegek is.

Nem véletlenül kérdeztelek tündérekről, koboldokról. Szinte bármilyen lény helyet kaphat az alkotásaidban. Nem állnak tőled messze a mesék és a gyerekdalok. Hogyan függ ez össze a beavatás általad gyakran emlegetett fogalmával?

Mondok egy furát a definiálgatás szenvedélyéről, némileg kapcsolódva az előző gondolatokhoz. Ma, ha érzelmeket vagy akármilyen állapotot akarunk kifejezni, többnyire lélektani vagy szociállélektani fogalmakban gondolkodunk. Azt mondjuk, hogy depresszió, perverzió meg kémia. Ezeket a történelem nagy részében sokkal érdekesebb nevekkel illették, mint mondjuk „a délidő démona”, „a melankólia angyala”, „a bujaság ördöge” vagy „a szerelem aranyszárnyú tündére”… Bizonyos meghatározások ma közmegegyezésesen korszerűtlenek, illetve csak művészeti vagy hitéleti kontextusban számítanak érvényesnek. Arra ugye nem lehet gyógyszert fölírni, hogy „doktor úr, engemet sűrűn látogat manapság az imára való restség démona, a csüggedés ördöge és a kétkedés rút kísértete”. Illetve lehet, csak azt nem a doktor úrtól kapom, hanem baráttól, lelki társtól, lelkiatyától, mestertől és a többi.

És itt már a beavatásról van szó, vagyis közel a válasz a kérdésedre. A beavatottság egyik foka az is, hogy mennyire bírjuk a nyelvünket. Amennyire nyelvileg ki tudjuk fejezni magunk, annyira tudunk összetetten gondolkodni. Az allegorikus alakokban vagy ősképekben való gondolkodás segít rálátnunk a problémáinkra, életválságainkra. Rá tudok mutatni helyzetekre: itt egy manó mutatta az utat az elásott kincshez, itt a hátára ültetett egy táltos paripa, itt már majdnem megvolt a fele királyság, de a királylányról kiderült, hogy ő a sárkány is... Igen, ez ügyben nyugodtan lehet például Boldizsár Ildikó munkásságára is gondolni, az aztán beavatás a javából! Meg lehet beszélni génekről, neuronokról, agykéregről, de legyünk őszinték: az idegrendszere még nem tett boldoggá senkit. Egy jóságos tündér annál inkább.

2022-ben elnyerted a Móricz Zsigmond irodalmi
alkotói ösztöndíjat. Ennek apropóján mi az, ami ösztönöz? Mi a legnagyobb
hajtóerőd?

Az ösztöndíj, az bizony ösztönöz! Kimondhatatlanul hálás vagyok érte, ahogy azért is, hogy az Írórezidencia Programmal lemehettem Vajszlóra, Ormánságba mesét írni. Nem panaszkodásból, tényszerűen mondom: szépírónak, meseírónak lenni ma luxuskategória. Nem is működik főállásban, ha csak nincs a nemzetközi piacon az ember életműve, vagy nem celebkedi agyon magát, ami ugye ízlés, gyomor és technika kérdése. Száz lábon kell állni egyszerre, bedolgozni ide, oda, amoda, ápolni a kapcsolatokat, megbízhatónak lenni, tartani a határidőket... Az ember ebben olykor szétesik és kiég, aztán újra összekaparja magát, ez ezzel a pályával jár.

Egy ösztöndíj, amikor tényleg csak a szorosan vett alkotói munkára lehet koncentrálni, óriási áldás tud lenni. Két könyv kézirata is összeállt az ösztöndíjas időszakban, egy mesekönyv meg egy bestiárium, ezek most fiókban várják a válság elmúltát és a könyvkiadás föltámadását. Szomorú a mostani helyzet, de hát amíg mi itt kényelmesen levelezünk, a kárpátaljai kollégák gyertyafénynél, a légiriadó hangjai mellett  írogatnak, szóval ez nem a panaszkodás ideje. Az erőt mostanság leginkább a természet szépségei adják számomra: a rigók az ablakban, a mókus a fán, a barátságos vaddisznócsordák és muflonok az ösvényeken, a szürke gém a tómederben meg a kerti manók a kertben, akik néha eldugják valamelyik szerszámot, hogy jobban örüljek neki, ha végre megtalálom.

Fotók: Belicza László Gábor/Kultúra.hu

#kortársak fekete-fehérben