Az is bolond?

Csokonai Vitéz Mihály – aki maga is szerepel a listánkon – úgy vélte, hogy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Pilinszky egy interjúban kedvesen azt mondta: tanulmányai alapján meg volt győződve arról, hogy a költők vagy éhen halnak, vagy megőrülnek, így aztán meglepte, hogy akár több fokkal kellemesebb kimenetele is lehet a dolognak.

Míg szülőhazájában talán nem mindig honorálja megfelelően a költői igyekezetet a közönség, a költő számára éppúgy megmarad a halhatatlanság reménye, mint a világhírűvé válásé, hiszen a líra egyetemes. A magyar kultúra napja alkalmából hangsúlyozottan szubjektív, de semmiképpen sem önkényes listát állítottunk össze azokról a magyar költőkről, akiket vélhetőleg a legtöbben ismernek és becsülnek, akik miatt joggal érezhetjük magunkat a líra nemzetközi élvonalában.

1. Janus Pannonius

Janus Pannonius azért
kínálkozik a listánk élére, mert ha líráról van szó, ezen a tájon valóban ő
volt a kezdet. Az első verselő, aki igencsak tudatában volt elsőségének, és ezt
büszkén hangsúlyozta is. A legkevésbé sem volt híján a költői öntudatnak, amely
nélkül nálunk soha nem lehetett igazán boldogulni, ha valaki minden nehézség
ellenére ki akart tartani a hivatásában. Példája arra tanította szellemi
utódait, hogy költőnek lenni rang, hogy a hazának el kell(ene) ismernie a
költőit, mert ők a nemzet élő lelkiismerete. Ez a küldetéstudat később is
jellemző marad nálunk. Magyarországon nehéz, de kötelezően vállalandó sorsot
jelent költőnek lenni.

2. Csokonai Vitéz Mihály

Rövid élet, magány és sok
kudarc, keserűség: Csokonai Vitéz Mihály sorsa bizonyos értelemben a „klasszikus”
költői sors. Sokan hittük miatta gyerekként, hogy a szerelem csak önámítás
lehet, és a világra mint a költőt visszavető, büntető közegre tekintettünk,
hiszen még tanítóként sem becsülték, és „fegyelmezetlenségeiért” elbocsátották.
Ha van tanár, akinek szívesen részt vennénk az óráin, ő lenne az, gondoltuk,
amikor arról olvastunk, hogy pipázásra és borivásra szoktatta tanítványait.
Dacos, makacs, önérzetes ember volt, vadsága és kezelhetetlensége Petőfiét
előlegezi meg.

3. Petőfi Sándor

Petőfi sokunk számára
mindmáig „a” költő, akit mindenki ismerni vél, és akit állításuk szerint minden
megkérdezett olvas is. Verseskötetei a legnagyobb példányszámban kiadott
könyvek közé tartoznak. A lánglelkű forradalmárért, aki semmilyen tekintélyt
nem tisztelt, és minden hatalmát fitogtató úri ingyenélőnek jól odamondogatott,
egy egész ország rajong mindmáig. Petőfi mindent elért, amit egy költő és egy
magyar költő elérhet: verseiből népdalok lettek, és még a halála is mindmáig
közügy. Annyian és annyira rajongtak érte, hogy 26 és fél e világi év elég volt
számára a halhatatlanná váláshoz.

4. Arany János

Petőfi és barátja, Arany
János olyanok, mint afféle magyar jin és jang. Arany csendesebb, szelídebb, de
harmóniája és béketűrése, mint sokszor kiderül később, inkább visszafojtottság,
mint beletörődés vagy Buddha-mosoly. És mégis milyen jó, hogy ő túlél, és
továbbviszi a közös örökséget, hogy a maga sokkal polgáribb, a költészetnek, a
költőnek akadémiai rangot szerző módján jelen van, de amikor szükséges, a
legváteszibb hangon szólal meg, tiltakozik. Hosszú életet él, és a végére megkeseredik
(talán ez velejárója a költői pályának?). Időskori borongásában, jajaiban is együtt
rezdülünk vele.

5. Ady Endre

Adyért sokan lelkesednek,
sőt a legnagyobbnak tartják, míg másokat zavar „a legnagyobb költő” póza,
amelyet magára vett. A kivételes költői teljesítményhez szükség volt erre az
öntudatra, szerepfelfogásra. A küzdelemre, amellyel kivívta a helyét, a
lázadásra és a kritikus szellemre, amellyel a magyar viszonyokat, a lehúzó
erőket ostorozta. Merte szidni a nemzetét és az ország viszonyait, mert úgy
gondolta, ez a legtisztább hazaszeretet kifejeződése. Istenes verseiben pedig
tudott egészen kicsiny és mélyen bűnbánó lenni Teremtője előtt. Nagyságát
bizonyítja, hogy e fohászai mindmáig megborzongatnak: vele járjuk a havas erdei
utat, és a fákon túl egy templom fényes ablakit véljük felfedezni.

6. Kosztolányi Dezső

Sokan a csengő-bongó rímek költőjének tekintik, és kétségtelenül az ő nevéhez fűződik a „Fölkelni reggel, rágni régi zsemlét: - /inkább a nemlét!” című „rímjáték”. De nem szabad elfelejteni, hogy a legnagyobb metafizikus verseink szerzői között is ott van az Akarsz-e játszani?-val, a Hajnali részegséggel, a Boldog szomorú dallal vagy a Könyörgés az ittmaradókhozzal. Olyan költő volt, aki gyermeki örömeivel, felnőttfélelmeivel, baljós megérzéseivel és a végsőkre tekintő látomásaival nemzedékek sora számára segített magukat és sorsukat megérteni, elfogadni. Kosztolányi nagyon a miénk: a mi nyelvünkön beszél, mi pedig tőle tanuljuk, hogy próbáljunk mindent szavakba önteni, a nyelv hálójába keríteni.

7. József Attila

Néha az az érzésünk, hogy József Attilához képest
mindenki más csak próbálkozott a magyar költészetben. Ez azért is elképesztő,
mert a kivételes teljesítményhez már 32 év is elég volt számára. Mégsem érezzük
istenkísértésnek, amikor életműről beszélünk vele kapcsolatban, méghozzá
evidensen halhatatlanról, és helyenként tökéletesnek tűnőről. Érthetetlen
csoda, hogy megcsinálta. Hogy abból az óriási hátrányból, amellyel született, a
legmagasabb költői csúcsokat is képes volt meghódítani. Hogy az ő leltára kis
túlzással már akkor kész volt, amikor mi még épp csak hozzákezdünk a
felnőttélethez, ha egyáltalán.

8. Radnóti Miklós

Radnótinak legalább egy
versét mindenki ismeri. A Nem tudhatom,
a szemérmes hazaszeretetnek ez a megrendítő vallomása 1944-ből (!) olyasmi,
amelyet mi már a később történtek szemszögéből olvasunk, hiszen azoknak „más
távlatot ád a halál már”. Az À la recherche szemszögéből,
a hazája által a halálba küldött-vitt bűntelen költő szemszögéből, aki annyira
eggyé forrt hivatásával, hogy még „Zagubica fölött a hegyekben” is verset ír, mert
hisz abban, hogy amit átél és érez, annak örök érvénye van, megörökítendő és az
utókorra hagyandó. És lám, a noteszt megtalálják, a versek pedig eltalálnak
hozzánk. Létezik-e ennél jobban életre-halálra művelt hivatás?

9. Weöres Sándor

Weöres ízig-vérig
költő volt, ennek minden külső és magatartásbeli jegyével. Nem lehetett
„normális” mércével mérni, és a költői hivatást mintha egyenesen neki találták
volna ki. Műveit egyszerre jellemzi szertelen játékosság és mély gondolatiság.
Óriási formaművész és kísérletező volt; alakváltó, minden skatulyából
kiszabaduló. Nemzedékek által fújt és kedvelt gyermekverseit
ritmusgyakorlatoknak nevezte, és úgy általában sem akart megfelelni a „rendes
költőkre” vonatkozó elvárásoknak. Egy másik világ polgáraként csetlett-botlott
a földön, és szárnyalt a verseiben.

10. Pilinszky János

Pilinszky az eladási
példányszámok alapján Petőfi után a legolvasottabb magyar költő. Kultusza
negyven évvel a halála és száz évvel a születése után is eleven. Hogyan
csinálta? Akár a verseit, akár az interjúit vagy a prózáját olvassuk, nem
érezzük réginek, avíttnak. Noha egy egész világ hullott a semmibe azóta, az ő
életműve fennakadt a rostán. Kivételes egyénisége átsüt a művein: a költészetre,
költőnek született. Magasabb erők médiuma volt, és a krisztusi szenvedés
misztériumába merülve próbálta érteni és megértetni a világot, minden bűnével
és botrányával együtt. Látni és hinni tanít a verseivel.