Keresztelő Szent János halálának helyszínén ásatnak immár 13 éve. Milyen érzés egy olyan helyen kutatni, ahol bibliai alakok jártak-keltek, és amit a római pusztítás után kétezer évre konzervált a föld? Miben rejlik a Machaerus jelentősége?
Köszönöm mindkét kérdését. Az elsőre könnyen tudok válaszolni: csodalatos egy evangéliumi helyszínt feltárni, talán semmihez sem hasonlítható érzés. Kicsit olyan, mintha pszichológusként vagy egy szerzetesként a saját vallásomban áshatnék. Az ókorkutatói hivatásom és a római keresztény identitásom átfedésbe került, egyszerre élhetem át mindkettőt. A Machaerus hegyen élt varázslatos palotájában a betlehemi gyermekgyilkos Nagy Heródes király, de később a fia is, Heródes Antipas, aki Jézust Pontius Pilatus kezére adta. De itt táncolt Salome hercegnő is, és vitte tálcán Keresztelő Szent János fejét Heródiásnak, Antipas második feleségének.
Ami a régészeti lelőhely jelentőségét illeti, nos, nem csupán egy időkapszulaként ránk maradt romvárosról van szó, egy egykoron káprázatos palotával citadellája sziklaormán, amelyet Kr. u. 72 óta a sivatagban érintetlenül hagytak, hanem egy történelmi helyszínről is. A Holt-tenger keleti partján található Machaerus heródesi királyi városáról Josephus Flavius már az első században leírta, hogy itt börtönözték be és ölték meg Keresztelő Jánost. Ez az egyetlen olyan evangéliumi szakasz, amelynek van egy olyan korabeli párhuzamos leírása, amely egy nem keresztény szerző tollából való. Történetkritikai alapon tehát a leghitelesebb helyszíne az evangéliumoknak. Igen, a leghitelesebb.
Korábban többen is ásattak a helyszínen. Hogyan működik a koncessziók kiadása, hogyan szereznek meg ásatást, mennyiben lobbitevékenység a régészet?
A helyszínen ásott előttünk két kutatócsoport is: amerikai baptisták és olasz ferencesek. Hatalmas munkát végeztek el, de nem publikáltak semmit. Ezek után Amerikában és Jeruzsálemben évekig tartott, amíg feldolgoztam ezeknek a kutatócsoportoknak a hagyatékát, az elvitt régészeti leleteket és a hozzájuk kapcsolódó ásatási archívumokat, miután a kollégák már mind meghaltak. A Machaerus ásatási koncesszióját 2008 novemberében hirdette meg a jordán Királyi Műemléki és Régészeti Hivatal, közvetlenül azután, hogy az ásatásvezető elődöm, a világhírű Michele Piccirillo olasz ferences atya meghalt. Összesen 54 egyetem, múzeum és akadémia adta be a koncesszióra a kérelmet.
Én a Magyar Művészeti Akadémia színeiben pályáztam Makovecz Imre támogatásával, akinek 2002 és 2005 között a Corvin-lánc alkotói támogatottja voltam. A kiírásban előfeltételként szerepelt, hogy legalább tízéves ásatásvezetői tapasztalat kell egy közel-keleti arab országban. Hiába voltam addigra már ötödik éve a ciprusi Páfosz ásatásvezetője, előtte kereken tíz éven át vezettem ásatásokat Egyiptomban (Thébában és Alexandriában). Emellett nagy előnyömmé vált, hogy bár ókorkutatóként az ELTE-n végeztem, de kitanultam az építészmesterséget is, és építészettudományból PhD-ztem a BME-n. Ha a szakmai előéletet lobbizásnak nevezzük, akkor valóban ennek köszönhetem, hogy 37 évesen kaptam egy húszéves szerződést a jordán királyi udvarban.
Nemrégiben volt a II. András vezette keresztes hadjárat 800. évfordulója – amit az Aranybullához képest elenyésző méretű megemlékezések fogadtak, ha voltak egyáltalán. Egyik előadásában párhuzamot vont a nyolcszáz éve Szentföldre látogató magyar csapatok, és a kint, a Machaeruson dolgozó magyar csapat között. Zarándokcélponttá válhat a heródesi palota?
Igen, már most is az, évente sok-sok ezer látogató érkezik hozzánk. Ami II. András királyunk körülbelül hétezer magyar lovagja és ugyanennyi harci ménje szentföldi hadjáratát illeti, ők az akkori szentatya, III. Honorius pápa kérését hajtották végre azzal a szándékkal, hogy megnyissák a Szentföld szent helyeit a nemzetközi keresztény zarándoklatok előtt. Ahogyan említettem, a mi munkánkra mindenki úgy tekint, mint akik XVI. Benedek pápa kérését teljesítik. A nagy különbség azonban az, hogy a Jordán folyó keleti partjának muszlim királya nemhogy nem ellenségesen fogadott bennünket, mint ahogy szegény magyar eleinket a szaracénok bő nyolcszáz évvel ezelőtt, hanem a legnagyobb szeretettel, kardok helyett tárt karokkal, ráadásul az ásatások költségeinek oroszlánrészét is magára vállalta az uralkodó.
Második magyarként kapta meg a Pápaság Aranyérmét, első magyarként a Pápai Akadémiák Díját, a Machaerusról megjelent monográfia meglehetősen hamar elfogyott itthon is – mikor ért vagy érhet révbe a kutatás? Miben mérné a sikerességét?
A kortársak elismerése egy ókorkutató számára inkább a munkája elősegítését jelenti, semmint bármifajta elégedettséget. Nincsen ugyanis olyan ókorkutató, aki a több évezreddel ezelőtti időkhöz kapcsolódó munkáját csupán a kortársak tekintetének vagy pillanatnyi értékítéletének végezné. Minden épeszű ókorkutató a következő generációknak végzi a munkáját, és nem törődik a kortársak kritikájával vagy elismerésével. Egyetlen dolog számít: a saját lelkiismerete. Ha pedig emellett hívő ember is, mint amilyen én is vagyok, akkor a királyára bízza az ítéletet. Természetesen most nem II. Abdallahra gondolok. Viszont szeretnék megemlékezni áldott emlékű honfitársamról is, László Fülöp festőművészről, aki XIII. Leó pápától kapta meg 1900-ban a Pápaság Aranyérmét, 122 évvel előttem, első magyarként. Ő festette meg a szentatya elképesztő erejű, hivatalos portréját, amelyért előtte elnyerte az 1900-as párizsi világkiállítás aranyérmét is.
Mintha keresné a keresztény témákat, amelyek akkor is megtalálják – például a Thot-hegyi ásatásoknál –, amikor nem is az a cél. Mennyire elhivatás a régészet? Hogyan kezdődött a pályája?
Egyszerű katolikus családban nőttem fel Pécsett, ahol minden este úgy fekhettünk le aludni a nővéreimmel (akikkel egy szobán osztoztunk), hogy a szüleink felolvastak nekünk a Bibliából. Ennek köszönhetően a bibliai történeteket kívülről fújtam már gimnazista koromban, és nyugodtan mondhatom, hogy jobban ismerem a szent szövegeket, mint a legtöbb biblikus. A nagyobbik nővérem apáca lett Franciaországban, a kisebbik viszont hatgyermekes családanya Budaörsön. Azt mondja, hogy megszülte a nagyobbik nővérünk gyermekeit is.
Utána viszont valahogy felgyorsultak az események, mert 16 évesen felvettek az ELTE-re, és 21 évesen már minisztériumi engedéllyel meg is szerezhettem a mesterdiplomámat. Azonnal kiküldtek Egyiptomba, hogy a magyar egyiptológia kairói képviselőjeként megkezdhessem az ásatásaimat. Mivel gyerekkorom óta érdekeltek a hieroglifák, és egyiptológusnak készültem, így könnyen ment a tanulás az egyetemen. Az azt követő tíz egyiptomi év pedig számomra az egyetem folytatása volt, amely idő alatt kitanultam az építészmesterséget is. Mivel édesanyám középiskolai rajztanárnő volt, az édesapám pedig ábrázoló geometriát tanított az egyetemen, így a térlátásomat és rajztehetségemet nekik köszönhetem, tőlük örököltem. A tanulás, és erről nem tehetek, kizárólag az ő génjeiknek köszönhetően, nagyon könnyen ment.
A jeruzsálemi Pápai Biblikus Egyetem professzora, a Mississippi Állami Egyetem kutatócsoportjának vezetője, az Operaház díszlettervezője, emellett pedig ásatást vezet Jordániában. Mennyire választhatók szét ezek a pozíciók, és mennyire terheli le önt a mindennapokban?
Számomra a legfontosabb, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként és kutatócsoport-vezetőjeként magyar színekben dolgozhatok, magyar zászlóként loboghatok a Holt-tenger-parti szélben. Nekem nagyon sokat jelent a magyarságélményem, úgy érzem magamat itt, a Közel-Keleten magyarként, mint egy különös tollú madár, amelyet röptében sokan megcsodálnak.
Nekünk nem voltak gyarmataink, tehát nincsen elutasítottságunk. Ugyanakkor egy ősi európai királyság polgáraiként olyan mesés örökséget képviselünk az arabok számára, amiről ők, négyszáz év török hódoltság után csak álmodhatnak. Legnagyobb örömöm, hogy keresztény lehetek. De az, hogy magyar kereszténynek mondhatom magamat, már hab a tortán. A külföldön nehezen kimondható nevemről sohasem hagytam el az ékezeteket. Római katolikus identitásomat a családomtól örököltem, és otthon vagyok benne. Sohasem voltam kritikus papjainkkal vagy politikusainkkal szemben. A szüleim arra tanítottak, hogy minden társadalomnak olyan papjai és politikusai vannak, amilyeneket önmagából képes kitermelni. Ezért az az ország, amelyik sok pénzt és energiát fektet az oktatásba, és a legkiválóbb plébániákon, parókiákon és iskolákon keresztül szereti a gyerekeket, egyre kiválóbb lesz. A magyar történelem pedig arról szól, hogy ezt ezer éve jól csináljuk, hiába a sok vonyító hang: a karaván halad.
Leczo Bence
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/12. számában olvasható.
