Martin Scorsese azt mondta róla: „Ő a jelzés. Van 'Brando előtt' és 'Brando után'.” Al Pacino így vallott Brandóról: „...összehasonlíthatatlanul jobb volt mindnyájunknál... egy fogalom...a halálom napjáig őt utánozom.” Egykori barátja, a temetésén is beszédet mondó Jack Nicholson is őt tekintette példaképének: „Brando a legjobb, akire mindannyian felnézünk. Ha ő elmegy, mindannyian egy helyi értékkel feljebb kerülünk a ranglistán.”
Marlon Brando a Nebraska állambeli Omahában született: apja egy mezőgazdasági termékeket gyártó cég ügynöke volt, édesanyja pedig a helyi színtársulatban játszott, és próbálta akaratos fiát a színészi pálya felé terelgetni. Apja a fegyelmezés más módszereiben hitt, és katonai iskolába íratta be Brandót, aki gyűlölte az intézményt, és 19 évesen el is érte, hogy drasztikus diákcsínyei miatt kicsapják. A fiatal tehetség ezután New Yorkba költözött, ahol a híres Actors Studióban Lee Strasberg és Elia Kazan tanította. Az Actors Studio akkoriban Amerika legtekintélyesebb színházi közösségének számított. Strasberg Konsztantyin Sztanyiszlavszkij színésztechnikai módszerének követője volt, tanítványai között pedig Brando mellett olyan neveket találunk, mint James Dean, Marilyn Monroe, Paul Newman, Al Pacino, Anne Bancroft és Robert De Niro színészek, valamint Elia Kazan rendező.
Lázadó hős
Strasberg az amerikai színjátszás megújításának úttörője volt. Amikor Konsztantyin Sztanyiszlavszkij 1923-ban a moszkvai Művész Színházzal az Államokban vendégszerepelt, a társulat előadásaiban a színészek lehengerlő intenzitással és alázattal játszottak – manír és póz nélkül. A karakterek megformálásakor saját élettapasztalataikat használták fel, így játékuk hiteles volt: ezt hívjuk ma method acting-nek. Ehhez hasonló színjátszás azelőtt nem volt jelen az amerikai színpadon, így amikor Strasberg Sztanyiszlavszkij két tanítványával, Marija Uszpenszkajával és Richard Boleslawskival létrehozta az American Laboratory Theater-t, ahol relaxációs, koncentrációs, valamint érzet- és emlékezetfelidéző gyakorlatokat dolgoztak ki, a módszer rengeteg vitát váltott ki. Az Actors Studióba egyébként Jack Nicholson ötször felvételizett, Dustin Hoffman hatszor, Harvey Keitel pedig tizenegyszer.
A bekerülő filmsztárok a színésztársadalom egy új rétegét teremtették meg, melyet a lázadó hős címkével jelöltek. Sam Staggs véleménye szerint Marlon Brando volt az Actors Studio vonatának felforrósodott kazánja, a módszer megtestesítője.
– írta évtizedekkel később Brando E dalra tanított anyám című életrajzában, amelyben viszont tagadja, hogy Strasbergtől bármit is tanult volna. Stella Adler és Elia Kazan látták meg benne a korszakos tehetséget.
Marlon Brando 1944-ben lépett először a Broadway színpadára: az Emlékszem, mama című vígjátékban szerepelt jelentősebb visszhang nélkül. Három év múlva aztán egy csapásra ismertté vált, amikor Tennessee Williams A vágy villamosa című drámájának New York-i bemutatóján ő játszotta Stanley Kowalskit, a szerepet pedig a világot jelentő deszkák után a filmvásznon is sikerre vitte 1951-ben Vivien Leigh oldalán. Zsigeri alakítása meghozta Brandónak első Oscar-jelölését az összesen nyolcból. Életformáján és stílusán Hollywoodba kerülve sem volt hajlandó változtatni: a filmgyárban is farmerben és trikóban mászkált, kocsmákban evett, nem vett részt partikon, botrányokat okozott, és imádta provokálni az újságírókat.
‘53-ban A vad című, Benedek László által rendezett motoros filmben, majd 1954-ben A rakparton című, ugyancsak Kazan rendezésében készült filmben alakított emlékezeteset, utóbbiért meg is kapta első Oscar-díját. A vad igazi kultuszfilm lett: a motoros bandáról szóló történet főszereplőinek viselete, motorjai divatot teremtettek, Brandót pedig azonosították a lázadó főhőssel, Johnnyval. Nem alaptalanul, a színész visszanézve ezt a karaktert tartotta legkedvesebb filmszerepének.
Cipőkrém és zsebkendő
1952 és 1962 között olyan sikerfilmekben szerepelt, mint a Viva Zapata!, A vad, a Julius Caesar (Joseph Mankiewicz rendezésében nyújtotta élete egyetlen Shakespeare-alakítását), az Oroszlánkölykök és a Lázadás a Bountyn. Ebben az időszakban háromszor kapta meg a brit filmakadémia BAFTA-díját, és a legjobb színész lett 1953-ban a cannes-i filmfesztiválon (Viva Zapata!). A hatvanas években hanyatlani kezdett Brando pályája, így az 1972-es A keresztapát sokan a nagy visszatérésének tartják. Francis Ford Coppola anno egy beszélgetős műsorban idézte fel, hogyan zajlott az első kamerateszt. Felhívta Brandót, akit amúgy azelőtt nem ismert, majd ellátogatott hozzá a kézikamerájával és egy doboznyi kellékkel: szivarral, sonkával, olasz sajtokkal…
A felvétel aztán a hírhedten nehéz eset Brando szerepeltetését ellenző producereket is meggyőzte, a karakter és a film pedig bevonult a legnagyobbak közé. A színész egyébként mindössze 47 éves volt a film forgatásakor, így jókora munkája volt a sminkeseknek és a világítóknak abban, hogy hiteles legyen az idősödő maffiafőnök szerepében. Szakított a klisékkel: az ő értelmezésében a maffiafőnök nem konvencionális rosszfiú, hanem a maga módján hős. Gyilkosságai ellenére is tiszteletet érdemlő, tisztességes és szolid ember, aki véletlenül egy erőszakos világban él. Brando a forgatókönyvet is átdolgozta, miután meggyőzte Coppolát Corleone karakterének átalakításáról.
Alakításáért meg is kapta a következő Arany Glóbuszt és a második Oscart, de Marlon Brando az amerikai imperializmus és rasszizmus ellen tiltakozva nem ment el a díjátadókra: az Oscar-gálán az amerikai kisebbségi politikát elítélő üzenetét Sacheen Littlefeather apacs színésznő és polgárjogi aktivista olvasta fel. Művészileg viszont újjászületett: 1972-ben még egy klasszikusban játszhatott, Bernardo Bertolucci filmjében, a maga korában szexuális témája miatt botrányfilmnek számító Utolsó tangó Párizsban című drámában. Ebben a színész sokak szerint élete alakítását nyújtotta egy özvegy férfi szerepében, jött is az újabb Oscar-jelölés, majd az 1979-es Apokalipszis most Kurtz ezredeseként is éljenezték.
A puskázó színészóriás
Apropó Apokalipszis most: Coppola egy másik visszaemlékezésében azt mondta, hogy a film címe tulajdonképpen a forgatási állapotokat is jelölte, és kicsit mindannyian megőrültek közben. Martin Sheen szívrohamot kapott, lecsapott a tájfun, Marlon Brando pedig állítólag rovarokat evett, és miután az operatőrnek azt mondta, hogy csak messziről és lehetőleg deréktól felfelé filmezheti, ezt megerősítendő félmeztelenül jelent meg a jelenet forgatásakor – deréktól lefelé.
A látóterében helyeztek el súgókártyákat, amiket mankóként használhatott, ám ezekkel alkalmazkodni kellett a díszlethez is, hogy ne legyenek láthatóak. Előfordult, hogy például lámpák mögé rejtették azokat, de A keresztapa forgatása alatt a Tom Hagent, Corleone fogadott fiát, a család ügyvédjét alakító Robert Duvall mellkasára is kerültek efféle papírok. Brando utólag azt mondta erről a megoldásról, hogy egyáltalán nem a lustaság miatt használt súgókártyákat, hanem a spontaneitást próbálta valamelyest megtartani általuk, hiszen a mindennapi életben is jellemző, hogy az emberek keresik a szavakat, mielőtt kimondanak valamit. Ő így kereste.
A Supermanben való rövidke feltűnése főleg óriási sztárgázsija miatt emlékezetes, az 1989-es Forrongó évszakért pedig utoljára jelölte az Amerikai Filmakadémia. Ezt követően pályája már lefelé ívelt, ebben közrejátszott látványos elhízása, és az sem segített, hogy évtizedek óta rajta ragadt a problémás jelző. A valaha rendkívül jóképű nemzedékek szexbálványa a kilencvenes évekre 156 kilós kolosszussá hízott. A legnagyobb tragédia 1990-ben érte, amikor elsőszülött fia lelőtte húga, Cheyenne barátját, mert az szerinte rászoktatta a lányt a kábítószerre. Christian Brandót tíz év börtönre ítélték, a súlyos depresszióba esett Cheyenne harmadik öngyilkossági kísérlete pedig 1995-ben sikerrel járt. Kései mozijai közül az önparódia miatt is megemlíthető Az újonc, a Johnny Depp-féle Don Juan de Marco pedig még szerethető, A szajré pedig a generációs találkozó (De Niro, Edward Norton) okán emlékezetes. A minden szempontból katasztrofális Dr. Moreau szigetéért viszont még az Arany Málnát is megkapta az Oscarjai, öt Arany Glóbusz-, három BAFTA- és egy Emmy-díja mellé.
Marlon Brando csillaga ott virít a Hírességek sétányán már 1960 óta, mindent elért, mindenkit megkapott. Számtalan afférja mellett háromszor nősült, papíron 11 gyermek édesapja. Azon kevesek egyike, aki még életében mítosszá vált, és akit pályatársai is a legnagyobbként ismertek el. Lázadó volt, mint James Dean, ám neki több mint harmincéves filmes pályafutás adatott meg. A teljesen visszavonult színész Tahiti közelében lévő saját szigetén, Tetiaroán és japán stílusú Los Angeles-i házában töltötte napjait. A filmtörténet egyik nagy legendája életének nyolcvanegyedik évében, 2004. július 1-jén halt meg Los Angelesben. Csendes, egyszerű temetést kért, amelyen Jack Nicholson mondta a beszédet. Hamvait szétszórták a sivatagban.
E dalra tanított anyám önéletrajzi könyve halála után két évvel, 2006-ban jelent meg magyarul Upor László fordításában. A memoárból egy, a világot és önmagát szenvedélyesen megérteni akaró, esendő embert ismerünk meg, aki őszintén vall szeretet nélküli gyermekkoráról, Hollywood tudatlanságáról és saját démonairól. Marlon Brando összetett, ellentmondásos és végtelenül izgalmas személyiség volt a legendás szerepek jelmezei mögött, aki visszaemlékezésében egyrészt gyötrelmes odisszeaként tekint vissza életére, másutt viszont kijelenti: szerencsés csillagzat alatt született. Mindkét állítás igaz.
