Kovalik Balázs egy anekdotával kezdte: „mesteremnek, Békés Andrásnak egyszer Nádasdy Kálmán azt mondta: operarendező az lesz, aki tulajdonképpen semmihez nem ért. Van valamennyi tehetsége a színészkedéshez, a zenéhez, a képzőművészethez, a tánchoz, de ahhoz nem elegendő, hogy ténylegesen színész, zenész, képzőművész vagy táncos legyen. Viszont egy operarendezőnek nélkülözhetetlen, hogy legyen valamennyi tehetsége a színészkedéshez, zenéhez, képzőművészethez és a tánchoz.”
A rendező úgy fogalmazott: évtizedek óta igyekszik megfejteni, kit is nevezünk operarendezőnek. Kovalik Balázst huszonöt évvel ezelőtti Turandot rendezése óta így aposztrofálja a szakma, így rögtön szembesülnie kellett az operarendező felé támasztott elvárásokkal, illetve a szerzői szándék meghamisításának vádjával. Felidézte egyik „gaztettét”, amikor Timurt, a tatár fejedelmet nem – az évtizedes tradícióknak megfelelően – vak emberként jelenítette meg a színpadon. „Habár a partitúrában nincs utasítás a szereplő vakságát illetően, a példa jól szemlélteti az operarendezők körüli viták jellegét és minőségét.”
Kovalik Balázs szerint míg a rendezői koncepciókon rendre fennakadnak „az operák mindentudó felkentjei”, addig gond nélkül siklanak el afölött, ha egy énekes, a szerző kottában leírt szándékát –
„a saját énektechnikai tudását fitogtatva és a hallgatók giccses ízlésének megfelelően”
– önkényesen megváltoztatja. A rendező Kalaf áriáját hozta példaként a Turandotból, és Puccini kottája mellé levetítette a Luciano Pavarottival készült felvétel részletét, amelyben a bravúros énekes megáll az utolsó előtti hangon, és a záró hangot is jócskán elnyújtja, ezzel szolgálva a bravúros befejezést.
Kovalik Balázs arra hívta fel a figyelmet, hogy ez az öncélú énekesi gesztus alapjaiban változtatja meg Kalaf karakterét. Hiszen a Puccini utasításai szerint ez (Vincerò! – Győzni fogok!) egy határozott, „tökös” kijelentés, a kitartott hangokkal azonban „öntetszelgően gőgössé” válik.
A rendező beszélt arról is, hogy Puccini rendkívül akkurátus zenei utasításokkal látta el a kottát, és az 1926-os bemutató hangfelvételének tanúsága szerint akkoriban még szó sem volt arról az állítólagos tradícióról, amelyre ma előszeretettel hivatkoznak.
„Ha ars poeticát kellene megfogalmaznom, azt mondanám: mindent lehet, nincsenek határok. A művészetben minden lehetséges, ami tehetséges, megalapozott, meggyőző és sikeres.”
Az opera olyan műfaj, amelynek lényege a sorok között van – tette hozzá. „Ami érdekes, az leginkább a zene és a szöveg kifejezési síkjai között húzódik meg leíratlanul, kimondatlanul, a többszörös áttétel miatt bizonyíthatatlanul. Az operarendező ezt a szférát próbálja megérteni, és saját művészi eszközeivel megmutatni.”
Kovalik Balázs az opera műfajának történetét felidézve megjegyezte: az opera nem azért lett népszerű, mert az emberek értették, ami a színpadon zajlik, hanem mert társasági eseménnyé vált. A történeti áttekintésben nyomon követte, ahogyan a költő, szövegíró majd később – a librettisták komoly méltatlankodása közepette – a zeneszerzők, végül pedig a rendezők, énekesek elképzelései kerültek előtérbe. Kovalik szerint manapság „köztudott, hogy az ügynökségek maffiahálózata szövi át az operaházak világát, és az is tény, hogy a látvány egyre dominánsabb helyet foglal el napjaink előadásaiban.” A nézők is mintha élveznék, hogy nem kell konfrontálódniuk rendezői koncepciókkal – jegyezte meg egy tavalyi müncheni Parsifal előadás élményét felelevenítve.
A rendező beszélt az operát színpadra állítók és karmesterek állandó küzdelméről, a sokat emlegetett „szerzői szándék” érvényesítéséről. „Valójában csak hatalmi kérdésről van szó: kié legyen a végső szó, ki mondja meg, mi olvasható ki a sorok között. A karmester a kottára hivatkozik, és azzal vádolja a rendezőt, hogy szövegkönyvből dolgozik. Rendre előbukik a panasz: nem az van a színpadon, amit a szerző megkomponált. Nem az van, valóban.”
Kovalik Balázs szerint, ha a karmesterek tényleg tudnák, hogy mi volt a szerző szándéka, akkor nem vezényelnék különbözőképpen az egyes zeneműveket. „Nem versengenének egymással titokban a lemezfelvételeken, ha ő így, akkor én másképp. Mi értelme lenne a lemezgyűjtő sebészorvosok hatalmas kollekciójának, ha minden korongon ugyanúgy szólna a Traviata vagy a Tosca? Teljesen felesleges lenne a Wagner-rajongó füzetkéje, amelyben évek óta azt jegyzeteli, hogy melyik karmesternél hány percig tartott a Parsifal harmadik felvonása.”
A rendező Mozart Don Giovannijának egyik jelenetét idézte példaként, amikor Donna Anna rádöbben, hogy Don Giovanni volt a szobájába berontó álarcos férfi, apja gyilkosa. Kovalik Balázs arra hívta fel a figyelmet – a különböző előadásokból kiemelt részletek bejátszásával –, hogy Mozart nem ad egyértelmű utasításokat, a zenében rejlő feszültségek, árnyalatok lehetőséget adnak különböző értelmezésekre. Ehhez pedig nélkülözhetetlen egy rendező, aki eldönti, hogy Donna Anna bosszúra éhesen vagy az emlék erotikus bizsergésével, zaklatottan, esetleg lelkifurdalással interpretálja a történteket vőlegényének.
Kovalik Balázs Békés András huszonöt évvel ezelőtt neki címzett levelének részletével zárta előadását: „régi közhely, hogy az opera megvalósíthatatlan műfaj, éppen, mert olyan sok együtthatót feltételez egy időben, ami a lehetetlenséggel szinte határos. Nos, az a tanulságom támadt, hogy ez a legmagasabb rendű színpadi műfaj, ha véletlenül minden összejön benne. Az ilyen előadásokban a csacska kérdések, ki a fontosabb: rendező, karmester, énekes? – mind érvényüket vesztik. Ezekre az alkotásokra ugyanis az a jellemző, hogy karmester, énekes, rendező s mindazok, akik részt vettek benne ugyanolyan jók.
Egy időben, épp’ akkor, épp’ ott igazi színházat hoznak létre.”
Nyitókép: Kovalik Balázs az Örkény Színházban próbál. Fotó: Horváth Judit
