Nagyapám, az anyám apja sokat mesélt nekem gyermekkoromban. Többek között arról, hogy kilencen voltak testvérek, vályogházban éltek, gyerekként bátrak és szabadok voltak. Mit, mennyit és mivel játszottak, hogyan rosszalkodtak. Elmondta, hogy miképp élte meg a második világháborút, kint, a színtéren ifjúként, emberként, katonaként, fogságban, rabságban. Nehéz körülmények között, háromméternyi magas hó alatt kuporogva, éhezve vagy jobb sorsban: konyhán krumplit pucolva. Eztán arra ment haza, hogy nincs apja, meghalt, éppen két hete. Elment, ahogy az öccse is, aki a háborúban maradt, örökre. Most döbbenek rá, hogy a saját apjáról sosem beszélt. Egyetlen szót sem.
Ezeket az emlékeket most Nádas Péter Egy családregény vége című regénye hozta felszínre. A hőse egy kisfiú, akit a nagyszülei nevelnek, és akinek a nagyapja sokat mesélt, önmagáról, hitről, kételyről, háborúkról, sorsokról, menekülésről, cselről, örökségről, többnyire a padláson.
Visszamegy az időben több száz évet. Mesél a kezdetekről, hogy miből lettek: kiknek a vére csörgedezik bennük. De előbb felidézi, hogy amikor kisfiú volt, neki is mesélt a nagyapja, nem akárhol: a szederfa alatt. „A nagyapám homlokára hullt egy szeder. Nem mertem nevetni, pedig szétkente az arcán a levét. Mindig, mindent megérzett, tudott. Akkor is ezt mondta: Ne nézz! Ha nézel, nem hallod, és egy szeder, az nem olyan nagy dolog.”
A történet ugrál a jelen, a közel- és a távolabbi múlt között. A zsidóságról, a generációk közötti hasonlóságokról, kalandos történetekről, a lét értelmének kereséséről is beszél az idős ember. Majd a történet végére ér. Az örökséget átadta: a vagyont, mely pénzben nem kifejezhető. És meghal. Elmegy, végleg, és a fiú ott marad a nagyanyjával. A gyerek kíváncsi. Látni akarja, hogy milyen a halál: az éjszaka közepén felkel, és megnézné a halott nagyapját, de a mama nem engedi, hogy felkapcsolja a villanyt, mert babonás: a ruháit feketére „mossa”, a villanyokat eloltja, a redőnyt lehúzza, a tükröket letakarja.
Ketten maradnak, aztán az események felgyorsulnak. A főhősnek arra sincs ideje, hogy fellélegezzen, hogy gyászolhasson, a családot ugyanis újabb veszteség éri. A ruhákat újra be kellene színezni, felnőttnek kell lenni, helyt kell állni. Éretten, bátran, gondoskodóan, mégis csak gyermekként. És a fiú csinálja, csendben, szó nélkül. De ezeket már egyre erősödő félelemmel, szorongással, zavarodottsággal, kétséggel, éhséggel és magánnyal együtt teszi. Anya, apa, nagyapa és nagymama nélkül. Egyedül, árván.
Nádas Péter: Egy családregény vége. Jelenkor Kiadó, 2012.
Az írás a Magyar Kultúra magazin 2021/2. számában jelent meg.
Nyitókép: Nádas Péter (2017). Fotó: MTI/Balogh Zoltán
