Az összes kártyalap – Világjáték – Polcz Alaine 100

„Csinálsz egy olyan világot, ami neked tetszik. Az lesz a te világod” – mondja a fiatal Polcz Alaine egy kislánynak a kiállítás egyik, hatvanas évekbeli filmrészletében. Hangja engem az egykori bemondónőkére emlékeztet: háziasszonyosan szívélyes, kedves, megnyugtató. Olyan ember hangja, akinek van hová behívnia valakit, és az invitálással jól elrendezett hátterének biztonságát is átadja. És valóban, a Világjáték, amelynek apró fenyőfáit, házikóit, buszait és házait, emberkéit és állatkáit a lánynak megmutatja, szűkebb értelemben az ő világa: feltalálója ugyan a brit Margaret Lowenfeld volt, de Polcz diagnosztikai módszerré fejlesztette tovább, mint szintén itt, egy másik filmben elmondja.

Már az is sokatmondó, ha egy felnőtt szakmai életének egy játékkal való elmélyült foglalkozás és a gyerekek iránti elkötelezettség a legfőbb jellemzője. De a kiállítás többet állít ennél, és nem alaptalanul: Polcz Alaine egész életét „világjátékként” mutatja be. Olyan folyamatként, amelynek során nagy kedvvel, a játék örömével, de nem kis fegyelemmel és gondossággal, következetességgel berendezte-felépítette kisvilágát. Azt a világot, amelyben azután valamiképpen már ő is benne volt, amely őt tükrözte, és amellyel határozottan állított valamit a nagyobb világról is.

Heller Ágnes Leibniz egzisztenciális metafizikája című könyvében nagy meggyőzőerővel fejtegeti, hogy mindennap világot választunk. Noha sokszor halljuk egymástól, hogy „a kutya ugat, a karaván halad”, tehát hogy mi, hétköznapi emberek tehetetlenek vagyunk a nagy folyamatokkal szemben, ezért semmit sem számít, hogy mit teszünk. Ez sokunk megélése, de miért ne lehetne a fejéről a talpára állítani a dolgot, és inkább azt hangsúlyozni, hogy ha csak egy nagyon kicsit is, de mindennap változtat(ha)unk a világon. Hogy az a világ, amelyet ismerünk, napról napra egy másik világgá válik a mi választásaink révén. Egészen más világ ugyanis, amelyben ma hajnalban erőt vettem magamon, és felkeltem, hogy dolgozzam, mint az, amelyben inkább a másik oldalamra fordultam. Egészen más világ, amelyben áskálódtam, mint amelyben szerettem. Egészen más, amelyben magamon kívül senkivel sem törődtem, mint amelyben másokért próbáltam tenni. A döntés az én kezemben van. Ha akarom, holnap már másik világban élhetek.

*

A Világjátékban benne van ugyan a játék szó, de ez nem jelent súlytalanságot, téttelenséget, sőt talán sok esetben még önfeledtséget sem. Néha elgondolom, hányszor döntök naponta anélkül, hogy különösebben reflektálnék rá, és hogy nem tehetem meg, hogy nem döntök (ami ijesztő). Videójátékok versenypályája jut róla az eszembe, ahol azonnal kicsúszol az útról vagy karambolozol, ha nem koncentrálsz egyfolytában a volánra. Az, hogy hibázunk, a játék része, de viselhetők a következményei. És nem az a leginkább jellemző egy emberre, hogy mennyit hibázik, hanem hogy miként építkezik, hogy milyen világot szeretne látni maga körül.

Polcz Alaine életének menetén a kiállításon végighaladva egyszerre fájunk és ujjongunk. Sokat szenvedett ember sorsát ismerjük meg ugyanis, de egy nagy lélekét, aki mindent, tehát minden rosszat, kínt, megaláztatást, ridegséget és ellenerőt leküzdve következetesen tette, amit a hivatásaként felismert. Jobban mondva hivatásaiként, és ez újabb sajátosságára világít rá a pályának, az életműnek.

Sok éve már, hogy nagy hatással volt rám Sándor Anna (a Spinoza Színház alapítója) Miért szeressük Hollandiát? című könyve. Tőle tudtam meg, hogy Hollandiában gyakori a többszörös hivatás és az élet, sőt a munkanapok, -órák (!) megosztása különböző hivatások vagy foglalkozások között. Szintén emiatt bevett szokás arrafelé, hogy nemcsak fél-, hanem negyed- és nyolcadállásokat is betölthet az ember, tehát mondjuk hajnalban lehet pék, napközben könyvelő, este pedig jazztrombitás. Nem kell csorbulnia, mélyről fakadó vágyait eltemetnie, és kellő rugalmassággal, a Világjáték módszeréhez hasonlóan maga rendezheti be világát: olyanra, amilyen az ő számára a legkomfortosabb és -kiteljesítőbb. Ez alapvetően alakítja át azt is, ahogyan az általunk bejárható utakra, „kalandozási lehetőségekre” és az életünk egészére tekintünk. Ha nem kell feltétlenül egyvalamit választanunk és azt egy életen át csinálnunk, az játékosabbá, örömtelibbé, kreatívabbá fog bennünket változtatni.

*

Polcz Alaine-t az újrakezdés e képessége, derűje és könnyedsége jellemezte, és a merészség. Például annak a merészsége, hogy Mészöly Miklós mellett „mert” íróvá válni, aztán e minőségében közel hetvenévesen „elő is bújni”, és ezzel új fejezetet nyitni az életében. Életenergiáját és optimizmusát látva az Ószövetség időskorukban is termékeny asszonyai juthatnak eszünkbe, akik élete az isteni kegyelem mellett arról tanúskodik, hogy „ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”. Hogy új meg új életszakaszaink új meg új lehetőségeket kínálnak: hogy (ezt meg Albert Schweitzer mondta) „olyan fiatal vagy, amilyenek a reményeid; olyan öreg, amilyenek a kétségeid”. Nehéz elhessegetnünk a gyanút, sőt bizonyos jelek alapján ez szinte egyértelmű: Polcz Alaine példát akart adni, szemléletet akart formálni, és valamiként az életére is alkotásként tekintett. Értelmes, a világot alakító konstrukcióként, amelynek minden szón túlmenő jelentése van.

Polcz Alaine úgy gyógyult, hogy gyógyított. Háborús erőszak és az ebből következő gyermektelenség traumáját egyaránt fel kellett dolgoznia. Nem lehet meghatódás nélkül arra gondolni, hogy ebből a rettenetből nála a gyerekek, jóllétük, kórházi körülményeik, lelki komfortjuk javítása és haldoklásuk kínjainak enyhítése érdekében tett évtizedes erőfeszítések lettek: hogy ő így „kompenzált”. Nem dacolt a sorssal, hanem gondviselésként, magasabb akarat rendeléseként tekintett rá, amelyből „dolgoznia” kell. Az pedig már-már a szentek misztikájára utal, amit az életére visszatekintve mondott:

„Látom, mint egy kártyajátékos, az összes kártyát, értelmet nyert minden egyes eleme. Így csinálnám végig az életemet újra. A szenvedéseivel együtt.”

Sebesültek és haldoklók ápolása a háborús pokolban 15 évesen, felbomló első, majd küzdelmes, de egész életen át tartó második házasság Mészöly Miklóssal, ifjúkori grafológiai praxis, pszichológiai tanulmányok, elmegyógyintézeti, majd gyerekkórházi munka, álnéven írt bábjátékok (!), szakács- és egyben életvezetési könyvek, tabudöntögető pszichológiai írások a Valóságban, beszélgetőkönyv a gyerekkori és egész életen át megmaradó barátnővel, Bíró Berta erdélyi lelkésznével, barátság Nemes Nagy Ágnessel, Vajda Júlia festővel és más művészekkel, a kórházi búcsúztatás módszertanának kidolgozása, a Magyar Hospice Alapítvány és a Budapest Hospice Ház megalapítása, kapcsolattartás beteg és elhunyt gyerekek szüleivel, és mint már írtam, 1991-től szépirodalmi tevékenység: ezek Polcz Alaine „világjátékának” mozaikkockái. Összetéveszthetetlenül egyedi életút, önként vállalt küzdelmek, újítások és korszakos teljesítmények. A kiállításon kihelyezett díjait: a középkeresztet, a Batthyány-Strattmann László-díjat és a Pro Psychologia Hungariae emlékérmet látva az járt a fejemben, hogy ezeket máris mennyire anakronisztikussá tette a múló idő. Hogy teljesen jelentéktelenek és őt alulértékelők ahhoz képest, amit Polcz Alaine a magyar tanatológiában és irodalomban jelentett. Hogy a halála óta eltelt másfél évtized csak még világosabbá tette: amit maga után hagyott, maradandó.

*

A kiállítás első pillantásra kicsi, alapos tanulmányozásához azonban biztosan kell legalább másfél óra. Jól áttekinthető, és nagy előnye, hogy nem túlzottan szövegcentrikus. Részletgazdag, személyes apróságokkal (kosárka, fésű, sminkkészlet, emlékkönyv) is megpróbál hőse bűvkörébe vonni. A centrumban látható tárlót körülbelül egymillió játékkal, bábuval, házikóval stb. sűrűn telerakva viszont túlzásnak éreztem és csupán hangulatfestő elemként értelmeztem. (Gyerekekkel pedig veszélyes megnézni, mert utána kötelező lesz játékboltba mennünk velük.) A szakmai filmrészletek nagyon izgalmasak, de egy idő (körülbelül negyed óra) után már nem nyújtanak újat, a hanganyagok rövidek és nem feltétlenül sokatmondóak – leszámítva Mészöly Miklósnak a Polcz Alaine-nel való első találkozását felidéző néhány megkapó mondatát. Ami nekem a legtöbbet adott, az maga Polcz Alaine: az ő filmre rögzített vallomásai – akár szakmai részleteket taglal, akár élete megrázó emlékeit idézi fel. Az a belőlük áradó erő, eltökéltség, harmónia, amely békésen megfér az sebzettséggel, kivételes érzékenységgel. A felvállalt sors, sebek. Szuggesztív tekintete, amely élete végéig fiatal maradt.

A kiállítás két falán ugyanaz a filmjelenet ismétlődik: Polcz Alaine vendégségbe érkezik Bíró Bertához. Benyit a kertkapun, Berta kijön elé, és hosszan ölelkeznek. Bizalom, elfogadás, összetartozás, szolidaritás – egy egész élet sűrűsödik össze a gesztusban. A sok küzdelem, amelynek mind ugyanaz, az öleléselvű világ volt a célja.

A kiállítás október 31-éig, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tekinthető meg.