Ausztria kicsi ország, és az innen érkező filmek – néhány ritka kivételt leszámítva – nem túl híresek. De vannak olyan rendezői, akik díjakat vittek el Cannes-ból, vannak, akik még Oscart is nyertek, van néhány nagyszerű dokumentumfilm-készítő, és ez az ország avantgárd filmjeiről is jól ismert. Ami szintén nem annyira közismert, hogy Ausztria „őse”, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia hatalmas hatással volt Hollywoodra. Néhány fontos rendező a nácik elől menekült a tengerentúlra, és akadtak, akik jobb körülmények között akartak dolgozni, mert az USA olcsó produkciói megnehezítették Európa filmiparának működését.

Az alábbiakban olyan rendezőket gyűjtöttünk össze, akik ebből az országból indultak, majd méltán híres rendezőként hagyták kézjegyüket a filmtörténeten.

Georg Wilhelm Pabst (1885–1967)

Georg Wilhelm Pabst Greta Garbo színésznőt instruálja a Bánatos utca forgatásán
Forrás: Archives du 7e Art/Sofar Film

A Monarchia csehországi tartományában született, August Pabst vasúti tisztviselő és Elisabeth Noe második gyermekeként. 1901-ben beiratkozott a bécsi konzervatóriumba, ahol színművészetet tanult. Zürichi, Sankt Gallen-i és salzburgi színházakban lépett fel, majd németországi színházakhoz szerződött, végül a bécsi Neue Wiener Bühne társulatának tagja lett. 1911-ben az Amerikai Egyesült Államokba utazott, és a New York-i német nyelvű színház, a Deutsche Volkstheater színésze, egy év múlva rendezője lett. 1921-ben megismerkedett az Im Banne der Kralle című filmjét Bécsben forgató német filmrendezővel, Karl Frölichhel, még ebben az évben segédrendező lett. Követte Frölichet Berlinbe, ahol segédrendezőként, forgatókönyvíróként és filmszínészként dolgozott.

A Froelich-Film GmbH égisze alatt rendezte és készítette el első művét 1923-ban, az expresszionista ihletésű A kincs (Der Schatz) című filmet. A sikert az 1925-ben Greta Garbo főszereplésével forgatott Bánatos utca (Die freudlose Gasse) című filmje hozta el számára. A 30-as években Franciaországban vállalt filmes munkákat, együtt dolgozott Jean Gabinnel és több emigráns magyar művésszel, például Metzner Ernővel, Bús-Fekete Lászlóval és Peter Lorre-ral. 1933 Hollywoodba utazott és leszerződött a Warner Brothersnél, ám itt az Európában sikeres és termékeny Pabst mindösszesen négy megvalósítatlan forgatókönyvet írt, és egyetlen filmet forgatott (A modern hero, 1934).

Pabst a két világháború közötti európai filmrendező-generáció egyik legprogresszívebb alakja volt. Munkássága nagy jelentőségű, filmtörténeti lépés volt az úgynevezett szerzői filmek felé. Megfilmesítésre kiválasztott témái társadalmi és pszichológiai értelemben egyaránt nagy lehetőségeket rejtettek magukban. Műveiben olyan társadalmi és egyéni problémákra összpontosított, mint a szegénység, a házasság, a prostitúció vagy a háború. Technikai kísérletezőkedvét megannyi újítás tanúsítja: a látványt a szereplő szemszögéből közvetítő kameramozgás, lassan úszó svenkelés, az intenzív vágástechnika. Pabst elsőként ábrázolta az emberi tudatalattit a freudi pszichoanalitikus megközelítésben az európai filmművészetben (Egy lélek mélységei / Geheimnisse einer Seele, 1926). 

Otto Preminger (1905–1986)

Otto Ludwig Preminger az Osztrák-Magyar Monarchiában, Vizsnicában született. Apja Markus Preminger volt, Ausztria-Magyarország főügyésze. Eredetileg Otto és testére, Ingo – aki végül producer lett – is apjuk nyomdokába szándékozott lépni a jogi pályán, azonban Otto 20-as éveiben úgy megszerette a színházat, hogy aztán a jövőjét tekintve is más irányba indult el, hogy az egyik legötletesebb színpadi producer és rendzeő legyen.

Csak 24 éves volt, amikor Max Reinhardt felkérte, hogy dolgozzon a színházában, amelyet később igazgatott is. Első filmjét (Hazug csókok, igaz könnyek) 1931-ben rendezte, majd pár évvel később az Egyesült Államokba érkezett – valószínűleg a nácik elől –, valamint azért, hogy a Broadway színpadára állítsa Edward Wooll Libel! című művét, melyet sikerrel be is mutattak 1935 decemberében. Ezután Hollywoodba költözött, ahol a 20th Century Fox szerződését írta alá. Ő lett az első független producer/rendező.

A színpad és a film világa között ingázott, amíg a Valakit megöltek (Laura, 1944) nagy sikere A-listás rendezővé tette az álomgyárban. A következő két évtizedben a világ egyik legjobb rendezőjeként tartották számon, és bár hatása az Advise & Consent (1962) után kopni kezdett, munkásságának tagadhatatlan jelentősége volt, és az 1970-es évekig folytatta is a nagy mozikat. Az 1975-ös Rózsabimbót (Rosebud) szerették a kritikusok. Utolsó rendezői munkája, a The Human Factor (1979) szintén nagy figyelmet kapott és sikeres volt. Otto Preminger híres volt határokat feszegető karaktereiről és történeteiről, a „folyékony” kameramozgásról és hosszú take-ekről.

Billy Wilder (1906–2002)

Jack Lemmon, Billy Wilder és Walter Matthau a Haver, haver (1981) forgatásán
Forrás: 1981 MGM/UA / MPTV

Listánk alighanem legismertebb szereplője, akit senkinek sem kell bemutatni, Billy Wilder. Max Wilder és Eugenia Dittler gyermekeként született. Családja Bécsbe költözött, egyetemi tanulmányait itt végezte a jogi karon, pályafutását azonban sportújságíróként kezdte. Tapasztalatait felhasználva Berlinbe költözött, ahol a Die Stunde riportere, valamint a Nachtausgabe szerkesztője volt.

1929-ben tért át a film világára, és forgatókönyvíróként dolgozott számos német filmen egészen 1933-ig, amikor is Hitler hatalomra került. Wilder azonnal rájött, hogy zsidó származása problémákat okoz, ezért Párizsba, majd az Egyesült Államokba emigrált. Bár Hollywoodba érve nem beszélt angolul, úgy tűnt, gyorsan tanul, és az olyan kapcsolatoknak köszönhetően, mint Peter Lorre (akivel közösen béreltek lakást), betörhetett az amerikai filmek világába.

Partnersége Charles Brackett író-forgatókönyvíróval 1938-ban kezdődött. Az ő nevükhöz kötődik Hollywood néhány klasszikus vígjátéka, köztük az Ernst Lubitsch rendezte Ninocska (Ninotchka, 1939) és Howard Hawks Szőke szélvészének (Ball of Fire, 1941) forgatókönyve. A partnerség 1942-ben „bővült”, Brackett producerként, Wilder rendezőként tevékenykedett. Ebből a csapatmunkából lettek az olyan klasszikusok, mint az Öt lépés Kairó felé (Five Graves to Cairo, 1943), a legjobb film, rendező és forgatókönyv Oscar-díját elnyerő Férfiszenvedély (The Lost Weekend, 1945), vagy a legjobb forgatókönyv aranyszobrát elhozó – egyben partnerségük utolsó munkáját jelentő – Alkony sugárút (Sunset Boulvard, 1950), mely a film noirok egyik legnagyobb klasszikusa a mai napig.

Wilder későbbi, saját gyártású filmjei maróbbá és cinikusabbá válnak, mint A nagy karnevál (Ace in the Hole, 1951), bár olyan örök érvényű vígjátékokat is készített, mint Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot, 1959) és A legénylakás (The Apartment, 1960), amely elnyerte a legjobb filmért és rendezésért járó Oscar-díjat. A 60-as években olyan filmekben dolgozott, mint például az Egy, kettő, három (One, Two, Three, 1961), Irma, te édes (Irma la Douce, 1963) és a Csókolj meg, tökfej! (Kiss me, Stupid, 1964). 1981-ben vonult vissza, hét évvel később elnyerte az Irving G. Thalberg-emlékdíjat. Hatása a mai napig él, Ingmar Bergman azt nyilatkozta, Billy Wilder volt a kedvenc hollywoodi rendezője.

Fred Zinnemann (1907–1997)

Fred Zinnemann és Edward Fox A Sakál napja forgatásán

Az Osztrák-Magyar Monarchia területén, Rzeszówban született. Zenész szeretett volna lenni, de jogot tanult. A Bécsi Egyetemen kezdett a figyelme a filmek felé fordulni, később operatőr lett. Németországban számos más fiatal kezdővel dolgozott együtt, Billy Wilderrel és Robert Siodmakkal is, mielőtt az Egyesült Államokba ment volna filmművészetet tanulni.

Első játékfilmjére, a Redesre (1936) a realista hangvétel volt jellemző. A Mexikóban, főleg amatőr színészekkel és a helyi lakosok asszisztálásával forgatott produkció az egyik legkorábbi példája a realista narratív filmeknek. Az 1930-as évek elején együtt dolgozott a dokumentarista Robert Flahertyvel, amit úgy foglalt össze, hogy „a legfontosabb esemény a szakmai pályafutásomban”. Egyik legkorábbi hollywoodi megbízatását a Nyugaton a helyzet változatlan (1930) statisztájaként kapta, de elbocsátották a produkciótól, mert visszabeszélt Lewis Milestone rendezőnek. Miután némi sikerre tett szert rövidfilmekkel, két B kategóriás misztikus filmet készített (Eyes in the Night és Kid Glove Killer, 1942), majd 1944-ben jött az áttörése A hetedik kereszttel (The Seventh Cross), Spencer Tracy főszereplésével. 

A kritikusok jól fogadták a Férfisors (The Men, 1950) című filmet, melynek több jelenetét egy kaliforniai kórházban vették fel, ahol a betegek voltak a statiszták. A Férfisors Marlon Brando első filmszerepe volt. A Gary Cooper főszereplésével készült Délidő (High Noon, 1952) a McCarthy-éra politikai kommentárja volt, és több helyen megtörte a western műfajának sablonos szabályait. A következő évben forgatta a Most és mindörökké (From Here to Eternity) háborús drámát.

Keményen megküzdött a producer Harry Cohnnal, hogy Montgomery Clift legyen az egyik főszereplő. A film nyolc Oscart nyert, köztük a legjobb rendezésért járót. Második aranyszobrát rendezésért az 1966-os, Morus Tamás életéről szóló Egy ember az örökkévalóságnakért (A Man for All Seasons) hozhatta el, mely hat további kategóriában aratott sikert. 1973-ban rendezte A Sakál napja című thrillert Edward Fox főszereplésével, Frederick Forsyth bestsellerjéből. Zinnemannt kifejezetten érdekelte egy olyan film elkészítése, amelynek a végét előre sejthette a közönség, a produkció hatalmas sikert aratott. Négy évvel később készült a Julia Jane Fondával és Vanessa Redgrave-vel, a filmet 11 Oscarra jelölték, hármat kapott meg.

Zinnemann erősen ellene volt annak a meggyőződésnek, hogy Hollywoodban a korosztály alapján ítéljék meg az embert. Egy történet szerint az 1980-as évek során találkozója volt egy fiatal producerrel, megrökönyödésére a producer nem tudta, ki ő, annak ellenére, hogy négy Oscar-díja volt és számos filmsikert rendezett. Amikor a fiatal producer tapasztalatlanul megkérdezte Zinnemannt, hogy eddig mit csinált pályafutása során, a rendező állítólag elegánsan úgy felelt vissza, hogy „persze, először te mondd, mit.”

Nyitókép: Jack Lemmon és Billy Wilder A legénylakás forgatásán, forrás: Metro-Goldwyn-Mayer Studios