A beszélgetésünkre a Viltin Galériából érkeztél. Új kiállításod várható?
Közös munkára készülünk, ők fognak képviselni Magyarországon. Idén februárban Az abszurditás a kedvenc érzésem címmel csoportos kiállítás volt a Viltinben, amelyen az új művészeiket, köztük engem bemutatták. Én két képet állítottam ki. Az egyik, az absurdityismyfavoritefeeling címe inspirálta a kiállításét. Ezek a festmények a schMERZbild című sorozatom részei, amelyet 2018 vége, 2019 eleje óta bővítgetek. Ebben a kollázs mint téma és mint formai eszköz is jelen van. A festményeken csak a festékrétegekkel és a vászonnal dolgozom, a papírkollázsokat a saját képeimből alkotom újra, továbbá újrahasznált vásznat, papírcsöveket és más anyagokat kötök új kompozíciókba.
Mi fogott meg a kollázsban?
Folyamatosan választási kényszer nehezedik ránk, ezért szerintem manapság mindent kollázsolunk. Az viszont, hogy mihez mit és hogyan kapcsolunk a számtalan lehetőségen belül, már rajtunk áll. Ez érdekel leginkább. A döntések folyamata, amelyek a jelenben jönnek létre, de a jövőt formálják. A kollázs mint technika pedig azért érdekel, mert a művészetemben erősen utalok az avantgárdra és a dadaizmusra. Nagyon inspirálnak az akkori művészek gondolatai, munkái és az anyaghasználatuk is.
Hogyan tudsz szelektálni a rengeteg inger között, amely napról napra ér?
A nagy szabadságot úgy tudom kordában tartani, hogy vannak saját kritériumaim, amelyek alapján a döntéseimet meghozom. Az egyik ilyen az – és ez nemcsak a vizuális művészetre igaz, hanem mondjuk a filmre, zenére, irodalomra is –, hogy katartikus élményt adjon. Ha valamire azt tudom mondani, hogy ez nagyon jó, akkor engedem, hogy hasson rám.
Szeretném ezeket a katartikus élményeket a munkáimmal a nézőknek is átadni. A néző fejezi be az alkotást, nélküle nem működik a dolog. A vizuális művészet kommunikációs eszköz. Persze mindenkinek mást jelent a katartikus élmény: van, akinek meditációs tapasztalat, másnak éppen valamilyen intenzív inger. Nálam az abszurditás tud az lenni: ha van valami, ami kibillenti a normál helyzetet, és szokatlan szituáció jön létre. A másik fontos kritériumom az idő. Ha valaki más vagy a saját munkáimat nézem, egy bizonyos időre szükségem van ahhoz, hogy azt tudjam mondani valamire: jó. Egy-egy kiállítást évekig a fejemben tudok őrizni.
A művészetnek megvan az az ereje, ami képes megváltoztatni egy embert.
Az utolsó ilyen erős élményt Peter Strickland Flux Gourmet című filmjéhez tudnám kötni, amit néhány hete láttam.
Számos rezidenciaprogramon megfordultál már: Budapest, Párizs, Prága, Portó után nemrég Berlinből tértél haza Pozsonyba. Az új impulzusok miatt mész ezekre a programokra?
Egy rezidenciaprogramon sokat tudok meríteni a helyből, ahol éppen vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy konkrétan ott festem meg a képeimet, mert ahhoz gyakran nincsenek megfelelő körülmények. Ezért legtöbbször skicceket, vázlatokat, kisebb papírkollázsokat készítek, ötleteket gyűjtök, majd a hazatérés után, a pozsonyi műtermemben alkotok. Ha csak otthon ülnék, jóval kevesebb ötletem lenne, mint így, hogy gyakran utazom ismeretlen helyekre. Szükségem van új impulzusokra, és egy-egy friss meglátás idegen környezetben számomra általában építő. Tavaly albumot is megjelentettem azokból a képeimből, amelyeket a rezidenciaprogramok vagy más utazásaim ihlettek. A könyv a schMERZbuch címet viseli, az alapját a schMERZbild című sorozatom adta.
A schMERZ szójáték. Honnan származik?
A schMERZ Kurt Schwitters dadaista festőre reflektál, neki voltak MERZbildjei és MERZbaui. Azzal, ahogy kilépett a térbe, és műtárggyá alakította, kitalálta a saját dadáját. Én pedig azzal, hogy ezt a szót használom, vállalom, hogy mennyire inspirált a munkássága. A schMERZ-ben benne van a német fájdalom szó. Az első világháborús időkre utal vissza, amelyben a dadaizmus megszületett. Rezonál a szlovák bolesť kifejezésre is, amely szintén fájdalmat jelent. Ennek második része, a lesť viszont már csínyt. Így a szónak több rétege és játékossága is van. Ez jól kifejezi, amit csinálok. De az utóbbi időben már próbálok a schMERZ-től kicsit eltávolodni, és saját szót kitalálni, új gyűjtőcímet adni a munkáimnak és az elmélkedéseimnek. Azaz megtalálni a saját dadaizmusomat.
A magyar–szlovák gyökereid hogyan jelennek meg a művészetedben?
Alapvetően nomád típus vagyok, ami valószínűleg abban gyökerezik, hogy felvidéki magyarként kettős kulturális identitásom van. Nem is tudom őket egymástól elválasztani, hiszen az egyik kiegészíti a másikat. De a nomád életfelfogást generációs jellemzőnek, az 1989 körüli születésű rendszerváltás gyermekei életérzésének is tartom. Magyar általános iskolába, majd szlovák kisképzőbe és képzőművészeti főiskolára jártam. Egy félévet a Képzőművészeti Egyetemen is tanultam Bukta Imrénél; ott éreztem először úgy, hogy jókor vagyok jó helyen.
A képzőművészettel kapcsolatos verbális képességeim jobbak szlovákul. A skiccfüzetembe hol magyarul, hol szlovákul írok. Mostanában néha már angolul is. Hogy álmodni milyen nyelven szoktam, arra nem tudom a választ, de számolni például csak magyarul tudok. Ezt a kettős identitás, pozíció nagyon tetszik.
Viszont az otthonomat még keresem.
Ezzel már a művészetemben is elkezdtem foglalkozni: vajon a szabadságérzés összefügg-e azzal, hogy tudjuk, hol a hazánk vagy hogy hol érezzük magunkat otthon? Az otthon és a szabadság kapcsolatát próbálom megérteni.
Az orosz–ukrán háború vagy akár a klímaváltozás árnyékában ez a gondolatkör egészen új értelmet nyer.
A háború ténye bizonyára befolyásolja azt, hogy jelenleg leginkább az otthon és a szabadság kérdése foglalkoztat. De nem szeretnék expliciten foglalkozni vele vagy akár rájátszani. Sokkal inkább az érdekel, hogy miként találhatja meg az ember a szabadságát a körülményektől függetlenül. Ugyanez igaz a klímaváltozás kérdésére: azt sem direkt módon jelenítem meg. Próbálok inkább úgy reagálni, hogy tudatosan dolgozom, és az installációimhoz gyakran alkalmazok korábban már használt anyagokat. Ebből a szempontból például a land art mozgalmat nagyon aktuálisnak találom.
Tavaly schMERZbild FALL című képed lett az év festménye Szlovákiában. Mit jelentett ez számodra?
Szlovákiában a festészetnek nincs olyan tradíciója, mint Magyarországon, az absztrakt pedig végképp nem túl elismert. Ezért nem számítottam arra, hogy megnyerem ezt a díjat. Már csak azért sem, mert most először tudott első lenni absztrakt festmény. Bár már korábban is sokan figyelték a munkámat, mintha ez az elismerés igazolta volna számukra, hogy valóban jó az, amit csinálok. Három éven keresztül zsinórban benne voltam a fináléban. A díj után most fokozott az érdeklődés a képeim iránt: galériák és gyűjtők is megkeresnek, elsősorban Szlovákiából, Csehországból és Magyarországról. Szeretném is ezeket a lehetőségeket kihasználni. És a sikerből továbbépítkezni a művészetemben.
Hol lesznek kiállításaid?
Legközelebb májusban, a csehországi Ostraván lesz kiállításom. Ez egyéninek indult, de aztán meghívtam egy chilei művészt, Juan Pablo Nazart, hogy közösen készítsünk installációt. Az ilyen típusú együttműködések egyre inkább foglalkoztatnak. Már korábban is dolgoztam például textildizájnerrel, Kristína Šipulovával, akivel tavaly szőnyeget szőttünk, amit a milánói dizájnhéten ki is állítottunk. Még nagyon erősen dolgozik bennem az ego túltengése a mai kortárs művészetben, ezért a hasonló kollaborációkkal szeretnék tudatosan kilépni ebből, magam számára is új kapukat nyitva.
Júniusban Selmecbányán lesz tárlatom, majd csoportos grafikai kiállításon veszek részt Antwerpenben. Az év végén Trencsénbe viszem a képeimet. Ezek a biztos programok, de vannak további tervek is. Számomra nincs frusztrálóbb dolog annál, mint ha kétszer ugyanazt állítom ki. Igyekszem reagálni a kiállítás helyszínére, ezért mindig új koncepciókban, képekben és installációs szituációkban gondolkodom. Így idén is bőven lesz munkám, aminek nagyon örülök.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
