„»Költőien lakozik az ember…« Hogy a költők némelykor költőien lakoznak, azt még csak el tudnánk képzelni, de hogyan lakozhat »az ember«, vagyis minden ember és mindig költőien? (…) (M)anapság a munka hajszájában, az előnyök és sikerek utáni vadászat nyugtalanságában, a szórakoztató- és felüdülésipar káprázatában lakozunk. (…) A költészetet vagy eljátszott sóvárgásként és a valótlanba való csapongásként tagadják meg, vagy az idillbe való menekülésként mondanak rá nemet, vagy pedig az irodalomba sorolják. (…) A költés a szó szigorú értelmében vett mérték-vétel, amely révén az ember mértéket kap létezésének tágasságához. Az ember halandóként létezik. (…) Csak az ember hal meg – mégpedig folyamatosan, amíg a földön időzik, amíg lakozik. Lakozása azonban a költőiben nyugszik. (…)
»Költőien lakozik az ember.«
Mi költőien lakozunk? Feltehetően nagyon költőietlenül lakozunk. Ha így van, meghazudtolja ez a költő szavait és igazságát? Nem. (…) Mert csak akkor lehet a lakozás költőietlen, ha lényege szerint költői. Hogy egy ember vak lehessen, lényege szerint látónak kell maradnia. Egy darab fa sohasem vakulhat meg. (…) Hogy költőietlenül lakozunk-e, és hogy mennyire, azt csak abban az esetben tudhatjuk meg, ha ismerjük a költőit. Hogy érint-e minket egyféle fordulat a költőietlen lakozást illetően, és hogy mikor, azt csak akkor várhatjuk, ha a költőit figyelmünkben tartjuk (…) komolyan vesszük.”
A fentieket Heidegger írta 1951-ben. Nehéz elhinni, hogy sorai már több mint hetvenévesek, de egy filozófustól talán még el is várunk némi prófétai képességet. Az azonban mégis alig hihető, hogy specifikusan a költészet mai helyzetére nézve már akkor ennyire érvényesen tudott fogalmazni. Recenziómat ezzel nagyjából le is zárhatnám, annyira egyértelműnek tűnik számomra, hogy mindaz, ami a maga bonyolultságában a Szentmártoni János válogatott írásait, beszédeit és interjúit tartalmazó kötetet jellemzi, ott van az előbbi idézetben.
Figyeljék meg, milyen költőien ír Heidegger a költészetről és az ember költői voltáról! Felhívom a figyelmet finom humorára is, amellyel a költészethez való általános hozzáállás harmadik eseteként azt nevezi meg, hogy „az irodalomba sorolják”. Amit én az irodalom „letudásaként”, lefokozásaként, lényegének elvétéseként értelmezek. Ha ugyanis egy bizonyos társadalmi működésmódként skatulyázzuk be, máris minden „meg van oldva”, ami a költészetben nyugtalanító lenne. Ha a költészet „üzem”, „ipar”, akkor rendben van, „maradhat”. De kit érdekel? Semmiképpen sem szabad kiváltságos helyet biztosítani számára mondjuk a fehérneműgyártáshoz vagy a húsiparhoz képest.
Más okból is egyértelmű, hogy Heidegger 1951-ben beült az időgépbe, és már a Szentmártoni-könyvről, de legalábbis annak témaköreiről, tépelődéseiről, problématudatával összhangban írt.
Hiszen ennek több írásában is előkerül „a munka hajszája, az előnyök és sikerek utáni vadászat nyugtalansága, a szórakoztató- és felüdülésipar káprázata”, mint amelyek az irodalomtól az emberek többségét elvonják, az irodalom értékét kisebbíteni látszanak, az irodalom művelőit pedig elbizonytalanítják tevékenységük értelmességét, megbecsültségét, hasznosságát illetően.
De legalább annyira ott van Heidegger tanulmányában és Szentmártoni írásaiban annak a biztos tudása is, hogy az irodalom valami eltéphetetlenül hozzánk tartozó, hogy „lakozásunk lényege szerint költői”, vagyis hogy aki az irodalom munkása, valamilyen elemi emberi szükséglet kielégítéséért próbál tenni, és ez annál becsülendőbb, minél kevésbé kedveznek neki a kor viszonyai.
Heidegger talán kissé nyakatekerten (ezt szinte el is várjuk tőle) azt akarja a lelkünkre kötni, hogy költőietlenné váló világunk, körülményeink, sőt a magunk elköltőietlenedése is éppen létezésünk eredendő költőiségét nyilvánítja ki. Ha a költészet hiányzik a világból, akkor valami olyannak a hiányát szenvedi, amely valójában hozzá tartozik, hozzá kellene tartoznia. Szentmártoni ambivalenciájának ez a forrásvidéke. Egyértelmű, sőt néha ijesztő, hogy számára élet és irodalom mennyire egy, hogy a kapcsolatuk szinte az intimitás határait felszámoló, és hogy mennyire fáj neki, ha a költészetet „eljátszott sóvárgásnak”, „a valótlanba való csapongásnak” vagy „az idillbe való menekülésnek” tekintik, azaz száműzni próbálják a való életből, a komoly felnőttek komoly felnőtt tevékenységeinek köréből. A kis herceg óta tudjuk, hogy a felnőtté válásnak ez a rossz változata mennyire gyakori.
És van még egy téma, amely a Szentmártoni-könyvre rímel Heideggernél: a halandóságé.
Csak az ember hal meg, mondja Heidegger, ám rögtön hozzáteszi, hogy „lakozása azonban a költőiben nyugszik”. És ez mégiscsak gyógyír a lelkünkre. Főleg mert rögtön utána az Istenről meg az emberről mint magát az éghez mérő lényről kezd beszélni.
*
Az irodalom valami nagyon személyes ügy Szentmártoni számára, és Heideggerrel együtt állítja, hogy valamilyen értelemben minden ember költő: olyan lény, aki előtt a vers egyszer csak ott terem. „Egy falevélben, egy dalban, gyermekünk szemében, anyánk emlékében. Százféle alakja van, de mindegyikben fölismerhető. Az étel ízében, szerelmünk illatában, madárfészekben, koporsóárnyékban.” De nem sokkal később már azt írja: „A vers ma hallgat. Mint akit összevertek” (A vers hétköznapjai). Vagyis egyáltalán nem áltatja magát illúziókkal.
Nyilatkozatai, visszaemlékezései alapján nehéz elhessegetni azt a sejtelmet, hogy Szentmártonit az irodalom már gyerekként „kinézte magának”, hogy az útja szinte gondviselésszerűen vezetett Kárpáti Kamil és a Stádium műhelyébe, majd a Magyar Naplóhoz, második mestere, Oláh János mellett fiatal szerkesztőként otthonra lelni, aztán évről évre, szinte észrevétlenül egyre jobban belenőni a magyar irodalmi közéletbe. Sok év alatt így vált elkötelezetté a magyar irodalom ügye és képviselői iránt; csaknem két lábon járó intézménnyé. Az Írószövetség elnökeként 2010-től 2019-ig különösen. Egy ponton túl már nehéz megállapítani, mi miből következett, de az eredendő affinitás nem egy írásában visszakövethető.
És van itt még valami, ami nagyon szép és nagyon lírai: az a nem is titkolt gyengédség, amellyel Szentmártoni mindenhez viszonyul, aminek az irodalomhoz köze van. Az a gondoskodó figyelem, amellyel az elődök sorsát és a fiatal tehetségek munkáit egyaránt tárgyalja. Nagy-nagy megértéssel és együttérzéssel gondol a tragikus sorsú költőelődökre, köztük különösen a „füveskertiekre”, akik közé mestere, Kárpáti is tartozott. És ez ügyben, például az Egy meg nem ismert költő – A madárember című, Csillag Tiborról, az Átlók művészcsoport alapító tagjáról szóló tanulmányában szinte kitapintható, hogy noha konkrét személyről és félrecsúszott, ki nem teljesedett költői pályájáról ír, közben a költői sorsra általában is gondol. A költő sorsának drámájára és sokszor tragikumára, amely meg nem értettségből, emberi és alkotói magányból egyaránt bekövetkezhet bármely korban, a magyar félmúltban azonban leggyakrabban politikai okai voltak.
„Eddigi pályám során jóval nagyobb energiákat mozgósítottam szellemi közösségek boldogulása, mint a saját karrierem érdekében”, írja „lírai önportrévázlatában”, és erre egy interjúban talán legfontosabb, élete nehezen feloldható kettősségét szóvá tevő vallomása felel:
„Sok időmbe és veszteségembe került, mire rádöbbentem, hogy jóval felszabadultabb az ember, ha azon töri a fejét, hogy mit tud adni a szeretteinek és a világnak, és nem azon, hogy mit akar kicsikarni belőlük. Ugyanezt a küzdelmet meg kellett vívnom az alkotó és az irodalmi hivatás ügyeit felvállaló ember szerepei között is. (…) Alkotás az is, ha az ember másokért cselekszik (…), a világ tanulságának is ennek kellene lennie: a sok önmegvalósítás, bár előbbre viszi, boldogabbá nem teszi (az embert – A szerk.).”
Ezek azért perdöntő mondatok, mert jelzik, hogy Szentmártoni mennyire következetes, és hogy képes magára és a pályájára is elemzően, objektíven tekinteni (ami lírikustól különösen nagy erény). Továbbá az is kiderül belőlük, hogy azonos mércével mér magának és a pályatársainak. Számára az irodalom és az írók pályájának egyengetése, az ő gondjuk viselése az Ügy.
Az irodalom az ő felfogásában: kapcsolatok, barátságok, munka, együttlét, alkotás – maga az élet.
Az alábbi mondatok pedig arról tanúskodnak, hogy nemzedékek sorában, az Irodalom örök továbbhullámzásában gondolkodik, sokszorosan túltekintve a jelenen és egyéni sorsán: „Az alkotó soha nem csupán a termés, mindig gyökere is egy következő alkotónak. Így tekintek azokra is, akik az irodalmi, kulturális, szellemi életet szervezik. Olyanok, mint a kultivátor, amely kiforgatja a megszikkadt földet, hogy elvethessük benne a magokat. Ezt a földet közösen kell gondoznunk, hogy bőséges termése legyen az unokáink nemzedékének. És így tovább” („A hidat akkor is építeni kell, amikor lövik”).
Előfordulnak a könyvben polemikus, sőt kifejezetten durva kitételeket is tartalmazó írások, amelyekkel bizonyos irodalompolitikai vitákba állt bele. De az a benyomásom, hogy ezek alapvetően idegenek az alkatától. Valahol írja is, hogy egységként tekint a magyar irodalomra, de legalábbis benne ennek az ideálnak a képe él róla. Minduntalan felpanaszolja az irodalom méltatlan helyzetét, az írói-költői lét kiszolgáltatottságát, és azt tartja az értelmiség feladatának, hogy „folyamatosan ostromolja a politikát, míg meg nem győzi arról, hogy a magyar kultúrát nemzetstratégiai ágazattá kell emelni” (A tegnap holnaputánja).
Néha prófétai hévvel szól: „Emberségünket széthúzás és acsarkodás, ízlésünket a giccs és a dilettantizmus, erkölcsünket a pénz és a hatalom morzsolja fel. (…) Mégis azt kell mondjam, hogy a valódi érték sebezhetetlen. A lényeg, a maradandó nem sikkadt el az évszázadok alatt. Aminek fönn kell maradnia, az úgyis fönnmarad, bármekkora árat is kelljen fizetni érte. Csak ne pazaroljuk magunkat rosszra” (A lélek oxigénje).
Szentmártoni nem fél az érzelmességtől, és az olyan biztatásoktól, hogy ha senki nem hinne már az irodalomban, mi akkor is higgyünk. Ő példát ad erre. Könyvével egy olyan világba avatódunk be, amelyben az írók-költők személyes ismerőseink, barátaink: életükben-halálukban, örömükben és bánatukban, jó és rossz sorsukban egyaránt velünk vannak és maradnak. Sokat és szívesen adnak, adnának, de ők is számítanak ránk, a figyelmünkre, a gondoskodásunkra. Értünk is vannak, de ránk is szükség van ahhoz, hogy a létük méltó, értelmes és fontos lehessen. Hogy betölthessék a hivatásukat.
Szentmártoni János: A katarzis nyomában. Válogatott írások, beszédek és interjúk. Magyar Napló, 2021
Fotók: Kultúra.hu/Markovics Z. Kristóf
