Egyik alapítója, vezéralakja vagy az 1990-es évek elején berobbanó, kolozsvári transzközép irodalmi mozgalomnak, amelyről az értelmezők elmondtak minden jót és minden rosszat. Számomra viszont mindig is az attitűdötök volt a legrokonszenvesebb, amellyel visszaadtatok valami egészséges vagabundságot, egészséges botrányosságot az irodalmi életnek. Gondoltad volna, hogy egyszer majd az akkori fenegyerekeket Babérkoszorú-díjjal, Kossuth-díjjal dobják meg?
A kilencvenes évek eleje még a nagy kiábrándulás időszakába esik: a szerzők arról írnak, hogy lehetetlenség megfogni azt, ami túlmutatna a mi emberi bezártságunkon (merthogy olyan nincs is), hogy a szöveg maximum a szövegről szólhat, hogy amúgy sincs értelme semminek, így hát játsszunk a szavakkal, s jobb, ha felvágjuk az ereinket, satöbbi. Ez volt az, ami nem tetszett nekünk, akkori fiataloknak. Nem azért, mintha nem értettünk volna egyet azzal, hogy zsákutcában vagyunk (mint emberek, mint emberiség) párszáz olyan év után, mikor a csillagokat, az isteni létet, a transzcendenciát céloztuk meg. Hanem azért, mert mi ezt tényleg csak zsákutcának fogtuk fel, amelyből ki lehet jönni, és más irányba indulni. S ha elindulunk más irányba, még az is lehet, hogy értelmes dolgok történnek velünk. Az is lehet, hogy van értelem, s talán még Isten is.
És igen, titokban azt reméltük, hogy egyszer majd meghanyigálnak mindenféle díjakkal azért, mert az általunk kitaposott út az embert (nyilván: csak az olvasóinkat) egy élhetőbb helyre viszi. Azt reméltük, hogy az irodalom újra olvasható lesz, mert értelmes lesz, értelemmel teli. Hogy van értelem. S hogy nem állunk ott csóré f…szal a nagy semmiben, emberi „istenségünkben”. Hogy a zsákutcából kiérve mégis feltűnik az Isten, akit annyiszor megöltünk.
Apropó: a Münchhausen báró csodálatos versei című kötetedben a mocsárban vergődő alany fölött a lebegő halott Isten szelleme azt lihegi, hogy „Bosszút, bosszút!” (A biztos pont). A Márisról, zelegor székely cinkáról szóló egyik versedben, a Bizsilés a tűzzel címűben pedig Máris bőgi, miután az anyja „megkente”, hogy „buszut, buszut!” Máris bosszúja az anyján beteljesedik a versben, de vajon a halott isten bosszúja beteljesedik Münchhausen világában?
Bizony, Münchhausen világában is beteljesedik, sőt olyant is hallottam, hogy megverte őt (az olvasót) az Isten, hogy a mi verseinket kell olvasnia (tessék ide most egy smiley-t elképzelni). Túl a viccen, elég baj volt az nekünk, hogy Istent megöltük azzal, hogy magunkat, az ént mindenek felettinek képzeltük, így nem kellett oda semmi külön bosszú, hogy rosszul érezzük vala emiatt magunkat. Mindez azért múlt időben, mert mára az egész magyar irodalom megváltozott, olvashatóbbá vált, már nem jön, hogy felvágjam az ereimet, ha olvasok. Egy kicsit azt remélem, hogy mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy kijöttünk (mint magyar irodalom) a zsákutcából.
Mi születik meg ilyenkor előbb? A gondolatkör, amiben ezek a figurák a lételméleti töprengés allegorikus alakjai lesznek? A nyelvi játék, amelynek jelzőcölöpei között a versek szereplői vezetik az olvasót? Vagy maga a figura bír olyan szimbolikus erővel, hogy „húzza magával” a gondolatkört, nyelviséget, az egész témát?
Tényleg sok nálam a programatikus vers, de ennek oka van: egyszerűen úgy gondoltam, hogy ezeket a gondolatokat is meg kell írni (versben, mert azért mégis költő lennék). Vannak figuráim, akik a semmiből bukkannak elő, aztán pszeudo-allegorikus alakokká lesznek (azért pszeudo, mert azért konkrétan, részletekbe menően mégsem lehet őket semmivel és senkivel azonosítani). Ami a nyelvi játékot illeti: soha nem törekedtem arra, hogy ezt megteremtsem, inkább annak a világnak jellemzői tűnnek nekünk egy játék részeinek. Emlékszem, mekkora felfedezés volt számomra zsenge ifjúkoromban a zseniális román szerzőnek, Urmuznak a költői világa: na, abban semmi vicces, egyetlen egy nyelvi játék sincs, hanem maga a környezet teremt olyasmit, ami egy végtelenül szofisztikált játék elemeinek tűnhet. Nem vicces világ az Urmuzé, hanem különleges, egy másfajta logikán belül viszont teljesen normális. Úgy vélem, néhány programatikus versemben sikerül nekem is elérnem azt, hogy egyáltalán nem játszom, hanem csak írok egy világ belső szabályainak megfelelően. Szerintem a „játszós” játék túl van értékelve, az igazi játék komoly, az igazi játék élet, s aki játszós verset akar írni, attól még a gügyögő gyermekek is undorral fordulnak el.
A Münchhausen...-ben fölbukkan többek között Sir Gawain is, aki, mikor nyeregbekerülésért fohászkodik Istenhez, épp olyan közvetlenül szólítja meg, mint egy közmondásos, székely parasztember. A második Gawain-vershez tartozó megjegyzésben olvasom: Gawain tipikusan XX. századi kifakadása ragasztja röghöz transzcendálva a verset. Ez a transzcendált röghöz ragadás lehetne afféle ars poetica is. Találkoztál már olyanokkal, akik megélik ezt – az irodalmon kívül, vagy belül?
Nem szeretem a tökéletességet. Ami tökéletes, az nem emberi, tehát nem jó. Sokszor előfordul velem, hogy írok egy verset, abban minden a helyén van, a rímek a legjobbak stb. – na, ilyenkor fogom magam, és még csak azért is beteszek valamit, ami lerontja az egészet, egy sánta rímet, egy bakugrást. Ez vagy bejön, vagy nem jön be – mondják is néha a barátaim, hogy jobb lett volna meghagyni eredeti állapotában az illető írást. Viszont elméleti alapon azt tartom, hogy a versnek emberinek kell lennie, tökéletlennek. Attól még lehet jó, sőt csak akkor lehet jó. Eretnek dolgok ezek, tudom, de az vesse rám az első követ, aki tökéletesnek érzi magát. Emlékszem, írtam volt régebben egy sort: „férfinak érzem, ó Ádám, magam”. Képzeljük csak el: ha ezt mondja Éva a paradicsomban, csírájában fojtódik el az emberiség. Ezt annyira viccesnek éreztem, hogy muszáj volt egy fennkölt szövegemet ezzel megspékelnem. Sajnos a világ ma sem megy jó irányba: ha ezt ma írom le, két oldalról is támadni fognak, egyrészt azért, mert burkolt meleg propagandát művelek, másrészt azért, mert bizonyára meg akarom sérteni valamelyik nemi kisebbség büszkeségét. Valljuk be, így írni nem lehet: akármerre állok, valakinek a körmére lépek. Szóval újra az emberiség egy sötét korszaka következik…
Rengeteg figurád, alakod közül ki a legkedvesebb (ha van ilyen)? Vannak figurák, akikhez ragaszkodsz, és biztosan dolgozni akarsz még velük?
A vers egy olyan formáját művelem, amelyben hangsúlyosan jelen van a történet. S ha történet, akkor figurák, emberek, akiket szeretek (mert anélkül írni lehetetlenség, nélküle csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom, ahogy Pál apostol mondta már kétezer éve). Nem az a fontos, hogy én melyik figurámhoz ragaszkodom, hanem az, hogy ők mennyire ragaszkodnak hozzám (ez így eléggé kategorikusan és ugyanakkor sekélyesen hangzik, de így van): na őróluk fogok írni. Legutóbbi verseskönyvemben, az Ágtól ágigban van egy figurám, Tóth Feri bá, aki mintegy kakukkfiókaként esett be e családi krónikába, lévén, hogy nem tartozott a családhoz, csupán egy szomszéd volt. És mégis, valahol ő lépett elő a kötet egyik legfontosabb, legtöbbször szereplő alakjává, mert ővele történtek meg olyan események, amelyeket mindenképp el kellett mesélnem. Úgy érzem, hogy a tér- és időbeli lehetetlenséget leszámítva minden adott ahhoz, hogy Tóth Feri bá szeressen engem (hogy újra úgy fogalmazzak, hogy mindkét oldalról kiátkoztatásban részüljek). Sántha Lajos dédnagybátyámról sem akartam írni, de az öreg végül csak kimesterkedte, meggyőzött egy gidófalvi öregecskét, hogy meséljen róla, nem hagyta, hogy addig meghaljon, amíg ezt meg nem teszi.
A Fehérlófia, az Isten lova című, 2021-es meseátiratod (alcíme egészen pontosan: iniciatikus utazás a világmindenség születéséhez, átírva arra, amit jelent) az internet bugyraiban egyik legolvasottabb írásodnak számít. Ez egy kozmikus őstörténet, amelyben egy sokak szemében elsőre talán blaszfémnak ható, ám végtelenül egészséges, életteli istenkép bomlik ki anyanyelvünk évszázados rétegeiből. Bárki számára kibomolhat ez, aki bírja a nyelvet? Lehetséges, hogy pusztán a nyelvi gondolkodáson, anyanyelvünk valódi megélésén, illetve meséinken át jussunk valamilyen ősi, transzcendens tudáshoz?
Nagy gondban voltam, milyen formában is írjam meg ezt a Fehérlófiát: tanulmányban, szépen lábjegyzetelve, vagy pedig mesében, amelyik forma az eredeti szöveg legbensőbb lényegéhez tartozik. Aztán ez lett belőle: mese lábjegyzetekkel. Nekem, mint minden írónak, költőnek, munkaeszközöm a nyelv, ezért próbálom azt minél jobban megismerni, ezért állítottam össze például székely szótárt. Ahogy e munkaeszközömet tökéletesítettem, számtalan olyan forgácsra akadtam, amely arra utalt, hogy az ismert Fehérlófia című mese (amelyet elsőként Arany Juliska jegyzett le, gyermekírással) sokkal több, mint gondolnánk: az univerzum születését írja le a mi emberi nemzésünk, terhességünk, születésünk terminológiájához kapcsolódóan (hogy egyáltalán érthető legyen annak, aki nyitott arra, hogy mindezt megismerje). Az univerzum úgy születik, mint ahogy egy gyermek – például Fehérlót, a világmindenség anyját fehér téntás tollal megírják, mert abban van az igazság, és terhes lesz. Amikor pedig megtudtam az öregektől, hogy a fehér téntás toll mit is jelent (most nem mondom el, mindenki fantáziájára bízom a megfejtést), azonnal bekapott a szöveg, és már szinte magától oldódott meg a Fehérlófia és a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók konfliktusának rejtélye (amúgy beismerem, a megoldás rendkívül gusztustalan tud lenni egy prűd lélek számára: a Monyók a töpéncset, azaz a férfierőt akarja megszerezni Fehérlófiától, lévén ő monyók, fataró). Aztán ott van Fehérlófia leereszkedése az alvilágba: behatol az alvilágba, mint a női testbe, és ott addig mind harcol a rá leselkedő rémekkel, míg sikerül megtermékenyítenie azt, és létezésbe kényszerítenie a Napot, a Holdat és a Csillagot. Mi más ez, mint az univerzum születése?
Nos, ha mindez megvan egy ősi magyar mesében (amely mellesleg a női test anatómiájának tökéletes ismeretét is mutatja), akkor csak igennel tudok válaszolni kérdésedre: igen, lehetséges, hogy pusztán a nyelvi gondolkodáson, anyanyelvünk valódi megélésén, illetve meséinken át eljussunk valamilyen ősi tudáshoz. Lehetséges, mert valaki az ősidőkben belekódolt mindent ebbe a nyelvbe, hogy a távoli ősök is emlékezhessenek. Ráadásul ez az emlékezés hihetetlenül szórakoztató mese tud lenni, amely a felfedezés örömét nyújtja a hallgatónak, olvasónak: rétegei olyanok, mint egy hagymának, és minél jobban hámozod, annál jobban csípi a szemed, a nézők pedig a sírásodért nevetnek.
Láttál azóta kultúrberkekben ehhez hasonló frissességet, amely rád és a transzközépre volt jellemző? Avagy: van ma még bármiféle létjogosultsága, vagy értelme irodalmilag botrányosnak lenni? Illetve: lehetséges-e ez egyáltalán? Vagy már akkora a zaj a világban, hogy az irodalom szinte csak egy jelentéktelen kisebbség magánügyévé lett?
Lázadni csak akkor lehet, ha van mi ellen. A „mi időnkben”, a kilencvenes évek elején az „emberi lét” számára kitűzött célok elérhetetlenségéből fakadó pesszimizmus volt az, amely radírozásra kényszerített minket. De korábban Petőfi és Ady is azért tudott sikeresen lázadni, mert a kor érett meg a változásra. A kilencvenes években azért tudott annyira hatni Térey Jánosnak az interpretátorok és az interpretátumok rémuralmát megszüntető, Erdélyben pedig Orbán János Dénesnek látszólag a fennköltséget, ám igazából az embertelenséget megteremtő eszméket gúnyoló, zárójelbe tevő költészete, mert azt, ami volt, már nem lehetett tovább elviselni.
Azóta nem volt nagyobb lázadás, mert nem is lehetett – most viszont újra megérett az irodalom a váltásra. Ma a polkorrektség az, ami lehetetlenné teszi az értelmes beszédet, és így a gondolkodást is. Ha csak bizonyos szavak, előregyártott terminológia mentén szabad megszólalni, akkor gondolataink is előregyártottak lesznek – na ez az, amit egy költő nem tud elviselni (mondjuk ki tisztán: ha elviseli, nem is költő, tartsák őt bármi nagyra a Térey által földbe döngölt, azóta mégis magukhoz tért interpretátorok). A szabad gondolkodás jogát elvevő világ nem embernek való. Az a költészet, amit a 24 éves Gál János 2021-es debütkötetének megjelenése óta művel, egyértelműen a magyar irodalom korszakváltását jelzi előre. Szívrepesve várom második kötetének megjelenését, és szorítok neki, hogy legyen elég ereje kicsúfolnia, tönkre tennie, földbe döngölnie korunk univerzális (és magyar) ordas eszméjét…
Juhász Kristóf
Nyitókép: Sántha Attila József Attila-díjas költő. Fotó: Ádám Gyula
