Aznap látták utoljára

A kezdeményezés dicséretes, hiszen a megmentettek közül már a legfiatalabb is nyolcvan körül van, hamarosan eltűnik az a nemzedék, amelyik személyesen élte át és túl a holokausztot. Helyébe viszont felnőtt egy újabb generáció, s nekik a gettóba élelmet szállító és útleveleket osztogató Wallenberg mítosza - akit a nácik még megkíméltek, de a szovjet csapatok azonnal, nyomtalanul és máig kideríthetetlenül eltüntettek - jó esetben már csak mese, rosszabbik változatban kétségbe vonható. Az emlékév rendezvényei éppen e kétség ellen hatnak, Wallenberg példáján keresztül szót emelve a mindenkori kirekesztés ellen.

Louise von Dardel, Raoul Wallenberg unokahúga beszél a megnyitón

A baj nem a szándékkal van, hanem a kevéssé átgondolt megvalósítással. Wallenberg sorsáról keveset tudunk - de annál mindenképpen többet, mint amennyit a Nemzeti Múzeum Svédországból hozott kiállítása elénk tár. Rendezői elegendőnek tartották, hogy Wallenberg élete, tevékenysége, elképesztő bátorsága és a halálát övező, máig tartó titokzatosság csak néhány világító feliratban, díszletben és hangulatteremtő kelléktárgyakban, egy dokumentumfilm levetítésében és fiataloknak szóló interaktív felületeken fogalmazódjon meg. Itt, Budapesten, küldetésének helyszínén, ahol több tízezer ember életét mentette meg, közvetetten pedig része volt abban, hogy a pesti gettóban 1945 elején megmaradt 70.000 embert nem gyilkolták le a nyilasok, ez édeskevés. Ebben az országban, ebben a városban még ma is nagyon sok család történetének része Wallenberg, illetve a tőle kapott védőmenlevél, az ezrek által áhított svéd "schutzpass", ami egész családok életét mentette meg. Ennek dacára egyetlen autentikus iratot, dokumentumot sem látunk, nincsenek felismerhető fotográfiák az 1944-45 telén haldokló Budapestről, semmi kézzel fogható, semmi olyan, ami valóságos élményt mutatna. A vászonkulisszákra nyomtatott fotók bárhol készülhettek, a családi felvételeket leszámítva az utolsó 30 évben megjelent bármely európai történelemkönyvből szabadon kimásolhatók. Nagy kár. Magyarországon bőven volna valódi képanyag, vannak visszaemlékezések, immár húsz éve folyik a hang- és videóanyagok gyűjtése, a dokumentálás, amelyek alapján egy sokkal részletesebb és elevenebb Wallenberg-kép bontakozhat ki, mint amit itt kapunk. Az emlékév ígéretes budapesti programjai - a tudományos konferencia, a júniusra tervezett nemzetközi emberi jogi konferencia, vagy a Világ Igazainak találkozója - jóval szűkebb közönség előtt fognak folyni. De a Nemzeti Múzeumba látogatók, elsősorban a múzeumi történelemórára érkező fiatalok megérdemeltek volna a homályos mítosz helyett egy sokkal erősebb, konkrétabb képet Wallenbergről. Ahogyan Wallenberg emléke is megérdemelte volna, hogy Budapest egy igazi kiállítással tisztelegjen előtte.