Nem kell ahhoz klímakutatónak lennünk, hogy mélységesen aggódjunk a bolygónk és az emberiség jövője miatt. Süveges Rita nemcsak festményeivel, művészi tevékenységével, hanem közösségépítéssel és tudásátadással is igyekszik csökkenteni az ökoszorongását. A Derkovits-ösztöndíjas festővel beszélgettünk.
Sokáig kellett egyeztetnünk a beszélgetés időpontját. Mi foglalt le ennyire?
Az Esterházy Art Award képzőművészeti díjat kétévente adják át, és a 26 fős shortlistjére idén én is felkerültem. December 1-jén nyílt meg a jelöltek kiállítása a Ludwig Múzeumban, arra készültem eddig. Out of control című sorozatomat gondoltam tovább, amelynek számos eleme szerepelt már korábbi tárlatokon. Most egy térben tudtam őket elhelyezni, így szinte mini egyéni kiállítást rendezhettem be. A sorozat képei a fosszilis üzemanyagok geológiai múltjával és jelenkori történetével foglalkoznak.
Mióta foglalkozol környezetvédelmi témákkal?
Már egyetemistaként is érdekelt ez a téma, de akkor még arra fókuszáltam, hogy rám milyen hatással van, amikor a természetben vagyok, és hogy milyen más tapasztalást ad, amikor ember által alkotott környezet vesz körül. Akkoriban még főleg tájképeket készítettem, és a természetélményt próbáltam újraalkotni. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, mi az, hogy természet, és miért van elválasztva az emberi világtól. Közben ráeszméltem, hogy a leválasztás csak jól felépített önámítás, mivel ma már mindenre hatással van az emberi tevékenység. Ezért nemcsak a saját belső élményeimet akarom kifejezni, hanem azt is vizsgálom, hogy a kultúrában milyen módon, milyen toposzok alapján ábrázolják a természetet, és ez milyen hatással van arra, ahogyan bánunk vele.
Nem okoz benned szorongást, hogy ennyit
foglalkozol ezzel a témával?
Dehogynem. Ahogyan Szathmáry Eörs evolúcióbiológus – akivel magam is
készítettem interjút – fogalmaz: a technológiai civilizáció összeomlásának
reális az esélye. Feltétlenül a lehetséges és a nem túlságosan valószínűtlen
kategóriában van. Aggasztó így élni a mindennapokat.
Az, hogy művészi oldalról közelíted meg, segít a
szorongásod csökkentésében?
Az segít, ha közösségi térbe terelődik a diskurzus, azaz nem magammal beszélgetek, nem egyedül, hanem másokkal együtt olvasom a könyveket, tanulmányokat: művészekkel, kutatókkal, egyetemistákkal vagy igazából bárkivel, aki fogékony rá, foglalkozunk a témával.
Az xtro realm klímakritikai művészcsoporttal, Zilahi Annával és Horváth Gideonnal együtt az elmúlt négy évben azon dolgoztunk, hogy különféle megközelítéseket csatornázzunk be. Kiállításokat, olvasóköröket, kirándulásokat szerveztünk, és kiadtunk egy könyvet is, az Extrodæsiát, amely ökológiai elméletek, fogalmak enciklopédikus gyűjteménye. Sok kifejezés nem volt még meg magyarul, ezzel a könyvvel szerettük volna bevezetni őket a hazai diskurzusba.
Az ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség nevű projekttel részt vettünk az Off-Biennálén, az APA Galériába szerveztünk kiállítást. Arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy azok a gondolkodásmódok, amelyek elvezettek a klímaválsághoz, akadályai a megoldásnak is, mivel korlátozzák a társadalmi képzelőerőt.
Minden akciónkkal arra törekszünk, hogy a természetet vagy a környezeti problémákat ne válasszuk el a társadalmi folyamatoktól, hanem komplex egészként kezeljük őket. Hiszen minden problémát mi, emberek generáltunk, ezért vizsgálnunk kell, hogy milyen társadalmi okok vezettek el hozzájuk. Úgy gondolom, hogy ez nagyon kurrens téma, és az elkövetkező évtizedeinket rendkívüli módon meghatározza majd, milyen válaszokat találunk.
Az xtro realmben nagyon fontos, de önkéntes munkát végzel. Tavaly és idén is elnyerted a Derkovits-ösztöndíjat, amellyel anyagi támogatás jár. Ez miben segítette a művészi munkádat?
Rendkívül intenzív volt az elmúlt pár év, ezért most alkotói szabadságra mentünk az xtro realm projektjeiből. A Derkovits-ösztöndíj azért nagyon jó, mert biztos anyagi alapot ad, így nem a megélhetési problémák viszik el a figyelmemet, és teljes állásban sem kell dolgoznom valahol. Mivel a pályázathoz munkatervet is le kellett adni, ez arra késztetett, hogy strukturáltan átgondoljam, mit szeretnék megvalósítani.
Tavaly például már tudtam, hogy idén egyéni kiállításom lesz az Inda Galériában, amellyel a már korábban említett fosszilis téma mezőgazdasági vetületeit fogom vizsgálni. Érdekelnek a különleges formai megvalósítások is. Korábban VFX-tanfolyamot végeztem. A 3D-modellezés alapjait tanultam meg, azt, hogyan lehet a modelleket a valóságot ábrázoló álló- vagy mozgóképbe beilleszteni. Az ilyen típusú munka nagyon inspiráló, és sokszor használom ezt a módszert a festményeimhez is. A Derkovitsnak köszönhetően kiállítási lehetőségeket is kaptam, például nemrég zajlott le a Növények ereje című kiállítás a MANK szervezésében, amelyen a témámból adódóan én is részt vehettem.
Idén elkényeztettek elismerésekkel, hiszen a
Smohay-díjat is megkaptad.
Ez nekem is nagy meglepetés volt: egyszer csak kaptam egy ímélt, hogy
nekem ítélték oda a Smohay-díjat. Minden évben a Szent István Király Múzeum
által felkért független kuratórium választja ki a díjazottat. Nagy megtiszteltetés,
hogy én is közöttük lehetek. A pénzjutalom mellett kiállítási lehetőséggel is
jár a díj, így jövőre biztosan kiállítok a székesfehérvári múzeumban.
Sűrű volt ez az éved, egy rezidenciaprogrammal New Yorkban is jártál. Ott mivel foglalkoztál?
A visegrádi négyek által finanszírozott VARP New York rezidenciaprogramon mintegy húsz különböző nemzetiségű művésszel vehettem részt az ISCP (International Studio & Curatorial Program) műteremprogramjában. Műtermet kaptunk, kiállításlátogatásokat szerveztek nekünk, de mivel a program két hónapja nagyon rövid idő egy komplex, kiforrott munka létrehozásához, így én leginkább a múzeumokat jártam, kapcsolatokat építettem, témákat gyűjtöttem.
Amíg ott voltam, megéltem két trópusi vihart. A második elég súlyos volt, és villámáradást okozott. A lezúduló víz elöntötte a metrókat, megbénította a közlekedést, és alagsori helyiségekben tartózkodó emberek halálát okozta. A műtermem mellett volt egy benzinkút, amelyet szintén elárasztott a víz. Ez nagyon erős tapasztalás volt számomra. Fényképeztem a történéseket, és elképzelhető, hogy ez a téma egyszer meg fog jelenni valamelyik művemen.
Év végén újra pakolhatsz, hiszen ismét költözöl.
Január–februárban a MuseumsQartier AIR programjának köszönhetően Bécsben leszek, ahová alapvetően kutatni megyek. Ha jól sikerül a kutatás, akkor szeretném a disszertációmat is megírni belőle. Ennek már éppen itt az ideje, mivel az elmúlt években nem tudtam túl sokat foglalkozni a doktorimmal. Bécs annyiban más lesz, mint New York, hogy már ismerem, nem kell kultúrsokktól tartanom. Akkora információözönt sem kell feldolgoznom, mint New Yorkban, így jobban el tudok majd mélyülni az elméleti munkában.
Mi lesz a téma?
Nagyon érdekelnek a klíma- és ökológiai válsággal kapcsolatban azok a technológiai innovációk, amelyektől a tervezők azt remélik, hogy megoldják a legsúlyosabb környezeti problémákat. Ennek egyik ága a geoengineering, azaz a geomérnökség, amely bolygószintű ipari technológiai innovációk bevezetését jelenti: légköri folyamatok módosítása, az óceánok savasodásának megállítása vagy a legismertebb: a szén-dioxid légkörből való kinyerésének terve. A geomérnökség nem teljesen új keletű, például régóta küzdenek a jégeső ellen olyan módon, hogy ezüst-jodidot permeteznek a felhőkbe, amely vízcseppekre bontja szét a jeget, így az nem károsítja a termést. Ez bevált technológia, nálunk és Ausztriában is alkalmazzák.
Vannak viszont a módszernek előzményei. Egy osztrák szőlész-kertész még a múlt század elején fémkürtőket készített, amelyeknek az alján különböző anyagokat égetett el, és ezzel hangrobbanásokat okozott. Azt remélte, hogy így szét tudja robbantani a felhők jégszemcséit. Nagyjából húsz évig alkalmazták a módszert, aztán rájöttek, hogy egyáltalán nem működik. Ennek ellenére még ma is vannak követői. Rendkívül érdekesnek, kicsit misztikusnak és rituálisnak találom ezt a kísérletet, amellyel mintha kiáltoznánk a felhőknek, hogy tűnjenek el. A módszer történetét szeretném felfejteni, és a vihar kultúrtörténetével is foglalkozni fogok. A bécsi Szépművészeti Múzeumban látható Rubens Viharos táj című képe, az is fontos témám. A kutatásomban ezt a hármat szeretném valahogy összekötni.
Művészként sokat foglalkozol az ökológiai kérdésekkel. Változtattál-e valamit az életmódodon magánemberként, amióta ennyire benne vagy ebben a témában?
Talán a neveltetésemből fakad, hogy nagyon takarékos vagyok, spórolok az erőforrásokkal. Szerintem az ma már alap, hogy szelektíven gyűjtjük a szemetet, és próbálunk minél kevesebb műanyagzacskót használni, tömegközlekedéssel utazunk. Magánszemélyként azzal csökkenthetjük leginkább az ökológiai lábnyomunkat, ha nem repülünk vagy nem eszünk húst. De alapjában véve úgy gondolom, hogy ezek csak mikroszintű változásokat képesek hozni mindaddig, amíg bolygószerte ipari méretekben megy a szennyezés. Azt viszont csak politikai akarattal lehet megváltoztatni.
Látsz reménysugarat?
A mi életünk viszonylag biztonságban van, mert globális összehasonlításban a jólét olyan magas fokán vagyunk, hogy valószínűleg meg tudjuk majd fizetni azokat a technológiákat, amelyek megvédenek például a szélsőséges időjárási körülményektől. De a világnak van egy óriási része, amelyre ez nem igaz. Ezért nem vagyok túl optimista.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
